5. fejezet

Agyam fogaskerekei szüntelenül jártak egész éjszaka, egy perc pihenőt sem hagyva fáradt szürke állományomnak. Másodpercenként változtattam testhelyzetemen, nem találtam azt a pózt, amiben kényelemre leltem volna. Sehogy sem volt komfortos, amitől csak még hektikusabban forgolódtam a párnáim között, a takaróm alatt. Minutumonként az órámra pillantottam, az idő pedig rendkívül lassan telt. Mégis túl gyorsan ahhoz, hogy másnap legyen, ami az egyetemet jelentette számomra. Az egyetlen szerencsémet a késői kezdés jelentette, így ráérek majd tízkor kikászálódni a meleg dunyhám rejtekéből. Addig viszont azon agyaltam, hogy tulajdonképpen min és miért elmélkedek folyamatosan.

Számos gondolat cikázott a fejemben, egyiket szorosan követte a másik, időt sem hagyva, hogy rendesen átnyálazzak magamban egy témát. Nem egyszer fontolóra vettem, hogy átkopogok Luhan hyunghoz, és kiadok neki mindent, ami nyugtalanít, de nem akartam ilyen önző lenni. Hyung biztos, hogy alszik, nem állt szándékomban a saját baromságaim miatt felkelteni és a számomra is homályos és kaotikus gondolatokkal terhelni őt.

Legvégül hátamon állapodtam meg, s a sötét plafonomat fürkésztem, mintha arra lennének ráírva kérdéseim válaszai. Próbáltam kiüríteni az elmémet, szemeimet és agyamat erőltettem, hogy inkább a mennyezeten végighúzódó kék fénypászmát tanulmányozzák, de nem akartak engedelmeskedni. Folyton-folyvást újabb képek dobálódtak lelki szemeim elé, én pedig semmit se tehettem ellenük. Legalábbis egy helyben fekve nem.

Lerántottam magamról fehér leplemet, s nem is törődve azzal, hogy mamuszom az ágy mellett hever, mezítláb megindultam a konyha felé, hogy igyak egy pohár frissítőt. Az egész lakásban csend uralkodott, ebből biztosra leszűrtem, hogy Luhan hyung alszik. Megpróbáltam a lehető leghalkabban elsomfordálni ajtaja előtt, majd kijutni a konyhába, ott viszont meglepetés fogadott. Égett az egyik kis villany, hyung pedig az asztalnál ült és rejtvényt fejtegetett.

- Hyung – csoszogtam hozzá, fáradtan a fejemet vakargatva. – Hogyhogy nem alszol?

- Nem tudok. – vont vállat. Szokásához híven mosolyogva tette. – Nem vagyok fáradt. Na és te miért vagy még ébren? Ma már egyetemre mész.

- Ma? – billentettem oldalra a fejemet.

- Igen. – bólintott. – Egy óra van.

- Nekem addig tart egy nap, amíg el nem alszom. – jelentettem ki, majd a szekrényhez léptem, hogy előkotorjak egy poharat, s megtöltsem jó hideg csapvízzel. Hátha az kissé kitisztítja a fejemet.

- Túl sokat gondolkozol. – emelte rám a tekintetét, mihelyst letelepedtem a vele szemben levő székre. – Ha jár az agyad, nem fogsz tudni aludni.

Inkább belekortyoltam a vízbe, ezzel egy kis időt nyerve a válaszadás előtt. Ennyire látszana rajtam, hogy egész éjjel agyaltam?

- Hyung, kezdek félni tőled – adtam hangot a vele kapcsolatos érzéseimnek, mire felvonta egyik szemöldökét, s összecsukta a rejtvényes újságot. – Miért hiszed, hogy én azért nem tudok aludni, mert gondolkodom?

- Elég rád nézni – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Valamint, áll már mögöttem pár év, hogy tudjam, az emberek mikor hogyan viselkednek.

- Ezt úgy mondod, mintha hatvan éves lennél – nevettem el magamat. Tényleg képes úgy beszélni, mint egy nyugdíjas. – Huszonnégy év az igazán nem sok. – Itt vállat vont, jelezve, hogy ezt a témát zárjuk le, így én se firtattam tovább.

- Na, és min kattogsz ennyire? – támaszkodott az asztalra, s enyhén előre dőlt, hogy arca közelebb kerülhessen az enyémhez. – Már megint azon, hogy futni hagytad a kínai fiút, vagy azon, hogy Chanyeol miért viselkedik furcsán, amiért Baekhyun randevúra megy?

- Igazság szerint – vakartam zavartan a tarkómat – mindkettőn.

- Sejtettem – feküdt el az asztalon, állat alkarjaira támasztva. Így még a szokásosnál is fiatalabbnak tűnt. Főleg, mikor felfújta az arcát, s lassan kiengedve levegőjét a szemét forgatta, miközben gondolkodott. Egész aranyos volt. – Figyelj, amit a srácról gondolok, azt már kifejtettem a kocsiban, nem akarom a nyelvemet koptatni. Viszont, ami Chanyeolt illeti… - Itt pár pillanat erejéig elhallgatott. Volt sejtésem, mire akar kilyukadni, hiszen én sem vagyok hülye. Már számtalanszor eljátszottam a gondolattal, de kicsit letaglózó lesz mástól hallani a saját teóriámat. – Mindegy – legyintett végül. – Nem kenyerem a kombinálás, főleg nem akkor, ha más életéről van szó. De tudom, hogy mindketten ugyan arra gondolunk.

- Hm. – Csak ennyit tudtam kinyögni, s inkább újra a számhoz emeltem poharamat. Szóval, nem én vagyok a bolond és a vak, valóban jól látom a helyzetet.

Olyan abszurd és furcsa most minden. Luhan hyung megjelenésével a feje tetejére álltak a körülöttem történő dolgok és események. Egy kínai srác, aki egy ismeretlen drogot kevert Chen italába, s annak ellenére, hogy az ellenségem, nem akart megölni. Egy barátomról kiderült, hogy homokos s hamarosan randira megy a kedvenc meleg énekesével. Ráadásul, attól eltekintve, hogy Luhan hyunggal egyre jobb a kapcsolatom, még mindig furcsának találom őt, s nem tudok rájönni, hogy mi olyan különös benne. Az egyetlen mentsváram, a „változatosság kedvéért”, Jongin, aki szerencsére cseppet sem változott meg, de ahogy ismerem, nem is fog soha.

- Mi a baj, Sehunnie? – zökkentett ki gondolatmenetemből Luhan.

- Semmi, csak bambulok – zártam le ennyivel a dolgot, nem akartam többet beszélni az érzéseimről. Láttam rajta, hogy tudna még mit hozzáfűzni a dologhoz, de a rám való tekintettel nem tette. Megkönnyebbülten sóhajtva terültem szét az asztalon, amíg hyung elvette a kiürített poharamat és a mosogatóba biggyesztette, rejtvényes füzetét és a tollat pedig a konyhapultra helyezte át. Kicsit fellélegeztem, amiért válthattam Luhannal pár szót. Rá kellett jönnöm, hogy jó vele beszélgetni, mert intelligens gondolatai vannak, amiket jól meg tud fogalmazni, sőt, még az enyémeket is képes szavakba önteni. Olykor meg se kell szólalnom, hogy tudja pillanatnyi ideámat, pedig még nem is ismer. Ez volt benne a legkülönösebb. Vagy inkább különleges. A nélkül van tisztában érzéseimmel, hogy hosszú éves barátság állna mögöttünk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt jó pontnak könyveljem el, vagy inkább aggodalmaskodjak miatta.

- Feküdjünk le – ütögette meg a vállamat Luhan hyung, majd egy robusztus ásítás kíséretében kinyújtóztatta tagjait. – Mindjárt kelned kell.

- Csak délben kezdődik az első órám – álltam fel a helyemről, majd lepillantottam rá. – Te mit fogsz csinálni, amíg én odavagyok?

- Dolgozni – húzta el a száját, amolyan „mit tehetnék” arckifejezéssel megtoldva. – Bár, valószínűleg nem megyek be, hanem innen, tőled. – Láttam rajta, ahogy a megfelelő szavakat keresi, hanglejtése pedig sejtette, hogy nem igazán jut eszébe egy megfelelő kifejezés sem, amivel a lakásomat illethetné. Ezen kénytelen-kelletlen elmosolyodtam.

- Hyung – néztem szemeibe. – Hívhatod otthonnak.

***

Végül kilenckor kászálódtam ki az ágyamból, így rendelkezésemre állt két óra, hogy elkészüljek, majd megvárjam Jongint, felvegyen, s együtt menjünk egyetemre. Mindig is így csináltuk. Messzebb lakik a sulitól, mint én, a lakásom útba esik neki, ezért mindig elfurikáz engem is. Nekem ez a lehető legkényelmesebb és legolcsóbb mód volt mindig is, hiszen a benzinem se fogyott.

A szobámból kilépve konstatáltam, hogy Luhan hyung még az igazak álmát alussza, ami azt jelentette, hogy a lehető legnagyobb csöndben kell elkészülnöm. Első utam a fürdőszobába vezetett, ahol a szokásos zuhanyzás helyett inkább egy meleg fürdőt választottam. Volt időm bőven, így ez is belefért. Megengedtem a csapot, s az abból kiáramló kellemesen meleg vízzel eljátszadoztam egy darabig. Ujjaimat ide-oda húzogattam alatta, szabad kezemmel pedig öntöttem egy jó nagy adag habfürdőt a kádba, majd a pizsamámat kezdtem el lehámozni magamról, ami meglehetősen nehéznek bizonyult egy végtaggal, de végül sikerült letolnom a nadrágomat. Mikor pedig a trikóm is lekerült, megkíséreltem belelépni a forró vízbe. Nolens-volens felszisszentem, mikor az égető érzés átjárta az egész lábamat, s a kád szélének támaszkodva, óvatosan merültem el. Szemeimet lehunyva próbáltam megszokni a hőmérsékletet, s hogy figyelmemet eltereljem, a habbal kezdtem szórakozni. Ide-oda húzogattam testem körül, hogy teljesen elfedjen mindenhol. Jólesően sóhajtottam fel, s merültem mélyebbre a vízben, de aztán egy nem várt dolog történt. Kopogtatás hallatszódott, s válaszra sem várva, hyung minden gond nélkül benyitott hozzám. Pilláim azonnal felpattantak, s kislányos zavaromban térdeimet magamhoz húzva összegömbölyödtem.

- Hyung! – keltem ki magamból, rákvörös arccal. És ez most nem a forró víz által indukált reakció volt. – Mi lenne, ha máskor megvárnád, míg szólok?

- Oh… - nézett végig rajtam, én pedig még mélyebbre merültem a vízben, s magam köré tereltem minden habot. – Bocsi – mosolyodott el. Hát, tényleg marha vicces… - Ne légy ilyen prűd, mindketten fiúk vagyunk. – Már megint túl nyugodt. Nem is törődött azzal, hogy én anyaszült meztelenül ülök a kádban – lassan magzatpózban fekszek – nekiállt fogat mosni, a tükörből pedig néha-néha rám pillantott. Én pedig csak hitetlenkedve ültem egyhelyben, s hol őt bámultam, hol pedig a fénylő csapot. Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt.

- Luhan hyung, sokáig tart még? – értettem fogmosására, mire fogkefével a szájában, hatalmas őzikeszemeivel rám nézett a tükörből. – Szeretnék lassan kimászni a kádból.

- Mi akadályoz meg? – kérdezte, miután köpött egyet, s a száját kezdte öblögetni.

- Hát, nem is tudom! – vizes kezeimmel végigmutattam a fehér rejtek alatt lapuló meztelen testemen.  – Talán az, hogy nincs rajtam ruha.

- És?

- És?! – ismételtem hisztérikusan. Mi az, hogy és?! Ő talán nem szégyenlős mások előtt, de én meglehetősen az vagyok. Legalábbis ismeretlen körökben, s Luhan még messze idegennek számít. Jongin mellett nem érdekelne, egy szál semmiben ellibbennék előtte, na de hyung… Még egy dolog róla, amit elkönyvelhetek a furcsasági listájára.

- Jó, rendben, kimegyek – törölte meg nedves arcát. – Ha ilyen feszélyezve érzed magad.

- Hogy jöttél rá? – dőltem hátra hangosan felnyögve, mikor becsukódott mögötte az ajtó. Rendben, igaza van; Mindketten férfiak vagyunk. De ez nem jogosítja fel arra, hogy engedély nélkül besétáljon a fürdőszobámba, s minden probléma nélkül elkezdjen fogat mosni. Ezzel a tudattal már nem volt kedvem tovább ázni a kádban, lerántottam fehér törölközőmet a tartójáról, derekamra tekertem, majd kihúztam a dugót. Egy ideig azt figyeltem, hogy tűnik el a víz a lefolyóban, minden önérzetemmel együtt…

A tükör előtt állva bedugtam a hajszárítót, s nedves tincseimet kezdtem új formába hozni, közben pedig a meleg levegő testemre is fújódott, minden porcikámat csont szárazra kreálva. Nagyjából öt perc múlva – még mindig törölközővel a derekamon – a konyhába vettem az irányt, hogy megreggelizzek. Luhan hyung az asztalnál ült, s laptopján pötyögött, feltételeztem, már megkezdte a munkáját. Nem is szóltunk egymáshoz, én elbíbelődtem zabpelyhem elkészítésével, amíg ő szüntelenül klimpírozott klaviatúráján. Persze nem bírta megjegyzés nélkül hagyni, hogy én egy szál pamut anyagban flangálok a lakásban, korábbi szemérmetességem ellenére, de mivel itt lakok, a kényesebb területeket pedig tökéletesen elfedi a törölköző, nem éreztem magamat kellemetlenül. (…)

Tizenegyre már készenlétben ültem a kanapémon, Jonginra várva, fél óra múlva pedig már hallottam is autójának dudáját, ami jelezte, hogy ideje elindulnom. Magamra kaptam a kabátomat, vállamra kanyarítottam a táskámat, s cipőmbe való belebújás után elköszöntem hyungtól, majd elhagytam a lakásomat. Most először hagyom magára otthonomban, de nem izgultam, bíztam benne és abban, hogy úgy találok haza, ahogy azt elhagytam.

- Tettél ki egérfogót? – köszöntött Jongin, a szokásos helló helyett.

- Nem, nem tettem ki – forgattam szemeimet vigyorogva, mikor lehuppantam az anyósülésre.

- Bár, viccet félre téve, nem hinném, hogy lenne okod aggodalomra – indította be a kocsit, majd a legközelebbi kanyarnál le is fordult. – Luhan hyung rendesnek tűnik.

- Igen, csak kissé fura. Vagy nem is tudom – támaszkodtam az ajtóra, szokásomhoz híven.

- Paranoiás vagy – jelentette ki, mintha csak azt mondaná, hogy hétfő van. – Csak nézz rá, a légynek sem tudna ártani.

- Pont ez a legkülönösebb benne. Olyan kis gyámoltalan kinézete van, de ma gátlástalanul bejött a fürdőszobába, miközben fürödtem – fogtam a fejemet, mikor megjelentek előttem az emlékképek. Jongin röhögve horkantott fel, s majdnem megfejelte a kormányt, mire oda kaptam tekintetemet. – Nem vicces!

- Előttem nem vagy szégyenlős – vigyorgott még mindig.

- Mert téged ismerlek jó pár éve.

- Együtt laksz vele, ez előbb-utóbb bekövetkezett volna.

- Lehetett volna utóbb.

- És látott valamit? Vagy nem volt nála nagyító?

- Már megint sziporkázol – forgattam szemeimet egy fintor kíséretében, de mivel tudtam, hogy csak poénkodik, ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. Nem kért bocsánatot csipkelődő megjegyzéséért, de arckifejezése nem azt sugallta, hogy komolyan gondolta szavait, így én se foglalkoztam vele. (…)

Az egyetemre érve az ég már egészen kinaposodott, így kabátomat kicsit melegnek éreztem magamon. Inkább lekaptam magamról, s az ülésen hagytam. Jongin a szokásos helyén parkolta le autóját, majd bevártam, s együtt indultunk meg az egyetem lépcsője felé. Már itt ismerős arcokba botlottunk, udvariasan biccentve és mosolyogva köszöntettük iskolatársainkat.

Az első emeleten kénytelenek voltunk ketté válni Jonginnal. Ő megindult a harmadik felé, én pedig a termembe vettem az irányt. A legtöbben már bent ültek a helyükön, s beszélgettek, olvastak, házit írtak, vagy éppen a padra borulva aludtak.

Kissé elgondolkodtam. Miért járok én egyetemre? Az ember azért szokott, hogy diplomát kapjon, amivel elhelyezkedhet valahol. De nekem már van munkám, mit keresek még mindig itt? Választ akkor se kaptam, mikor letelepedtem helyemre, s az előpakolt könyveimet, jegyzeteimet kezdtem mustrálni, mintha a borítójukon hirtelen megjelenne a kérdésem felelete. Akkor is csak meredtem magam elé, mikor két osztálytársam helyet foglaltak oldalaimon, s beszélgetni kezdtek rajtam keresztül. Nem zavartatták magukat, nyugodtan eldumálgattak előző estéjükről, amiről jobb lett volna, ha nem értesülök. Felettébb boldog voltam, mikor a professzor belépett az előadó terembe, s el is kezdte az órát, legalább nem kellett a gusztustalanságokat hallgatnom.

A tanóra, nem mellesleg, semmi újjal nem tudott szolgálni nekem, így tollammal játszadozva hallgattam végig a számomra unalmas szavakat. Nem csak az első, de a második előadás is így telt, s ekkor tudatosult bennem, hogy valóban feleslegesen járok be és ülök itt. Csak a helyet foglalom és az időmet pocsékolom. Talán ki kéne iratkoznom? Nem tűnt rossz ötletnek. Ahogy ezen elmélkedtem, mobiltelefonom váratlanul rezegni kezdett nadrágzsebemben. Tekintetemet a professzoron tartva – hogy időben abba tudjam hagyni a kotorászást, ha esetleg erre nézve – halásztam elő a készüléket, s szemöldökömet ráncolva konstatáltam, hogy főnököm, Joonmyun írt nekem sms-t:

„Nagyszünetben szedd össze Jongint és hívjatok fel!”

Csak ennyi állt benne, de lényegre törő volt. Visszacsúsztattam a telefont zsebem mélyére, majd a faliórára pillantottam. Ez után az óra után lesz a nagyszünet, s ha jól tudom, Jonginnak is. Csupán tíz percet kellett várnom, hogy kicsöngessenek, majd barátom keresésére indultam. Egész hamar rábukkantam az egyik folyosón, pár osztálytársával beszélgetett, de nem zavartattam magamat. Minden szó nélkül megragadtam a csuklóját és elrángattam onnan, egyenesen az épület tetejére. Egészen odáig csöndben követett, de mikor kivágtam a tető ajtaját, kirántotta kezét szorításomból, s felvont szemöldökkel nézett rám.

- Beavatsz, vagy véglegesen átváltottál titokzatosba?

- Fel kell hívnunk Joonmyun hyungot – tárcsáztam a számát. Jongin nem kérdezett többet, csak közelebb lépett hozzám, hogy hallhassa ő is beszélgetést. Vettem a célzást, elemeltem fülemtől a készüléket, majd kihangosítottam. Hyung pont akkor vette fel.

- Ez gyors volt – szólt bele rögvest.

- Pont most van a nagy szünetünk – adtam tudtára, mire hümmögött egyet. – Miről lenne szó?

- Kivizsgálták a drogot. – Ez ismételten tömör volt, de elég ahhoz, hogy mindkettőnk érdeklődését felkeltse. Jongin reflexből közelebb lépett, holott a kihangosításnak hála már tisztán hallhatott minden szót. – Hasonló, mint az extasy, mégis teljesen más – kezdett mesélésbe hyung. – Mint azt tudjátok, az extasy felpörgeti a használó személy testét, felfokozza a színek és a hangok érzeteit, valamint felerősíti az érintéstől kiváltott emóciókat. Ennek is hasonló hatása van, egy kis plusz effektussal.

- Miféle plusz effektussal? – érdeklődött Jongin.

- Ha valakinek a szervezetébe bejut ez a drog, fél órára kiüti a használóját. De mikor magához tér, bármire képes lesz, amit csak akar.

- Ezt kifejtenéd? – vontam fel egyik szemöldökömet. Nem igazán értettem, mi tartozik a minden kategóriába.

- Vannak írók, festők, szobrászok, akik drog hatására képesek zseniális és fennmaradó dolgokat alkotni, de ez emberfüggő. Nem mindenkinél fejti ki ezt a reakciót. Ettől a drogtól viszont bárki elsőrangú munkát tud kiadni kezei közül, hála az agyserkentő hatásának.

Hirtelen megszólalni se tudtunk Jonginnal, de egy dolog biztos volt. Ez a Kris nem kiirtani szándékozik az emberiséget, hanem árusítani akarja a drogot, s ebből meggazdagodni. Akármilyen páratlan ötletnek tűnt, mégis veszélyes, s mind e mellett illegális. Megfordult a fejemben az is, hogy ezt valójában ő maga akarja szedni, de előtte ártatlanokon teszteli, hogy inkább mások haljanak be a mellékhatásokba. Nem tudtam eldönteni, melyik verzió az igaz, mindkettő lehetségesnek és evidensnek tűnt számomra.

- Függő lesz tőle az ember? – törtem meg a vonalban kialakult csendet.

- Igen, de nem csak a benne levő anyagok és szerek miatt. Ha valaki egyszer kipróbálja, s megtapasztalja a drog jótékony hatását, minél előbb új adaghoz akar majd jutni. Képzelhetitek, hogy a tanulók körében milyen népszerűségnek örvendene. – Nekem is ez fordult meg a fejemben. Ha nem lenne illegális és tulajdonképpen mérgező, valószínű, hogy még én is kipróbálnám. – Még szerencse, hogy Kim Jongdae időben megkapta az orvosi kezelést és kimosták a szervezetéből a drogot.

- Tulajdonképpen kihányta – javította ki Jongin.

- Az mindegy. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Joonmyun legyint egyet. – Figyelj, Sehun!

- Igen? – Reflexből fülemhez emeltem a készüléket, amint tudatosult bennem, hogy a továbbiak inkább nekem fognak szólni.

- Ne Krist keresd, hanem a kínai fiút! – adta ki az utasítást határozottan. – Van egy olyan érzésem, hogy ha ügyes vagy, a segítségünkre lehet.

- Rendben, rajta vagyok az ügyön – bólintottam, habár ezt valószínű, hogy hyung nem látta.

- Egyelőre ennyi információval tudtam szolgálni. Ha megtudunk valamit, hívlak titeket, vagy ha bejöttök, elmondom. További jó tanulást! – Meg se várta, hogy mi is elköszönjünk, a vonal megszakadt. Nagyokat pislogva csúsztattam vissza zsebembe a mobilomat, majd Jonginra néztem, akin ugyan olyan értetlen arckifejezés ült, mint rajtam. Másodpercekig egy szót sem szóltunk, csak szemeztünk egymással, de a csendet végül ő törte meg.

- Kipróbálnám – vont vállat ártatlanul, mire homlokon csaptam magam.

- Hülye – csóváltam a fejemet. – Bár, nekem is eszembe jutott.

- Na, ki a hülye? – tette karba kezeit, megemelve egyik szemöldökét. – Szerinted ő akarja szedni, vagy árulni akarja a rászoruló körben?

- Jongin, te egy gondolatolvasó vagy – dőltem neki a falnak. – Én is ezeket a lehetőségeket latolgattam magamban, mindkettő lehetségesnek tűnik.

- Hát, majd megkérdezzük – jött a világmegváltó ötletével, mire fintorogva felé fordultam. – Most mi van? – billentette oldalra a fejét értetlenkedve.

- Jó, rendben, írok neki facebook-on és megkérdezem! – reagáltam hülyeségére ugyan olyan nagy baromsággal.

- Úgy értem, hogy ha elkapjuk, akkor kifaggatjuk – forgatta szemeit, majd megindult az ajtó felé, ami visszavezetett az iskolába. – Jössz? Kajálni akartam, de elvetted a szünetemet.

- Joonmyun hyung volt! – védtem meg magamat, majd követtem őt lefelé a lépcsőn. Bármennyire hisztizett, be kellett látnia, hogy nem érdektelenül és fölöslegesen hívott fel minket a főnök. Egy lépést megint haladtunk, ezt pedig egyből sikernek könyveltem el, s magam sem tudom miért, de erős késztetést éreztem, hogy minél előbb beavassam Luhant, ha esetleg még nem tudna erről. De el kellett ismernem, hogy mivel ebben az ügyben ő a társam, kétségtelen, hogy Joonmyun hyung már őt is értesítette a kiderített dolgokról. Ettől függetlenül vártam, hogy haza érjek, és együtt átnyálazzuk az egészet. Kíváncsi lennék hyung véleményére, ő többnyire tökéletesen látja a történéseket. S habár ez minden egyes alkalommal megrémít, kétségtelenül a leghasznosabb dolog, még a hétköznapi életben is.