2. fejezet

Másnap reggel dörömbölésre ébredtem. Az első pár hangot próbáltam ignorálni, s meg se moccantam, de a zaj nem akart megszűnni. Sőt, egyre hangosabb lett. Én pedig egyre idegesebb. Nyűgösen fúrtam fejemet a párnám alá, s vergődtem a takaróm alatt. Eszem ágában sem volt felkelni, éreztem, hogy még roppant korán lehet. Nem tudom, ki veri az ajtómat, de megbánja, ha pár szekundumon belül nem hagyja abba.

Imám nem talált meghallgatásra, a személy továbbra is püfölte a bejáratot. Hektikusan téptem le a fejemről eddigi rejtekemet, majd lerántottam magamról a vékony, fehér pokrócot, s a bejáróm felé csörtettem. Meg se kérdeztem, ki az, egy határozott mozdulattal kitártam az ajtót, majd szikrákat szóró tekintettel, s csapzott hajjal néztem farkasszemet váratlan látogatómmal.

- Na, végre! – nyögött fel megkönnyebbülten, majd rántott egyet a vállán lógó sporttáskáján. Megszólalni se tudtam a döbbenettől. Mit keres ez itt ilyenkor? Tudtam, hogy ma fog beköltözni, na de hogy korán reggel zargasson, az több a soknál. – Bemehetek?

- Luhan hyung… - pislogtam zavartan a nálam pár centivel alacsonyabb fiúra. – Miért ilyen korán? Épp fordultam volna a másik oldalamra.

- Korán? – kerekedtek el szemei. – 8 múlt, ez egyáltalán nem korán.

- Szubjektív. – rántottam egyet a vállamon, majd félre álltam, hogy Luhan beljebb tudjon jönni. Egy biccentéssel köszönte meg, hogy szabad utat adtam neki, majd át is lépte a küszöböt, táskáit pedig a földre rakta. Amíg én visszacsuktam az ajtót, szemem sarkából láttam, ahogy Luhan enyhén tátott szájjal fixírozza a lakásomat. Nem szóltam egy szót sem, csak követtem a tekintetét, ami először a jobboldalon levő nappali-részre, majd a baloldali konyhasarokra siklott. Jó, őszintén bevallom, hogy otthonom talán nem volt nagy, de annál felszereltebb. LCD képernyős tévé, bőrkanapé, a legújabb és legszebb konyhabútorok, s masszív, fénylő szobaajtók. Egy lábamra helyezve testsúlyomat vártam, hogy hyung végre megszólaljon, s ne csak ámuldozva forgassa a fejét.

- Kipakolsz? – törtem meg végül a csendet, mire felém fordult. Mimikája rögvest átváltott a megszokott, ártatlan mosolyra és melegséget árasztó tekintetre. Miközben a válaszra vártam, akaratom ellenére is elidőztem tekintetemmel az arcán. Hibátlan bőr, formás ajkak, csokoládébarna szemek. Ha meleg lennék, talán még tetszene is. De így, heteroként, csak furcsának találtam feminin vonásait.

- Igen. – bólintott, majd felvette a földről nehéz csomagjait.

- Az lesz a te szobád. – böktem az ajtóra fejemmel, miközben fáradtan hajamban turkáltam. De, hogy ne legyek bunkó, elindultam a helyiség felé, Luhan pedig szorosan követett engem. Úgy nyitottam ki az ajtót, hogy ne álljak útban, s mikor a fa koppant a falon, hyung be is tudott lépni új „otthonába”. – Remélem, megfelel. – Ezt őszintén mondtam, bár arckifejezése már elárult mindent. Pedig a szobában nem volt más egy franciaágyon, egy szekrénysoron, egy íróasztalon és egy nagy ablakon kívül, aminek függönyei szét voltak húzva, így a Nap sugarai megvilágították a helyiség minden szegletét

- Persze, kösz! – biccentett. Feltűnt, hogy mindent így köszönt meg, de hát a munkámnak hála a legapróbb részletek sem kerülték egy a figyelmemet. Néha elég idegesítő, hogy mindent észreveszek, még olyanokat is, amiket talán jobb lenne nem tudnom.

- Megyek, felöltözök. – indultam meg, de a vállam fölött még utoljára hátra pillantottam. Luhan már fel is dobta táskáit a fehér takaróra, s elkezdett kirámolni belőlük. Háttal volt nekem, de ennek ellenére tudtam, hogy hall, így folytattam. – Ha bármire szükséged van, szólj! – azzal ott hagytam. Fáradtan csoszogtam vissza a saját szobámba, majd mintha barlangban laknék, szimplán rádőltem az ágyamra, arccal előre. Akármilyen fáradt voltam éreztem, hogy nem tudnék visszaaludni. Azzal a tudattal nem, hogy egy idegen mászkál szabadon a lakásomban. Mi van, ha ellop valamit, vagy az édes álmom közepette legyilkol? Megtanultam, hogy nem szabad bízni senkiben, s Luhannak bármilyen barátságos arca, valamint gesztusai vannak, ez alól ő se lehet kivétel.

Még hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul, míg végül megembereltem magamat, karjaimmal felnyomtam testemet, majd megráztam nehéz fejemet, hogy felocsúdjak. Lekászálódtam az ágyról, majd a szekrényemhez léptem, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak, kezdve a ruhámmal. Elvégre nem lehetek egész nap boxerban és trikóban. Ahogy kinyitottam a szekrényt szemem azonnal megakadt kedvenc szürke pólómon. Hezitálás nélkül rántottam ki a többi felső közül, ezzel leborítva a tornyot, de szerencsére időben elkaptam a ruhadarabokat, s visszagyűrtem őket a helyükre. Félrebillentett fejjel szemeztem a kupival, amit 2 másodperc alatt kreáltam, de nem különösebben foglalkoztatott. Inkább kerestem egy farmert, amit még magamra vehetek, majd becsuktam a szekrényajtót és öltözködni kezdtem. Amint ezzel végeztem a fürdő felé vettem az irányt, hogy arcot, valamint fogat mostam. Az ajtót nyitva hagytam, így tisztán hallottam minden neszt, amiket Luhan hyung pakolása eredményezett. Cipzárhúzogatás, szekrénycsapkodás, kisebb puffanások, s ingerült sóhajok. Amíg fogkefémet húzogattam a számban végig azon elmélkedtem, hogy vajon jó lesz-e ez így. 6 éve egyedül lakok, Jongin is csak néha aludt nálam, de rajta kívül nem engedtem fel magamhoz senkit. Furcsa lesz ismét egy lakótárssal élni a mindennapjaimat, de kénytelen leszek hozzászokni.

- Sehun-ah! – ütötte meg fülemet Luhan hangja. Na, már becézget is.

Mivel a szám tele volt fogkrémhabbal muszáj volt köpnöm egyet, hogy reagálni tudjak. Gyorsan öblítettem is, majd a törölközőhöz léptem.

- Igen? – kiáltottam vissza, miközben a vizet itattam fel a számról.

- Elmegyek valami reggeliért. – Hangja mostanra egész közelről csengett, s mikor fejemet az ajtó felé fordítottam, láttam, hogy ott áll, a keretnek támaszkodva. – Hozzak neked is valamit?

- Hát… - kezdtem volna, de a gyomrom megelőzött. Akkorát kordult, hogy visszahangzott az egész fürdőszobában, s egy pillanatra mindketten elhallgattunk. Én csak megszeppenve pislogtam, de csodálkozni nem csodálkoztam, hiszen előző nap reggel ettem utoljára. Viszont éreztem, ahogy vérem az arcomba szökik, s az egész képem lángba borul, Luhan viszont felettébb jól szórakozott, ajkait féloldalas mosolyra húzta.

- Mit kérsz? – rugaszkodott el az ajtófélfától.

- Mindegy, bármi megteszi. – válaszoltam végül, mire felsóhajtott. Láttam rajta, hogy nem elégítette ki a kapott felelet, így hozzá tettem: - Van a közelben egy pékség, elég, ha onnan hozol valamit.

- Rendben. – bazsalygott ismét, majd megindult az előszobába, hogy magára vegye cipőjét. Én követtem őt kifelé, bár magam sem tudom, miért. Nem akartam mondani neki, de jól esett, amiért engem is megkérdezett, ennék-e valamit, erre igazán nem számítottam. Még egy dolog, amit sikerült Luhan hyungról megtudnom: gondoskodó.

- Sikerült kipakolnod és megtalálnod mindent? – érdeklődtem, mire felegyenesedett, immáron cipővel a lábán.

- Igen. És szép a szoba. – bókolt, mire nekem is halvány mosolyba szaladt a szám. Figyelmemet viszont nem kerülték el megrándult arcizmai, s meglepett tekintete, amikkel engem mustrált. Felvont szemöldökkel, s karba tett kezekkel bámultam vissza rá.

- Mi az? – kérdeztem, mire enyhén megrázta a fejét.

- Semmi, csak meglepődtem, hogy tudsz mosolyogni. – kuncogott, fehér fogait kivillantva, én viszont letaglózva próbáltam rájönni, mire céloz ez alatt. – Ne érts félre, csak azt hittem, állandóan komor vagy – mentegetőzött. - Legalábbis, ez volt az első benyomásom – harapta be szerényen alsó ajkát, mire felciccentem.

- Nekem tudod mi volt az első benyomásom? – vigyorodtam el pimaszul, mire intett fejével, hogy „na, mondd!”. – Azt hittem, lány vagy.

Ismét csend telepedett ránk. Ám nem a megnyugtató, de nem is a kellemetlen fajta. Luhan hyung értetlenül pislogott rám őzikeszemeivel, én viszont bűntelen tekintettel mosolyogtam, mint aki nem mondott semmi rosszat. Hyung mozdulatlanul állt, arcvonásai ellágyultak, nekem pedig pillanatokkal később maró érzés támadta be a szívemet. Talán megbántottam volna? Nem állt szándékomban, szimplán csak vissza akartam vágni neki előző beszólásáért. Néha talán tényleg túl nyers tudok lenni, s szemtelen az idősebbekkel szemben.

- Ja, mondták már. – vont vállat hetykén, kezét pedig a kilincsre tette. – Majd jövök.

- Bocs, hyung! – léptem hozzá közelebb. – Nem akartam bunkó lenni.

- Mindegy, nem számít – legyintett. – Sietek – az ajtó pedig már csukódott is mögötte, kisebb huzatot előidézve, ami enyhén megtáncoltatta szőke tincseimet. Egy ideig még meredtem a csukott bejáratra. Luhan még nem is ismer, mégis kedves velem. Én pedig egy érzéketlen tapló módjára viselkedek. Innen látszik, mennyire nem tudok megbízni az emberekben, nem véletlen, hogy összesen két illető van, akik mindent tudnak rólam, tisztában vannak a múltammal, a jelenemmel, s az igazi személyiségemmel. Nekem pedig ennyi bizalmas bőven elég, nincs szükségem több közeli barátra. Minek? Hiszen a munkámmal jár, hogy bármikor elveszíthetem az életemet, így fölösleges szorosabb érzelmi szálakkal magamhoz kötni másokat. Vagy rosszul gondolom?

Ezzel a kérdéssel telepedtem le a kanapémra, s vettem kezembe a kávézóasztalon heverő laptopomat. Céltalanul kezdtem nyomkodni, hátha valami érdekes, vagy esetleg használható hírbe futok, de csalódnom kellett. Csak a hülyeségek jöttek szembe velem a világhálón, amikre abszolút nem voltam kíváncsi. Ez így dobott le harminc kilót, az úgy feküdt le a tanárjával, amaz amúgy lett öngyilkos az otthonában. Habár az utóbbit elolvastam, az is olyan hír volt, amihez hasonlók sorban történnek naponta, így nem igazán rendített meg. Nagyot sóhajtva csuktam le a laptopom tetejét, mikor a mobilom csörgésére lettem figyelmes. Szerencsémre az is ott pihent az asztalon, így nem kellett messzire mennem, csak kinyújtottam a kezemet, s már ujjaim közt tudhattam a készüléket. Felvont szemöldökkel olvastam el zaklatóm nevét, majd hüvelykujjamat végighúztam a képernyőn, ezzel felvéve a telefont.

- Jongin! – Akaratom ellenére is vigyorogni kezdtem a tudattól, hogy válthatok pár szót legjobb barátommal.

- Na, mi újság? – kezdeményezte a beszélgetést, mire felsóhajtottam. – Megkaptad az új melódat? – érdeklődte. Válaszként hangosan hümmögtem egyet. – A Kris-ügyet?

- Szóval tudsz a dologról? – lepődtem meg, mire hallottam, ahogy felnevet a vonal túloldalán.

- Persze, a kapitányságon nincs ember, aki ne tudna erről. – világosított fel, én pedig rájöttem, hogy igazat kell adnom neki. Ott még a takarítónők is mindig tudnak mindenről, s előszeretettel pletykálkodnak, ha éppen nincs jobb dolguk. – Titkon reménykedtem abban, hogy esetleg együtt dolgozhatunk az ügyön, de ezek szerint nem. – Hangjában saját keserűségemet véltem felfedezni, így a számat húzva bólintottam némán. Egyetértettem vele, legszívesebben én is az ő oldalán harcoltam volna, de Junmyeon döntött, nekünk pedig nem volt beleszólásunk ebbe.

- Hát, ja, de majd legközelebb! – próbáltam bíztatni őt is, és egy kicsit magamat is. Feltéve, ha túlélem ezt. – tettem volna hozzá, de inkább magamban tartottam. Rossz előérzetem volt ezzel a küldetéssel kapcsolatban, legbelül tudtam, hogy ez nem lesz sétagalopp, sokkal inkább erőpróba és rutingyakorlat, ahol szükségem lesz minden tudásomra. Nem tudtam semmit a fickóról, a csapatairól, teljesen tudatlanul álltam szemben az üggyel, s talán ezért izgultam.

- Reméljük. – válaszolt Jongin. – Jaj, sosem jössz rá, kik keveredtek autós üldözésbe tegnap éjjel, mikor mi már végeztünk. – kezdte a mesélést nagy hévvel, s hallottam a hangján, hogy alig tudja visszatartani feltörő nevetését. A témaváltás rögtön felkeltette az érdeklődésemet, fülemet hegyezve egyenesedtem ki ültemben. – Chanyeol és Baekhyun hyung! – felelt, mielőtt én még rákérdezhettem volna, de így is elérte a kívánt hatást. Azon nyomban felvihogtam és elvágódtam a kanapén a nevető görcstől. Rögtön megjelent lelki szemeim előtt a jelenet, ahogy a két jómadár ül az autóban, üvöltve veszekednek, rángatják a kormányt, egymás lábán lépkedve igyekeznek minél jobban lenyomni a gázpedált, s közben észre sem veszik, hogy célpontjuk már rég lekanyarodott másfelé.

Jonginnal percekig hahotáztunk a vonal két végén, én pedig lassan már a könnyeimet törölgettem a fiktív látványtól. Aki ismeri Baekhyunt és Chanyeolt, az tudja, miről beszélek. Az ő barátságuk talán még a miénknél is szorosabb, de ezzel együtt hússzor többet veszekednek, mint egy házaspár. S habár olykor legszívesebben megfojtanák a másikat egy kanál vízben, úgy védik egymást, s olyan szeretetet táplálnak a másik iránt, akár a testvérek.

- Most nem lepődtem meg – vallottam be, még mindig kacarászva. – Mi lett végül, elkapták őket? – érdeklődtem, mire Jongin hümmögött egyet.

- Ja, a fickók már a rács mögött ülnek. – válaszolta. – Nem is kérdeztem még! – kezdett ismét új tematikába. - Kit kaptál magad mellé a küldetésre?

- Hát… - kezdtem, alsó ajkamat szívogatva. – Valami Luhant. Nem ismered véletlenül? – ültem fel a kanapén, lábaimat pedig 4-es alakba rendeztem, hogy kényelmesebb legyen.

- Nem, gőzöm sincs, ki lehet az. – nevetett fel zavarában. – Jó fej?

- Fogalmam sincs, még nem ismerem. – vontam vállat. – De hamarosan mindent tudni fogok róla, ugyanis Junmyeon beköltöztette hozzám.

- Micsoda? – hökkent meg, szinte láttam magam előtt, ahogy fejét hátrarántja meglepettségében. – Minek?

- Úgy vallja, így hatékonyabban tudunk majd együtt dolgozni. – sóhajtottam fel ismét, s bolyhos zoknimmal kezdtem játszadozni.

- Végül is, nem hangzik hülyeségnek.

- Ja, viszont elég furcsa a csávó. – Titkon örültem neki, hogy Jongin felhívott, amúgy is el akartam neki mesélni a teóriámat és az érzéseimet Luhannal kapcsolatban. – 24 éves, de úgy néz ki, mint egy 17 éves lány. – meséltem, mire Jongin nevetve felhorkantott. – Vékony testalkat, babaarc és állandóan mosolyog.

- Nem lehet, hogy meleg? – Hangjából sütött, hogy nem gondolja komolyan a kérdést, én viszont annál inkább. Nekem is megfordult ez nem egyszer a fejemben, de nem akartam erre gondolni. Nem szívesen tölteném együtt egy homoszexuálissal a nap 24 óráját, ki tudja, mire képes velem, mikor éppen alszok.

- Nem tudom. – válaszoltam végül hetykén, magamban tartva a valós gondolataimat.

- Kérdezd meg! – nevetett fel saját idióta ötletén, mire felciccentem.

- Persze, biztos! – hurrogtam le szemeimet forgatva.

- Jó, csak vicceltem.

- Tudom. Hahaha! – színleltem nevetést, s örültem, hogy nincs mellettem, mert ahogy ismerem, biztos, hogy vállon ütött volna stílusom díjazásaképp.

- Na, nekem viszont mennem kell. – sóhajtott bele a telefonba. – Még rengeteg a dolgom, de majd holnap találkozunk!

- Rendben, ha addig Luhan hyung nem vágja el a torkomat álmomban.

- Tegyél ki egérfogót a padlóra.

- Te, meg a remek ötleteid. – nevettem fel ismét, ő pedig követte példámat.

- Jobb nem jutott eszembe, de majd hívlak, ha kiötlöttem valami használhatóbb tervet.

- Inkább kímélj meg!

- Jó, akkor döntsd el, hogy a sírodra nárciszt kérsz-e, vagy tulipánt.

- Szia Jongin! – hangsúlyoztam ki az első szót, barátom pedig nevetve köszönt el tőlem.

Mosolyogva nyomtam ki a telefont, majd hajítottam a kanapé túlsó végébe, s kezeimet összekulcsolva tarkóm mögött dőltem hátra. Még mindig nem értem, Junmyeon miért nem Jongint osztotta mellém, nála senki nem tudja, hogy vele tudnék a legjobban és a leghatékonyabban együttdolgozni. Biztos megvolt rá az oka, de akkor se vagyok képes felfogni a döntése miértjét. Inkább összeosztott egy olyan fiúval, akit nem is ismerek, fogalmam sincs, hogy dolgozik, milyen technikákat használ, mik az erősségei… nem tudok róla semmit.

Elmélkedésemből a tompa kopogás zökkentett ki. Nagyot nyögve tápászkodtam fel a kanapéról, majd léptem az ajtó elé, s nyitottam ki azt. Nem meglepetésemre Luhan állt ott, két barna zacskóval a kezében.

- Gyors voltál. – jelentettem ki, Luhan szája sarka pedig felfelé görbült.

- Közel van a bolt. – vont vállat, majd beljebb lépett, s lerúgta lábairól fekete tornacipőit. – Éhes vagy már? – nézett fel rám, mire csak bólintottam. – Megfognád? – nyújtotta felém a vásárolt reggelit, s miután elvettem azokat kibújt cipzáras pulóveréből. Én addig a konyhába vittem a zacskókat, a konyhapultra tettem őket, s találomra belepillantottam az egyikbe. Még a szám is tátva maradt a meglepettségtől. Vagy öt féle péksütemény lapult benne, sós és édes egyaránt, valamint egy pohár kávé, aminek tetejéből egy zöld szívószál kandikált ki.

- Remélem, megfelel. – lépett be a konyhába Luhan, mikor még javában a szatyor tartalmát stíröltem. – Nem tudtam, mit szeretsz, ezért hoztam pár félét.

- Ezek közül mindet szeretem. – fordultam felé törzsből. Valójában azon csodálkoztam, hogy pont azokat sikerült megvennie, amiket a legjobban szeretek, pedig nem tudhatta. Szimpla véletlen, hogy sikerült eltalálnia, de így legalább finom reggeli elé nézek.

- Akkor ráhibáztam. – nevetett fel, de koránt sem önelégülten, inkább örömittasan, amiért háttér információ nélkül sikerült kiválasztania a kedvenceimet. – Bár, nem volt nehéz döntenem, mert én is ezeket szeretem a legjobban.

- Ó… akkor jó! – mosolyodtam el, majd tányérok után kezdtem kotorászni a konyhaszekrényben. Addig Luhan megfogta a szatyrokat és az étkezőasztalra tette őket, majd mikor odakerült a két tányér is, elkezdte kipakolni rájuk a péksüteményeket, majd melléjük a két adag kávét is. Úgy viselkedett, s úgy beszélt velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, a zavartság egyetlen jelét sem mutatta. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha magányos ember lenne, s örülne, hogy van végre valaki mellette, aki jelen esetben én vagyok. Kis sajnálatot éreztem iránta, de arca arról árulkodott, hogy valójában egy boldog és szeretetteljes ember. Rendben, talán rosszul ítéltem meg, és mégse lenne képes megölni engem, de sose lehet tudni.

Érezhette, hogy őt szuggerálom, miközben épp róla alkotok véleményt, mert felkapta a fejét és felvont szemöldökkel kezdett méregetni.

- Nem ülsz le? – mosolyodott el végül. Biztos tisztában van vele, hogy épp rajta gondolkoztam, mégse tette szóvá. Hálás voltam érte, legalább megelőzhettük a – számomra – cikis eszmecserét.

- De. – reagáltam, miután sikerült visszatérnem a valóságba, majd kihúztam a széket, s kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Ahogy a péksütiket kezdtem vizslatni azon agyaltam, vajon melyikkel kezdjem. Hyung előbb döntésre jutott, ujjai közé vette a lekváros buktát, s jóízűen falatozni kezdett, az én választásom viszont a kakaós csigára esett. Elég szokatlan dolog, hogy Koreában ilyen ételt reggelizik az ember, de mivel mindketten ezt kívántuk, nem álltunk neki kimchit meg rizst főzni, ezzel időt, munkát és mosogatószert megspórolva. (…)

Kezdtem kellemetlenül érezni magamat a feszült csendben. Jól nevelt ember evés közben nem beszél, de én meg akartam szólalni, hogy ne kelljen ezt a kínos némaságot hallgatnom. Velem ellentétben mintha Luhant nem zavarta volna, teljes nyugalom ült az arcán, s kényelmesen rágott, vagy kortyolt bele sötétbarna kávéjába. Na, de mégis… miről beszélgessek vele? Nem ismerjük egymást, nem tudunk a másikról semmit, így lenne téma, de nem olyan egyszerű egy idegennel beszélgetést kezdeményezni. Legalábbis nekem sosem tartozott az erősségeim közé. Hiába küszködtem magamban, nem jött megfelelő szó a nyelvemre, csak továbbra is tépkedtem a kakaós csigát, s tömtem a számba, lábaim pedig szüntelenül rugóztak az asztal alatt. Ekkor döbbentem rá, hogy a kávémba még bele se kóstoltam. De amint konstatáltam, hogy ismerős színe van, kíváncsian vettem kezembe a műanyag poharat, s kaptam be a szívószálat.

Ízlelőbimbóim azonnal örömtáncot jártak az édes íztől, ami nem mellesleg a kedvenc kávém jellegzetes aromája volt. Jeges zöldteás latte. Jó, kizárt, hogy ezt is magától tudta volna, de nem bírtam ki, hogy erre ne kérdezzek rá.

- Honnan tudtad, hogy ezt szeretem? – néztem rá csodálkozva, mire ugyan olyan tekintettel emelte fel a fejét. Még utoljára megrágta a falatot, lenyelte azt, s aztán kezdett el beszélni.

- Nem tudtam. – pislogott ártatlanul. – Csak találomra választottam valamit.

- Erre is ráhibáztál. – nevettem el magamat, első alkalommal, hogy kettesben vagyunk. Látszólag meglepte a reakcióm, de vigyora azt sejtette, hogy boldog volt, amiért örömet tudott okozni nekem. – Jó emberismerő vagy, hyung? – Most már muszáj volt folytatnom a beszélgetést, eszem ágában sem volt engedni a szorongató csendnek, hogy visszatelepedjen ránk. Akármilyen rossz témával, de szóval fogom tartani magunkat. Legalább megismerem Luhant, s tisztában leszek a személyiségével.

- Igen, mindig is annak tartottam magamat. – kortyolt bele saját kávéjába, majd megtörölte a száját. – Valamint, elég mázlista vagyok, talán ennek köszönhetjük, hogy eltaláltam a kedvenceidet.

- Lehet – somolyogtam. – Egyébként… egyedül éltél eddig? – kérdeztem meg, amire már régóta kíváncsi voltam. Luhan egy perc hezitálás nélkül bólogatni kezdett, majd ujjai közé vett egy kókuszos sütit.

- A szüleim Kínában vannak, csak én jöttem el Dél-Koreába. – pillantott rám, két harapás között. – Annyi idős voltam, mint te most, mikor munkát kaptam, mint helyszínelő. – nyelt egyet, majd hátra dőlt a széken, kezét pedig hasán pihentette. – Ezért csodálkozom, hogy 21 évesen már ilyen melód van. – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva. – Hogy sikerült?

- A szüleim ismerték Junmyeont. – válaszoltam egyszerűen, Luhan keze pedig abba hagyta hasa simogatását, s ledermedve nézett velem farkasszemet.

- Múlt időben? – kérdezte alig hallható hangon, mire bólintottam. – Sajnálom, nem akartam régi sebeket feltépni. – Láttam arcán, hogy valóban megbánta, amiért felhozta a témát.

- Nem gond, már régen volt. – legyintettem hetykén. Habár hiányoznak a szüleim, már nem hullajtok értük könnyeket. – Ennek már hat éve. – Ez idő alatt a szívem és a lelkem kővé keményedett, nincs olyan dolog, ami meg tudna ríkatni. De talán jobb ez így. Gyenge személyiséggel nem is végezhetném ezt a munkát. Még több törést pedig nem tudnék elviselni, ha nem edződtem volna meg az évek múlásával.

- Szóval protekcióval kaptál állást? – érdeklődött tovább.

- Így is mondhatjuk. – bólintottam, majd lenyeltem a megrágott ételt. – Junmyeon hyung tisztában van a szándékaimmal, így felvett, hogy a kemény kiképzés után titkos ügynök válhasson belőlem és legálisan ölhessem meg azt, aki a szüleim halálát okozta. – meséltem érzelemmentes hangon, Luhan szemeiben pedig az érdeklődés szikrái villogtak. Láttam rajta, hogy nagyon is érdekli, amit mondok, ez pedig jóleső érzéssel töltött el. Régen találkoztam olyannal – Jonginon kívül – akinek számított volna, mi van velem, s teljes figyelemmel itta volna minden szavamat. – Ráadásul – tettem hozzá – Rendészeti egyetemre járok, ahol szintén elsajátíthatom azokat, amik esetleg kimaradtak volna. – Magamat is megleptem, hogy mennyire kinyíltam Luhannak, s gátlások nélkül ecseteltem neki az életemet. De valamiért nem éreztem úgy, hogy ez kínos és lenne, cseppet sem zavartattam magamat, nyugodt szívvel meséltem neki, mert láttam rajta, hogy érdekli, amit mondok.

- Értem. – bólintott végül, hangjából pedig nem sajnálat, hanem meg-, jobban mondva együttérzés áradt. – Borzasztó, hogy emberek képesek hidegvérrel megölni ártatlanokat. Az ilyenek megérdemlik, hogy elszenvedjék azt, amit ők tettek másokkal. Szóval… - pillantott rám egy féloldalas mosoly kíséretében – ha megtaláljuk a személyt, első sorból szeretném nézni, ahogy elteszed láb alól.

Meglepett ez a reakció. Másodpercekig csak megilletődve bámultam rá, de aztán nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat. Felettébb tetszett a hozzáállása, s magamban már el is döntöttem, hogy a szeme láttára fogom elvágni a gyilkos torkát.

Beszélgetésünket a telefonom csörgése zavarta meg. Kezeimről leporolva a morzsát álltam fel az asztaltól, s léptem a kanapéhoz, hogy felvegyem a mobilomat.

A kijelzőn Junmyeon hyung neve virított. Talán a melóval kapcsolatban akar valamit. Luhan törzsből kifordult, karjaival megtámaszkodott a szék háttámláján, s engem figyelt, nyilván tudni akarta, ki zargat „korán” reggel. Hüvelykujjammal feloldottam a telefont, majd fülemhez emeltem.

- Igen, tessék? – szóltam bele emelt hangon.

- Sehunnie, megvan a küldetés első feladata.