3. fejezet

- Rég volt rajtam öltöny – törtem meg a csendet, miközben az egész alakos, szekrényre felszerelt tükörben nézegettem magamat.

- A nőknek általában egy öltönyös fazon jut eszükbe, ha meghallják azt a szót, hogy titkos ügynök. – mosolygott Luhan, majd mellém lépett, hogy megigazíthassa nyakkendőjét.

Elérkeztünk a küldetésünk első fázisához. Az eredeti terv az volt, hogy keressük fel Kris főhadiszállását, törjünk be, s hozzunk drogmintát, amit meg tudnak vizsgálni a kutatási részlegen. Ám Junmyeon időközben értesült egy ünnepélyről, ami hatalmas lehetőséget adhat Kris bagázsának egy újabb merénylethez. Ez az esemény pedig nem volt más, mint egy rendezvény, ahol a híres koreai énekest, Chent – rendes nevén Kim Jongdaet - ünnepli majd mindenki a dalfesztiválon elért első helyezéséért. Ez a ceremónia pedig vasárnap estére, azaz mára esett. Így nem is nagyon volt időnk Luhannal másra, mint hogy megtudakolni a helyszínt, stratégiát kieszelni, majd felöltözni és felszerelkezni.

Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyit változott a véleményem Luhan hyungról. Reggel 8-kor érkezett, s este 7-re teljesen más képet alkottam róla. A reggeli közbeni beszélgetésünk után sokkal oldottabban mozogtunk egymás körül. Legalábbis én biztos, mert neki mintha előtte se esett volna nehezére. Úgy viselkedett velem, mintha ezer éve ismerne, amivel azt érte el, hogy én is közvetlenebb tudtam lenni vele. S habár nem tudtam meg róla semmit, éreztem, hogy nem tudna ártani nekem. (…)

Mikor megbizonyosodtam arról, hogy zakóm tökéletesen áll rajtam, s a nyakkendőm is a helyén van, a szekrényben rejtőzködő fegyvereimhez léptem, hogy felszerelhessem magamat. A nadrágom alatti késtartóban már egy tőr helyet kapott, a másik lábamon pedig egy pisztoly lógott. Zakóm belső zsebeibe újabb szúró-vágóeszközöket dugtam, valamint töltényeket, ha esetleg lövöldözésbe kerülnék és kifogynék. Eközben Luhan is magára pakolt két mordályt, három tőrt, egy bilincset akasztott öltönye belsejébe, zsebeibe pedig töltényeket csúsztatott. Így, fegyverekkel felpakolva és öltönyben egész férfiasan festett, ráadásul így sokkal hihetőbb volt, hogy lassan betölti a 25-öt.

- Kész vagyok. – igazította meg haját utoljára, majd hátrébb lépett a tükörtől.

- Rendben, én is. – egyenesedtem ki.

- Jól nézel ki, ha lány lennék, rád másznék. – nézett rajtam végig Luhan, majd mikor tekintetünk találkozott, elvigyorodott.

- Kösz, hyung! – kuncogtam. – Te sem panaszkodhatsz.

- Áh! – legyintett enyhe pírral az arcán, majd nadrágjában kezdett kotorászni, hogy előhalássza mobiltelefonját. – Negyed 8 van. – jelentette ki elgondolkodva. – Jongin messze lakik tőled? – pillantott rám.

- Nem, alig pár háztömbnyire.

- Rendben, akkor felvesszük őt is, aztán irány az ünnepség. – csúsztatta vissza a készüléket nadrágzsebébe, majd elindult kifelé a szobából, én pedig némán követtem. Erre a feladatra Junmyeon beosztotta mellénk Jongint is. Valami olyasmit mondott, hogy barátomnak jelenleg nincs feladata, s mivel a ceremónia helyszíne felettébb nagy, nem hátrány, ha ő is velünk jön, több szem többet lát alapon. Nem vitatkoztunk vele, én felettébb örültem, hogy Jonginnal dolgozhatok, Luhan pedig készségesen bólintott rá, mondván, legalább megismeri ő is.

Az előtérben beleléptünk fekete cipőinkbe, megkötöttük a fűzőt, majd szinte egyszerre egyenesedtünk fel, hogy elhagyhassuk a lakásom… illetve, lakásunkat. Egy gyors rántással leakasztottam a kulcsot a tartóról, leoltottam a lámpát, s előre engedtem hyungot, hogy nyugodtan be tudjam csukni az ajtót.

A lépcsőházban nem volt senki, így a villany sem égett. Mi sem kapcsoltunk, nekünk éppen elegendő volt a Hold adta világítás, hogy megtaláljuk a liftet, majd lemenjünk vele a földszintre. Ott se futottunk össze senkivel, s továbbra is némán haladtunk tovább, kilépve a hűvös levegőre. Amint becsukódott mögöttem a főbejárat fázósan húztam össze magamat, majd megindultam a kocsim felé, de Luhan hyung megragadta a csuklómat.

- Menjünk az én autómmal. – jelentette ki egyszerű, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- O-oké. – bólintottam rá, majd megindultam a piros jármű felé. Megálltam az anyósülés felöli ajtó mellett, megvártam, míg hyung lehetővé teszi a beszállást a kulccsal, majd be is huppantam az ülésre. Luhan bekötötte magát, majd rám pillantott, ezzel célozva, hogy én is tegyem meg. Kihúztam az övet, s átvetettem magamon, hyung pedig már dugta is be a kocsi kulcsot, hogy elindulhassunk.

- Mondd, hogy merre menjek. – fordult le az útra, majd megindult egyenesen. – Jó az irány?

- Igen. – pásztáztam az úttestet és az utcákat. – A második lehetőségnél fordulj balra. – utasítottam, mire Luhan biccentett egyet, s tovább haladt. Amíg elhelyezkedtem úgy, hogy egyik fegyverem se nyomjon, sikerült konstatálnom, hogy Luhan felettébb jól vezet. Egyszerre gyorsan és zökkenőmentesen, a szükséges kanyart pedig élesen, de mégis biztonságosan vette be. Mintha direkt lett volna. Talán ez a vezetési stílusa. Kissé hasonlít az enyémhez, habár én hajlamos vagyok néha felsiklani egy-egy járdaszegélyre.

- És itt? – ugrasztott ki gondolataim közül.

- Végig egyenesen és az utolsó háztömb lesz az jobbra. – magyaráztam, majd mobilomat kezdtem keresni, hogy sms-t írhassak Jonginnak, hogy jöjjön le a ház elé. Pár szóval lerendeztem, így amíg oda értünk volt ideje elolvasni és az üzenet szerint cselekedni.

Luhan közvetlenül a blokk előtt állt meg, de a motort továbbra is járatta, hogy egyből el tudjunk indulni, ha barátom megérkezik. Szerencsére nem is kellett rá sokat várni, öles léptekkel lépett ki az ajtón, s közeledett az autónk felé. Amíg sétált, volt időm szemügyre venni őt és megállapítani, hogy pont úgy nézett ki, ahogy én azt vártam. Ugyan olyan fekete öltöny, ám velem ellentétben ő pólót vett alá, ezzel előidézve egy kissé letisztult összhatást. Intett nekünk, mikor már belátott a kocsiablakon, majd kinyitotta az ajtót, s egy megkönnyebbült nyögéssel megtoldva levágódott a hátsó ülésre.

- Sziasztok – köszönt nekünk, majd kényelmesen hátra dőlt.

- De kinyaltad magad! – fordultam hátra vigyorogva.

- Elvégre, bálba megyünk, vagy mi. – vont vállat lezserül.

- Inkább mondanám ünnepségnek. – pillantott rá Luhan is. – Te vagy Jongin, ugye?

- Igen, örülök! – hajolt meg, már amennyire tudott ülve.

- Luhan vagyok! – biccentett hyung is, majd újra a kormány felé fordult, hogy elindulhassunk. Féltem, hogy Jongin esetleg kikotyogja neki, amit a telefonba meséltem Luhanról, de szerencsére nem tette. Magamban felsóhajtottam, s visszasüppedtem az ülésbe. Ekkor hallottam meg, hogy Jongin kotorászni kezd a zsebében.

- Kim Jongin… - egy pillanatra elhallgatott, majd hátrafordultam – fedőnevén Kai – tette fel fejére a napszemüveget vigyorogva.

- Nem a tengerpartra megyünk. – emeltem meg egyik szemöldökömet, habár én se voltam különb, annyi eltéréssel, hogy én csak végszükség esetén vettem fel napszemüveget.

- Nagy kár. – vette le színlelt csalódottsággal. Szemeimet forgatva helyezkedtem vissza, s figyelmemet inkább a mellettem elsuhanó tájnak szenteltem. Luhan hyung nyilván tudta, hova kell menni, mert egyszer kérdezett. Én ezt kihasználva teljes nyugodtsággal süppedtem bele az ülésbe, s ingattam a fejemet, ha megláttam egy érdekes plakátot, vagy egy szépen kivilágított épületet. (…)

Nagyjából húsz percet vett igénybe az út, de a helyszín közeledtét már előbb konstatáltam. Az utca végében is felgyülemlettek az emberek, autók sokasága kanyargott minden utcában, parkolóhelyet is alig találtunk. Csak úgy sikerült elfogadható helyen megállnunk, hogy Luhan hyung bevágott egy fekete Merci elé. A sofőr nyilván puffogott magában, amiért lecsapták a kezéről az egyetlen közeli parkolóhelyet, de minket ez abszolút nem érdekelt. Hyunggal kicsatoltuk magunkat, ő zsebre vágta a kocsi kulcsot, s mind a hárman, szinte egyszerre szálltunk ki az autóból. Hiába volt hideg, s hiába fújt a szél, a tömeg és az emberek közelsége melegen tartotta a légkört, így már nem is fáztam. A fiúkkal egymásra néztünk, majd egy egyetértő bólintás kíséretében megindultunk befelé a vörös szőnyegen.

- Várjanak! – állított meg minket a két méter magas és másfél méter széles biztonsági őr. – A jegyüket kérném! – tartotta a markát, akár egy utcai kéregető. Tanácstalanul – bár ezt nem mutatva – pillantottam a többiekre.

- Parancsoljon. – húzta elő zsebéből Jongin a három piros-fehér kártyát, s a férfi kezébe nyomta. A szekuritis gyanakvó tekintettel nézte végig mindet, majd visszanyújtotta nekünk, s intett fejével, hogy megadja az engedélyt a belépésre. – Köszönjük! – hálálkodott mindhármunk helyett Jongin, s megindultunk a nyitott ajtó felé.

- Honnan volt jegyed? – tette fel a bennem is megfogalmazódott kérdést Luhan.

- Junmyeon hyung adta, mikor közölte velem, hogy én is jövök. – válaszolt Jongin, majd megigazította zakóját. Még tettünk pár lépést, hogy az aulába érjünk, ott viszont elállt a lélegzetem. Kívülről is elég puccosnak tűnt a hely, de belülről még csodálatosabb volt. Az egész hely fehérben és aranyban pompázott, még a kő is piszok drágának tűnt. Kissé csúszott is rajta a lábam, miközben lépkedtem. Amikor pedig a díszterembe értünk rájöttem, hogy ennél fényűzőbb nem is lehetne. Hatalmas, régi stílusú csillárok lógtak a szintén fehér plafonról, kerek, világos terítőjű asztalok sorakoztak a terem jobb oldalán, a bal falnál pedig egy kisebb porond talált helyet magának. Természetesen az is fehér volt, így még jobban kivirított a rajta levő fekete mikrofon és annak állványa. Tátott szájjal kémleltem körbe az egész terepet, figyelmemet pedig a vendégekre fordítottam. Mindenki ki volt csípve. A férfiak elegánsba vágták magukat, voltak, akik hozzánk hasonlóan öltönyt viseltek, de olyanok is akadtak, akik megoldották az öltözködést egy alkalmibb inggel. A nők láttán pedig éreztem, hogy nadrágom kezd kényelmetlenné válni. Falatnyi, testre simuló ruhák, fedetlen lábak és nyakak, amiket rakoncátlan tincsek csiklandoztak, s vörös ajkak, még jobban kihangsúlyozva a szerencsésebbek fehér, s tökéletes fogazatát. Az összhatásra pedig a lágy jazz és soul zene is rátett egy lapáttal.

- Hirtelen gazdagnak és méltóságteljesnek érzem magam. – lökött meg finoman vállaival Jongin. – Amúgy, kit keresünk, tulajdonképpen?

- Mindenkit, aki egy kicsit is gyanúsan viselkedik. – válaszolt nemes egyszerűséggel Luhan. – Ne feledjétek, nem szórakozni jöttünk! – Habár külseje nem, de felelősségérzete éreztette, mennyi idős valójában.

- Ez igaz, de nem azt jelenti, hogy nem érezhetjük jól magunkat. – vont vállat Jongin, majd levett három pohár pezsgőt a tálcáról, amit az ottani pincér vitt körbe-körbe. – Igyunk egy kortyot, aztán vágjunk bele a melóba! – nyújtotta oda a nekünk szánt poharat, amit én mosollyal az arcomon fogadtam el, ám Luhan hezitált egy kicsit. – Na, gyerünk, hyung!

- Nem preferálom az alkoholt. – ismerte be, én pedig kikerekedett szemekkel fordultam felé. 24 éves és nem szokott inni? Ez számomra elég hihetetlennek hatott, hisz az ilyen korúaknak, mint mi, elég gyakran lecsúszik néhány pohár. Van, akinek még több is.

- Ez az egy nem fog megártani. Na! – dugta közvetlenül Luhan orra alá a pezsgőt Jongin. Hyung még pár szekundum erejéig habozott, de végül egy beleegyező mosoly kíséretében kivette barátom ujjai közül a poharat. – Ez a beszéd, Luhan hyung!

- Koccintsunk az estére! – vigyorogtam, italomat enyhén megemelve. – És arra, hogy elkapjuk, akit keresünk, annak ellenére, hogy fogalmunk sincs, kit kell megtalálnunk.

- Így legyen! – koccintott velem Luhan, mélyen a szemembe nézve, ahogy azt illik. A terem csillárjainak fényei csillogtak barna íriszeiben és nedves ajkain, amiket ismét benyálazott. Elmosolyodtam rajta, végül pedig Jonginhoz fordultam, hogy vele is koccinthassak, s miután ők ketten is lerendezték, egyszerre hajtottuk fel a pezsgőt. Hyung azonnal elfintorodott, mikor az alkoholos ital végigfolyt nyelőcsövén, Jongin viszont egészen kivirult, velem egyetemben, s ahogy ismerem, csak percek kérdése, hogy keressen egy újabb pincért, újabb pezsgőkkel.

- Hé, meg se vártok? – ütötte meg a fülemet egy mély, rekedtes és felettébb karizmatikus hang. Azonnal sikerült beazonosítanom, hogy kihez tartozik, így egyáltalán nem lepődtem meg, mikor hátrafordultam, s Chanyeol jött felénk, Baekhyunnal az oldalán.

- Mit kerestek itt? – adtam hangot értetlenségemnek, mire Baekhyun arca felderült, Chanyeol viszont megterhelten felsóhajtott.

- Baekhyun nagy rajongója Kim Jongdae-nek, ezért mindenképpen el akart jönni. – mesélte, mire mindhármunk tekintete az említettre siklott.

- Viszont semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez egyedül, úgyhogy elrángattam magammal. – bökött hüvelykujjával Baekhyun a magasabbikra, mire az hitetlenkedve a fejét csóválta. Ám mikor ismét végignézett rajtunk láttam az arcán a felismerést, miszerint van köztünk egy számukra idegen személy.

- Mi még nem találkoztunk. – lépett Luhan hyung elé Chanyeol. – Park Chanyeol vagyok. – hajolt meg az idősebbik előtt, jobb kezét előre nyújtva.

- Luhan! – fogadta el kedvesen, majd kezet ráztak. – Örülök a találkozásnak.

- Ez a hobbit mellettem pedig Byun Baekhyun. – bökött fejével alacsony barátjára, mire az rögvest felkapta a fejét.

- Legalább nekem nem lóg ki a lábam a takaró alól, ha nyújtózkodok! – vágott vissza, mielőtt ő is rendesen bemutatkozott volna Luhannak.

- Én viszont elérem a felső polcot. – forgatta szemeit a colos, Baekhyun pedig, mihelyst elengedte Luhan hyung kezét, szikrákat szóró tekintettel nézett fel rá.

- Én is elérem, képzeld!

- De én sámli nélkül.

És ezzel kezdetét vette a szokásos szájcsatájuk, ami persze abszolút nem volt komoly, de mi nagyon is jól szórakoztunk rajtuk. Különösen Luhan, akinek ez még új volt, de ahogy arcáról leolvastam, felettébb szimpatizált munkatársainkkal. (…)

Az ünnepély kezdetekor nem történt semmi érdekfeszítő, mint ahogy azt vártuk. Az emberek fokozatosan szállingóztak be, s fogyasztották az alkoholt, vagy a svédasztalon felszolgált könnyű ételeket. Mindenki a 9 órát várta, hogy Kim Jongdae megérkezzen, lebonyolítsa a hálabeszédét, majd az emeleten, egy nagy vacsora keretében jól mulassanak, s ilyen-olyan módon élvezzék egymás társaságát. Mi a fiúkkal a hátsó díványokon telepedtünk le, amikhez egy kisebb kerek asztal is tartozott, így volt hova pakolnunk a felhalmozódott poharakat. Mivel Chanyeol és Baekhyun hyung nem munka végett jöttek el a rendezvényre, nyugodt szívvel öntötték magukba az alkoholt, nekünk viszont mértéket kellett tartanuk. Nem bántam, mert minél több ember keringett a díszteremben, annál jobban kellett figyelnem, hogy észrevegyem a gyanús személyeket. De egyelőre nem láttam senkit, aki kicsit is furán viselkedett volna.

- Hol van már ez a Chen? – dőlt hátra unottan Jongin. – Csak a beszéde után lehet felmenni az emeletre kajálni, de én már éhes vagyok.

- Nem enni jöttünk, Jongin. – csóválta a fejét Luhan, mire barátom felvont szemöldökkel, ámbár vigyorogva sandított rá.

- Munkában Kai. – ismételte, amit már a kocsiban is közölt. – Már mondtam.

- Igaz, ne haragudj. – kuncogott hyung. – Egyébként 5 perc múlva 9, hamarosan meg kell érkeznie.

- Mivel híresség, biztos stílusosan késni fog egy kicsit. – játszadozott pezsgőspoharával Chanyeol hyung. – De ti kit kerestek? – tette fel az ominózus kérdést, mire mind a hárman vállat vontunk. – Az jó, őt én is szeretném megtalálni. – horkantott fel nevetve.

- Tudom, hogy nem melóban vagytok – fordultam felé és Baekhyun felé – de szóljatok, ha láttok valakit vagy valamit, ami nem elhanyagolható!

- Feltéve, ha nem iszok többet. – fogta a fejét Chanyeol. – Kezd beütni a pezsgő.

- Idióta. – forgatta szemeit Baekhyun. – Minek iszol, ha nem bírod? – Barátjának már nem volt ideje reagálni, ugyanis mindnyájan felfigyeltünk a hirtelen kialakult csendre. Egyszerre fordultunk a díszterem bejárata felé, amin két testőr, s maga Kim Jongdae, azaz Chen sétált be, boldog és méltóságteljes mosollyal az arcán. Baekhyun majdnem felsikkantott örömében, hogy végre élőben láthatja kedvenc énekesét, s Chanyeolnak kellett őt visszanyomnia a helyére. A nők rögtön susmogni kezdtek, páran pedig be is támadták a hírességet, hogy autogramot kérjenek tőle, vagy csak leszólítsák pár szóra. Chen illedelmesen maga elé emelte egyik kezét, mondott valamit, rajongói pedig kissé csalódottan, de hátrébb léptek tőle. Feltételezésem szerint valami olyasmit közölhetett, hogy majd a beszéd után lehetőségük lesz mindenre, amit szeretnének, köztük a beszélgetésre és az autogramra.

- Menjünk közelebb, nem látom őt rendesen! – nyafogott Baekhyun, s válaszra sem várva megragadta Chanyeol és az én karomat, majd vonszolni kezdett minket a porond felé. Luhan és Kai egy vállrántás kíséretében követtek minket, míg végül a tömeg elején nem kötöttünk ki. Lökdösődésbe és másokon való átgázolásba került, de Baekhyun örült, szóval megérte. Neki mindenképpen.

Követtem tekintetemmel az alacsony, fekete hajú énekest, míg végül fel nem ért a színpadra. Az összegyűltek hatalmas tapssal – a nők és Baekhyun sikongatással – üdvözölték, Chen pedig illendően meghajolt, köhintett, majd közelebb lépett a mikrofonállványhoz. Mutatóujjával párszor rábökött a mikrofonra, hogy be van-e kapcsolva, s mikor megbizonyosodott róla, hogy hangja mindenkihez eljut majd, beszélni kezdett.

- Üdvözlök mindenkit ezen a szép vasárnap estén. – Nagyon szép. Épp bűnözők után kutatunk, de hát kinek mi. – Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan megjelennek majd. – Ja, persze… - De örömmel látom, hogy ennyien vannak, ugyanis ez az ünnepség nem rólam, hanem Önökről szól. Ugyanis maguknak köszönhetem, hogy idáig eljutottam, s hogy bezsebelhettem az országos dalfesztivál első helyéért járó díjat. – Itt hatalmas taps következett, bár szerintem a hangerő feléért egyedül Baekhyun volt a felelős. Én csak unottan csaptam egyik tenyeremet a másikhoz, s legszívesebben ásítottam volna, de azért a taplóságnak is van határa. – Tehát, valójában én tartozok köszönettel mindenkinek, amiért ennyi energiát és hitet fektettek belém, s végig kitartottak mellettem. Minden rajongómnak ezúton szeretném megígérni, hogy később sem fogok csalódást okozni. – mosolyodott el bájosan, s ekkor vettem csak észre, hogy felettébb jellegzetes szájsarkai vannak. Pont úgy néz ki, mint az a kettőspont-három szmájli.

- Olyan aranyos. – törölgette műkönnyeit Baekhyun, mire Chanyeol hyung homlokon csapta magát, Jongin pedig kezét szájára tapasztva próbálta visszatartani feltörő nevetését.

- Sehunnie. – hajolt nyakamhoz Luhan hyung, s lehalkított hangon kezdett beszélni. – Baekhyun barátod meleg vagy csak nagy rajongó?

- Tudtommal csak bálványozza Kim Jongdae-t, de most elbizonytalanodtam. – vallottam be tarkómat vakarva, s zavartan kacarászva.

- Ya! – ordított ránk a téma tárgya, ami azt sejtette, hogy minden szavunkat hallotta. – Nem vagyok buzi! – Az utolsó szava talán hangosabbra sikerült, mint szerette volna, mert hirtelen mindenki elhallgatott a teremben, s az összes ember döbbent arccal nézett ránk. Még Chen is, aki beszédét kénytelen volt félbeszakítani, s ő is meghökkenve méregette rajongóját.

- Ezt örömmel hallom. – nevetett fel, látszólag jól kezelte a helyzetet.

- Bocsánat. – biccentett vörös fejjel Baekhyun. Nem tudtam eldönteni, hogy azért ég az arca, ami történt, vagy azért, mert vágyai tárgya hozzászólt. Inkább az utóbbira tippelnék.

- Azt javaslom, menjünk fel az emeletre, és fogyasszuk el a vacsorát, ha már a séfek voltak kedvesek, és ennyit bajlódtak az étellel. – váltott témát Jongdae, majd hátrébb lépett, s megindult a színpad lépcsője felé.

- Végre! – kiáltott fel Kai, majd meg se várt minket, útnak eredt a feljáróhoz. Mi szó nélkül követtük őt, az összes többi vendéggel egyetemben. Így kissé lassan tudtunk haladni, főleg mert Chent illett előre engedni, hogy ő mehessen fel először, ezért egy pillanatra megállt a torlódás. Mikor viszont felértünk rögtön asztalt kezdtünk keresni. Luhan hyung javaslatára az egyik sarokban foglaltunk helyet, ahol az egész térre rálátásunk nyílt. Egy asztal hat személyes volt, s mivel mi öten voltunk, kényelmesen elfértünk, az üres székre pedig Chanyeol ráterítette a zakóját, így véletlenül se tudta elfoglalni senki.

Mikor mindenki letelepedett egy számára szimpatikus helyre, elkezdték felszolgálni az ínycsiklandó vacsorát, aminek a puszta látványától összefutott a nyál a számban. Jongin a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, melyik pincér milyen fogást kínálgat, majd a svédasztal felé fordult, ahova egy halom választék terítékre került már.

Szinte mindenből szedtünk magunknak, ami egy kicsit is rokonszenves volt, vagy felkeltette az érdeklődésünket. Nem fogtam vissza magamat, az utóbbi időben úgyis keveset ettem, ezt pedig a pénztárcám sem bánta, hisz nem én álltam.

A pincérek körbejárták az asztalokat, különböző borokat, pezsgőket, koktélokat és rövid italokat kínálgatva. Baekhyun és Chanyeol valami tömény mellett állapodtak meg, Luhannal és Jonginnal viszont inkább valami gyengébbet választottunk.

Vacsora közben bőven volt időm végigkémlelni az egész emeletet. Első pillantásra semmi gyanúsat nem észleltem. Az emberek alacsony hangerővel beszélgettek és nevetgéltek, a legnagyobb zajt az evőeszközök csörömpölése indukálta. Látszólag mindenki jól érezte magát, hála a kellemes társaságnak és a már szervezetükbe beivódott alkoholnak. Kim Jongdae valamelyik elülső asztalnál ült, s két másik férfi körét élvezte, szerintem a drága híresség se volt már szomjas. A mellettem helyet foglaló Luhan is a termet pásztázta, akárcsak Jongin, de arcukon láttam, hogy egyelőre ők se szúrtak ki semmi érdekeset. Chanyeol és Baekhyun egészen elengedték magukat, de nem szólhattam érte, hiszen ők jelenleg nem dolgoztak. Velünk ellentétben.

Logikusan végiggondolva a pincérekre és a konyhában dolgozókra gyanakodtam leginkább, hiszen ők kerülnek közvetlen közel minden ételhez és italhoz, a konyhában pedig észrevétlenül belecsempészhettek bármit. Éppen ezért a felszolgálókat kezdtem vizslatni. Szemem először azon a fickón akadt meg, aki egy tálcányi koktélt vitt ki az egyik nőuralmas asztalhoz, büszke mosollyal az arcán. Bizalmatlan tekintettel követtem minden mozdulatát, de a pincér fixírozását egy hatalmas koppanás szakította félbe, majd az ijedt sikolyok. Fejemet azonnal a hang irányába kaptam, szemem pedig azonnal megakadt az ünnepelt énekesen, ahogy az asztal mellett fekszik, látszólag eszméletlenül. A levegő azon nyomban megfagyott, mindenki kikerekedett szemekkel bámulta Chent, Luhan pedig felállt a helyéről, s az asztalra támaszkodott, hogy jobban ellásson odáig. A némaságot végül a Kim Jongdae mellett ülő szőke srác törte meg. Ijedten pattant fel, majd megrázta az élettelen testet, s jajveszékelve kiáltozni kezdett.

- Hívjanak mentőt! – Hangja pengeként hasított a levegőbe. – Elájult! – Ahogy ezt kiejtette a száján a teremben levő összes vendég mozgolódni kezdett, ezzel megnehezítve a dolgomat, hogy megtalálhassam a tettest. Tudtam, hogy a meló most kezdődött el.

Azonnal felálltam az asztaltól, s kihasználva, hogy rám senki sem figyel, fejemet kezdtem forgatni a delikvens után kutatva. Luhan és Jongin követték a példámat, s meglepetésemre – hála ösztöneiknek – Baekhyunék is munkába álltak. Mintha hirtelen kiszállt volna belőlük az összes alkohol, teljesen józannak tűntek, s tekintetükkel ők is gyanús, lehetséges elkövetőt kerestek. Miután végignéztem az egész termen visszafordultam Chenhez, aki még mindig a földön feküdt mozdulatlanul, ám a szőke srácnak már hírét se láttam. Helyette négy másik férfi fogta közre a hírességet, pár nő pedig ott toporgott, hogy „Jaj, mi lesz most” ahelyett, hogy valamelyikük felhívta volna a mentőket és/vagy a rendőrséget.

- Hol a szőke? – ingatta fejét Jongin. Ezek szerint nem csak én láttam a srácot.

- Nem tudom, elvesztettem szem elől. – túrtam idegesen a hajamba, de ahogy ezt kimondtam, megpillantottam a keresett személyt. Épp a harmadik emeleti lépcső felé sétált, teljesen nyugodtan, mintha semmi se történt volna. – Már látom. – Átfurakodtam a fiúk között, meg se vártam, hogy reagáljanak, nyomban a szőke fiú után eredtem. Átszlalomoztam a rémült tömegen, nem érdekelt, mit gondolnak, hová tartok. Csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy elkapjam a tettest. Mikor már a feljáró középső fokain lépkedett, kissé gyorsítottam a tempómon, de nem annyira, hogy feltűnő legyen. Kikerültem pár öltönyös pasast, majd a korlátot fogva megpördültem, s megindultam a következő emeletre. A hangok tompulni kezdtek, mikor felértem a lépcsőn, a fiút viszont sehol sem találtam. Egyedül álltam a kivilágított folyosón, körbe véve rengeteg ajtóval, amik közül bármelyiken besétálhatott.

Utoljára a hátam mögé néztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem követ senki, majd a pisztolyom után nyúltam. A falnak lapulva, lassan lépkedve kezdtem a folyosó felderítését. Először a tőlem jobbra levő ajtót rúgtam be, majd magam elé tartva a fegyvert benéztem a szobába. Üres volt. Csak úgy, mint a következő két szoba, amit megnéztem.

Csend volt az egész emeleten, csak a saját lélegzetvételemet és tompa lépteimet hallottam. Semmi nesz. Kezdtem úgy érezni, hogy a srác egyszerűen felszívódott, s már rég nem itt jár. Mikor pedig berúgtam az utolsó szoba ajtaját, s ott sem találtam, sóhajtva engedtem le a mordályomat. Elvesztettem volna?

Még utoljára körbenéztem a szobában, hátha csak rosszul láttam, de nem. Valóban tiszta volt. Az ajtót nyitva hagytam, s úgy indultam meg, vissza a lépcső felé, ám hirtelen furcsa érzésem támadt. Aztán pedig egy hangot hallottam. De honnan jöhetett? Szemöldökömet ráncolva néztem körbe a folyosón, de senkit se láttam, ekkor viszont rájöttem. A személy közvetlen fölöttem van. Reflexből felnéztem, a szőke fiú pedig a plafonon lógott, kezeivel és lábaival rögzítve magát. Ujjai között pedig egy hosszú tőr csillogott. Azonnal előre vetődtem, így kikerülve a támadását, majd egy előre-bukfenc közben előhúztam a saját késemet. Muszáj volt ezzel harcolnom, ugyanis hangtompítót nem szereltem a pisztolyra, balhét pedig nem akartam, s az sem állt szándékomban, hogy ebbe másokat is belekeverjek.

Felocsúdni sem volt időm, a fiú már támadt is rám újból. Azonnal fel kellett pattannom, hogy hárítani tudjam a támadását. A két kés hangos csattanással és szikrákat szórva találkozott, a szőke pedig kihasználva, hogy azon erőlködtem, ne lökjön ki egyensúlyomból, kezét ökölbe szorítva próbált meg gyomorszájon vágni. Szerencsére idejében reagáltam, a tőrös kezét ellöktem magamtól, fejemet oldalra rántottam, öklét pedig lefogtam. Szorosan tartottam őt, karját mozdítani se tudta, így lábbal támadott. Egy jól irányzott rúgással kísérelt meg oldalba vágni, de gyorsan reagálva kicseréltem kezeimet. Amelyikben a tőr volt, azzal támasztottam ki a kezét, a szabaddal pedig megfogtam a lábát, s elhajítottam. Arra számítottam, hogy végignyalja a padlót, gondosan feltakarítva azt, de nem. Talpra érkezett, majd azonnal el is rugaszkodott, s pusztakezes támadásaival kezdett sorozni. Alig tudtam kivédeni őket, illetve kitérni előlük, olyan gyorsan mozgott. Biztos voltam benne, hogy tanul vagy tanult harcművészetet, mozdulatai olyan pontosak, precízek és gyorsak voltak. Izzadságom már gyöngyöződött a homlokomon, ő viszont mintha cseppet se fáradt volna el. Én viszont a megfelelő pillanatra vártam. Miközben védekeztem, volt időm kitapasztalni a támadásait, s megtudni, mikor hagy nekem elegendő szünetet, hogy visszatámadjak. Ez pedig két rúgás között volt, míg egyik lábáról átugrott a másikra. Abban a fél szekundumban kellett cselekednem. Saját fegyverét vetettem be ellene, lábamat felemelve megismertettem mellkasát cipőm talpával, a szőke pedig ezúttal valóban végigszánkázott a fehér kövön. Ezt kihasználva futva megindultam felé, hogy amíg földön van, addig támadhassak, de ezúttal gyorsabb volt nálam. Felpattant, s a kését felém hajította. Nem sokon múlt, hogy ne lője ki a szememet vele, de még idejében hátra rántottam a fejemet, így a fegyver nem belém, hanem a falba fúródott bele. Amíg meg volt illetődve, hogy elvétette a támadást, én megindultam felé, de valami, jobban mondva valaki ismét közbe vágott. Egy golyó suhant el mellettem, s majdnem eltalálta a fiút, de az is kitért előre, így segítőmnek csak az ablakot sikerült szilánkosra törnie.

- Luhan hyung! – fordultam meglepetten hátra.

- Ne velem foglalkozz! – kiáltott rám határozottan. – Menj utána!

- Mi? – pillantottam vissza, de ellenségem már sehol sem volt. Kihajoltam a kitört ablakon, s szőke haja az épület oldalára felszerelt létránál csillogott.

- Eredj már! - rivallt rám ismét.

- Nem vagyok egy Assassin. – sóhajtottam, de végül megkíséreltem kimászni az ablakon.