4. fejezet

Olyan gyorsan másztam lefelé, ahogy csak tudtam, de ellenfelem sokkal fürgébb volt nálam. A létra közepénél járhattam, mikor ő már futásnak eredt. Még egy fokot lejjebb léptem, de kénytelen voltam konstatálni, hogy ha nem fogom sietősre a tempót, a szőke srác meg fog lógni. Így hát leugrottam a létráról, s a kemény betonra érkeztem. Szerencsére sikerült négykézláb megállapodnom, de úgy éreztem, mintha a lábam összes csontja szilánkosra tört volna. De nem volt időm ezen gondolkodni. Olyan gyorsan eredtem célpontom után, ahogy bírtam, s éreztem, hogy egyre közelebb jutok hozzá. Ám hirtelen lefordult az egyik mellékutcába, én meg alig tudtam reagálni, így majdnem pofára estem, mikor megpróbáltam oldalra kanyarodni. Megkapaszkodtam az ott levő épület szélében, s elrugaszkodtam tőle, majd az utca közepén húzódó rácsos kerítéshez igyekeztem.

- Megállj! – kiabáltam a szőke után, mikor már átugrott a kerítésen, s elrohant. Gyorsan felkapaszkodtam én is, lábaimat gyorsan kapkodva próbáltam átjutni a másik oldalra. A kerítésből kiálló szögek itt-ott kiszakították a zakómat, de nem volt időm nagyobb figyelmet szentelni neki. Átvetődtem a „palánkon”, s az utca végére futottam. A srác pedig sehol sem volt. Hektikusan kapkodtam a fejemet jobbra-balra, de nem leltem a célpontomat. – Francba! – rúgtam az egyik konténerbe, feszültségem levezetéseképpen. Ám ezzel csak azt értem el, hogy a lábfejem sajogni kezdett.

- Sehunnie! – szólított valaki a hátam mögül. Még mindig idegállapotban fordultam hátra, ahol Luhan hyung zilált arca köszönt vissza rám. – Elvesztetted? – Meglepően nem hitetlenkedő vagy szidó hangnemben szólt hozzám, sokkal inkább aggodalmat véltem felfedezni hanglejtésében.

- El. – sóhajtottam fel. – Viszont… - léptem vissza pár métert, s lehajoltam a földön heverő tasakért. – Ezt elejtette. – lebegtettem a kis zacskót, amiben valami fehér pirula lapult. – Úgyhogy nem basztam el teljesen.

- Inkább a célpontod volt béna. – vigyorodott el hyung, majd a falnak támaszkodott, s fáradtan kifújta magát. – De ha az a pirula az, amire gondolok, akkor jó munkát végeztél.

- Bevisszük a kutatási részlegre, s majd kiderül. – vontam vállat, majd elkezdtem visszamászni. Hyung hátrált pár lépést, hogy ne rá essek, ha leugranék, majd mosollyal az arcán fogadott, mikor felegyenesedtem.

- Az a fiú… - kezdte elgondolkodva, de félbeszakítottam.

- Szerintem kínai. – dugtam zsebre a tasakot. – Valamint, biztosan tanul vagy tanult harcművészetet, nagyon jól és precízen verekedett, de… - haraptam el a mondatot, majd alsó ajkamat szívogatva elmélkedtem, hogy befejezzem-e.

- De? – billentette oldalra a fejét Luhan. Még egy ideig meredtem magam elé, majd számat húzva néztem hyung szemeibe.

- Nem úgy nézett ki, mint aki komolyan meg akarna ölni. – sóhajtottam fel. – Inkább csak hátráltatni akart, hogy el tudjon menekülni. Amikor a kést dobta felém olyan volt, mintha direkt vétette volna el.

- Gondolod?

- Nem tudom…

- Mindegy. – tette vállamra a kezét, nyugtatásképp. – Inkább menjünk! Jongin, Chanyeol és Baekhyun elvitték Chent a kórházba, szerintem kövessük őket.

- Rendben. – erőltettem mosolyt arcomra, majd Luhan mellett haladva megindultam kifelé a kisutcából. A rendezvényre már nem mentünk vissza, semmi értelmét nem láttuk. Hiszen a „díszvendég” se volt már ott, így nyilván mindenki a haza utat választotta. Mi pedig a kórházat. Ezúttal is Luhan vezetett, de ez alkalommal nem bántam. Inkább volt kedvem az ajtón támaszkodva kifelé bámulni az ablakon és gondolkodni. Tényleg nem akart megölni a srác, vagy csak bemesélem magamnak? Ha azzal a tőrrel nem a fejemre, hanem a szívemre célzott volna, most nem itt ülnék. Hiszen nagyobb felületet, az egész testemet mozdítanom kellett volna, hogy kitérjek a támadás elől, ami több időt igényelt volna. Ha pedig tanult harcművészetet, ezzel neki is tisztában kellett lennie. De mégis a fejemre célzott.

Fejemet enyhén megrázva próbáltam elkergetni ezeket a teóriákat az elmémből. Teljesen mindegy, mi volt a szándéka, s mi nem, a lényeg, hogy elvesztettem. Ettől pedig ismét eluralkodott rajtam a harag, saját magam és a bénaságom felé irányulva. Mintha Luhan hyung megérezte volna őrlődésem, jobb kezét a combomra tette, s gyengéden megpaskolta azt.

- Ne emészd magad, Sehunnie! – próbált nyugtatni, ám nem nézett rám, inkább az úton tartotta tekintetét. – Nem a te hibád.

- Dehogynem. – nyögtem fel dühösen. – Ha csak egy kicsivel is gyorsabb lettem volna…

- Nincs olyan, hogy ha. – szakított félbe hyung. – Ilyeneken ne rágódj, mert csak felidegesíted magadat! A múltat nem befolyásolhatod, mert már megtörtént. Csak a jelen és a jövő fölött van irányításod. Ha azon gondolkozol, hogy mi lett volna, ha, nem jutsz előrébb. Inkább azon agyalj, mi lesz legközelebb és mit tehetsz a következő alkalommal! – Luhan elengedte a combomat, s ismét a kormányra helyezte a kezét. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Szavai belevésődtek az agyamban, s az újra meg újra lejátszotta nekem a monológot. Teljes mértékben igaza volt, s elhűltem azon, mennyire jól bánik a szavakkal, miközben olyan egyértelmű dolgot akar megértetni velem, amit magamtól is tudnék, de mégse a szerint cselekednék. Nagyokat pislogva fordultam felé, s nyilván érezte, hogy őt szuggerálom, mert ajkait széles mosolyra húzta.

- Kösz, hyung. – bazsalyogtam visszafogottan. – Igazad van.

- Tudom. – kuncogott. – De ezek csak szavak. Amiket vagy megfogadsz, vagy nem. Csak így nyernek értelmet.

- Megfogadom, mert, mint már mondtam; igazad van. – mosolyodtam el szélesebben. Erre már csak rábólintott, a maradék 5 percben pedig, amíg a kórházhoz értünk, nem beszélgettünk. Ahogy a célhoz közelítettünk, az emberek kezdtek megfogyatkozni az utcákon, a kórháznál alig páran sétálgattak. Luhan hyung leparkolt a járdánál, a kulcsot zsebre vágta, majd megindultunk befelé. Utunk először a recepcióra vezetett, ahol megtudakoltuk, melyik szobában helyezték el Chent.

- Sajnálom, de nem adhatok ki ilyen információkat. – közölte a nő, mire felvontam egyik szemöldökömet, s sóhajtva az öltönyöm belső zsebébe nyúltam.

- Nem civilek és nem is rajongók vagyunk. – emeltem fel az igazolványomat. – Munkaügyben érkeztünk. – A recepciós hölgy megilletődve hajolt közelebb a jelvényemhez, hogy jobban lássa, majd konstatáltam, hogy halvány pír jelenik meg arcán.

- Elnézést. – mosolygott zavarában. - 125-ös szoba.

- Köszönjük! – biccentettünk hyunggal, majd a lift felé igyekeztünk. A 125-ös szoba a második emelten volt található, ahova elég hamar felértünk a felvonóval. Kiszállva a fejünket kapkodtunk, hogy merre kéne menni, de a két műanyag széken helyet foglaló alakok a segítségünkre voltak. Azonnal felismertem a személyeket, így magabiztos léptekkel közelítettem meg őket.

- Azt hittük, nem jöttök. – kapta fel a fejét Chanyeol, mihelyst megpillantottak minket.

- Miért ültök idekint? – érdeklődött Luhan. Választ nem kaptunk azonnal, Yeol hyung sóhajtva dőlt hátra a széken, karjait összefonta mellkasa előtt, lábait pedig 4-es alakba rendezte. Kai csak ujjaival játszadozott az ölében, s mentsvárként hyungjára pillantgatott. Eléggé gondterheltnek tűntek, amit nem bírtam szó nélkül hagyni:

- Mi az?

- Azért ülünk idekint – beszélt maga elé Chanyeol – mert Baekhyun és Jongdae éppen a randijukat beszélik meg.

- Mi van?! – hökkentünk meg egyszerre Luhan hyunggal, s tágra nyílt szemekkel néztünk egymásra, majd Chanyeolra. Ő viszont nem úgy tűnt, mint aki vicces kedvében lenne, arcáról leolvastam, hogy igazat beszélt. Valamint, Jongin se szólt semmit, csak vállat vont, mikor megérezte tekintetemet magán.

- Azt hiszem, rosszul hallottam. – piszkáltam füleimet. – Randevú?

- Az. – válaszolt kurtán is kifejezéstelenül hyung, de ez a hangnem nekem többet mondott mindennél. Viszont még mindig nem tudtam feldolgozni. Baekhyun hyung randevúra megy egy másik fiúval? Ráadásul a kedvenc énekesével, aki ezek szerint szintén meleg?! Ez, így hirtelen, túl sok információ volt az agyamnak, le is zsibbadt rendesen. Kénytelen voltam letelepedni Jongin mellé az egyik székre. Megszólalni viszont még mindig nehezemre esett, s ahogy láttam, Luhan hyung is hasonlóképp érzett, ő viszont már többet mondott.

- Elhívta Kim Jongdae-t randevúra? – pislogott értetlenül Chanyeolra. – Ez kicsit merész.

- Épp ez a poén. – Az utolsó szót fülsértően gúnyosra vette. – Chen hívta el Baekhyunt. – Láttam Chanyeol-on, hogy nehezen bírja ki, hogy ne nevesse el magát kínjában, nekem viszont nem sikerült megállnom. Akaratom ellenére is röhögni kezdtem, máshogy nem tudtam feldolgozni a groteszk információt és a fiktív képet.

- Mi is hasonlóképp reagáltunk. – vigyorgott rám zavartan Jongin.

- Ezen most meglepődtem. – szólt őszintén Luhan. – De Chanyeol… - fordult felé - nektek ez miért baj? – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva.

- Egyáltalán nem baj. – lepődött meg Yeol. – Csak nem tudtuk, hogy Baekhyun meleg.

- Nekem rögtön leesett. – vont vállat zsebre tett kézzel Luhan, ezzel a lezser stílussal még engem is sikerült meglepnie. Honnan vágta le azonnal? És miért ilyen nemes egyszerűséggel közli velünk? – Kim Jongdae-ről meg végképp.

- Jó, hát én ezt nem tudtam. – túrt bele hajába feldúltan Chanyeol, habár próbálta leplezni valódi érzéseit. – Mindegy, inkább váltsunk témát! Mi történt az emeleten, Sehun? – fordult felém.

- Megtaláltam a szőkét, aki Chen italába kevert valamit. Verekedés bontakozott ki köztünk, végigkergettem az utcán, de végül lerázott. Viszont… - kotortam elő a zsebemből a tasakot – ezt elejtette.

- Ez nyilván a drog. – hajolt közelebb Jongin. – Vidd el a kutatási részlegbe!

- Tudom mi a dolgom. – bólintottam, majd kezemet az ölemben pihentettem tovább, nyitott ököllel, hogy szuggerálni tudjam a pirulákat. Miféle drog lehet? Ha Kim Jongdae nem halt bele, nyilván nem halálos. De, akkor milyen hatást fejt ki az emberre? Ha Chent kezelték, nyilván nem tudjuk most meg, csak ha elviszem a munkahelyemre, hogy megvizsgálják. Túl türelmetlen vagyok, de kénytelen leszek várni.

Gondolatmenetemből Baekhyun vörös arca és 1000 wattos vigyora zökkentett ki. Örömittasan lépett ki az ajtón, egyszerre volt felhőtlenül boldog, zavart és ideges, ami abban nyilvánult meg, hogy alsó ajkát rágcsálta.

- Na, mi van? – kérdezte tőle Chanyeol, cseppet sem kedvesen. – Hova lesz a nászút?

- Nem nászút. – tette karba kezeit az alacsonyabbik. – Csak megkérdezte, hogy nem mennék-e fel hozzá valamikor vacsorázni. – Láttam rajta, hogy legszívesebben örömtáncot lejtene a folyosó kellős közepén, magasról ejtve arra, ki mit gondolna róla.

- És mész?

- Már hogyne mennék!

- Baekhyun. – sóhajtott egy hatalmasat Chanyeol, mire mind a négyen felé fordultunk. – Miért nem mondtad soha, hogy meleg vagy?

- Mert nem kérdezted. – vont vállat hetykén a kérdezett fél. – Valamint, úgy gondoltam, te megveted a homoszexuálisokat, így nem is nagyon volt kedvem színt vallani neked.

- De… mióta vagy az? – Chanyeol most már cseppet sem ideges és háborodott volt, sokkal inkább szomorú és kétségbeesett. Nem tudtam hova tenni a hangulatváltozását, így inkább érdeklődve figyeltem eszmecseréjüket. Meglepett, hogy Baekhyun hyung milyen könnyen beszél nemi identitásáról.

- Körülbelül tinédzser korom óta tisztában vagyok vele. – Baekhyun kezdett egyre inkább zavarba jönni a témától, idegesen tarkóját vakargatta, de nem tudta leplezni, hogy milyen boldog még mindig. – Inkább váltsunk témát, jó?

- Mi van Chennel? – fordult felé Luhan, eleget téve hyung kérésének. Valójában, örültem, hogy elterelődött a kérdés, mert nem így képzeltem el az informálódást. Az ember, valamiért, nem ilyen módon akar tudakolódni az efféle dolgokról.

- Bevittek valami cuccot a szervezetébe, felkelt, hányt egyet, kiadva magából a drogot és most teljesen jól van. – mesélte Jongin, habár nem is tőle kérdezte. – Bár, fogalmuk sincs, mit etettek meg vele.

- Majd kiderül. – lóbáltam meg előtte a zacskót.

- Az honnan van? – csodálkozott rá a megszerzett drogra Baekhyun, én pedig ismét mesélésbe kezdtem, elmondtam neki mindent, amit korábban Chanyeol hyungnak és Kainak is. Természetükhöz és személyiségükhöz híven lecsesztek, amiért hagytam elfutni a srácot, viszont elismerték, hogy egyelőre épp elég a drogminta, én pedig nem firtattam a témát, semmi kedvem nem volt a baszogatásukat hallgatni. (…)

Még egy ideig ott ültünk a kórház folyosóján, s megvártuk, míg értesítenek minket Jongdae állapotáról és a további vele kapcsolatos dolgokról. Valamint, ő és Baekhyun még letárgyalták a randevújuk időpontját, s végül a kedd estében állapodtak meg. Még mindig nem tértem napirendre, de ha jobban bele gondolok, abszolút nem az én dolgom. Baekhyun hyung 23 éves, csak tudja, mit csinál. Én ebbe nem szólhatok bele, s bár a véleményem meg volt, inkább magamban tartottam. Luhan egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit ez zavarna, s Jongin is elég hamar magához tért a meglepettségtől, egyedül Chanyeol tűnt kissé letörtnek, amit viszont abszolút nem értettem. Ha megvetné a melegeket, akkor nyilván kitért volna a hitéből, alaposan megrángatta volna Baekhyunt, s szóba se állna vele. Ehelyett csak magában őrlődött, s ajkait nyalogatva elmélkedett valamin. Minél tovább gondolkodtam ezen, annál nagyobb baromságok ötlöttek fel elmémben, de ugyan ilyen elánnal hessegettem el őket. Nem szeretnék kombinálni, főleg nem Chanyeol hyung érzéseiről és beállítottságairól, de mindig is elég jó megfigyelőnek vallottam magamat, bizarr reakciója pedig nem hagyott nyugodni. Csak akkor tudtam ténylegesen elakadni a témáról, mikor a kórházból kiérve kétfelé váltunk. Jongin, Baekhyun és Chanyeol haza mentek, hogy végre nyugovóra térhessenek, Luhan hyunggal pedig a munkahelyünkre indultunk, hogy leadjuk a drogmintát. Útközben megbeszéltük, hogy elsőnek Junmyeonhoz térünk be, s beszámolunk neki a történtekről. A főnök cseppet se lepődött meg, mikor betévedtünk az irodájába, fél 12 tájékán. Ez volt a szerencsénk, hogy általában éjfélig az íróasztala mögött ül, s bőszen dolgozik, várva a beeső alkalmazottjait. Ez alkalommal se volt másképpen, éppen papírjai fölött görnyedt, ismét teát kortyolgatva, mikor bekopogtunk hozzá, engedélyt kérve a belépésre. 

- Szabad! – érkezett a tompa hang, majd Luhan hyunggal a nyomomban átléptem az iroda ajtajának küszöbét. – Sehunnie! Luhan! – mosolygott ránk, szokásához híven. – Vége is van az ünnepélynek?

- Igen. – bólintottam, majd az asztalhoz libbentem, s leraktam rá a pirulát rejtő tasakot. Junmyeon felvont szemöldökkel nézett rám, várva a magyarázatot és a beszámolót, s eleget téve hangtalan kérésének, mesélésbe kezdtem. Minden szavamat teljes érdeklődéssel itta magába, néha bólintott egyet, jelezve, hogy figyel rám, s folytathatom. Egyetlen apró részletet sem hagytam ki, a szőke sráccal kapcsolatos teóriámról is lerántottam a leplet előtte, s kicsit megvigasztalódtam, mikor nyugtázhattam egyetértését. Baekhyun hyung és Kim Jongdae randevújáról viszont említést se tettem, nem tartozott a munkához, az én életemhez pedig végképp nem. Így azt továbbra is homály fedte Junmyeon előtt.

- Ennyi történt. – sóhajtottam egy nagyot a végén, ugyanis ekkor döbbentem csak rá, hogy egy levegővel daráltam le az egész estét. – Sajnálom, hogy futni hagytam a merénylőt.

- Ugyan, Sehunnie! – legyintett hyung, s láttam rajta, hogy egyáltalán nem neheztel rám. Ez kissé megnyugtatott. – Jó munkát végeztél!

- Nem sikerült volna Luhan hyung nélkül. – Valóban így gondoltam, meglepően konstatáltam magamban az érzést, miszerint Luhan valóban jó munkatársam lehet a jövőben is.

- Nem csináltam semmit. – csatlakozott a beszélgetéshez hyung. Furcsa volt ismét a hangját hallani, mert egészen eddig meg se pisszent.

- Teljesen mindegy, ki mit tett az ügy érdekében – állt fel a helyéről Junmyeon – a lényeg, hogy van mintánk. Valamint, az is elég nagy előre lépés, hogy láttad a fiú arcát. Így legalább tudjuk, kit keressünk.

- Köszönöm. – Ajkaim mosolyra húzódtak hyung szavai hallatán. Mindig is szerettem benne, hogy ilyen közvetlen és bensőséges kapcsolatot ápol velem. Valóban olyan nekem, mint egy második apa. Ebbe persze beletartozik az is, hogy keményen megszid, ha ballépést követek el, de ettől mindig csak még közelebb érzem magamhoz. Hiszen tudom, hogy szívén viseli a sorsomat. Ezért mindig is hálás leszek neki.

- Menjetek haza, én leadom a mintát. – utasított, majd pakolászni kezdett az asztalán.

- Biztos, hyung? – billentettem enyhén oldalra a fejemet, de ő csak magabiztosan bólintott.

- Persze. Amúgy is be kell ugranom oda.

- Rendben. – biccentettem. – Akkor, jó éjszakát, hyung!

- Nektek is!

- Meg lesz. – vigyorodott el fáradtan Luhan. – Hosszú este volt.

- Azt meghiszem.