1. fejezet

Hála az esti sötétségnek és a napszemüvegem rejtekének, nem láttam semmit. Még szerencse, hogy a tömött főváros ki volt világítva, s az épületek neonfényei is segítettek feltárni előttem az utat, amire hetykén pakoltam egyik lábamat a másik elé. Nem szerettem éjjelente napszemüveget hordani, de elengedhetetlen volt, ha nem akartam, hogy felismerjenek. Eleinte furcsállva fixíroztak az emberek, amiért ebben a késői órában ilyen kiegészítő díszeleg az orromon, de minél közelebb értem a célállomáshoz, annál kevesebben tulajdonítottak nekem figyelmet, amit nem bántam, hisz nem állt szándékomban feltűnést kelteni. Ebben pedig segítségemre volt az egyre növekedő tömeg, ami lassan kezdett heringpartiba átcsapni, mihelyst a mozgalmas szórakozóhely elé értem. Próbáltam kikerülni a feltorlódott sort, ami eléggé nehézkesen ment, hála a többi embernek, akik szintén a kiutat keresték a tömegből. Egymás vállának ütközve, a másik lábán taposva szlalomoztunk az éjszakai baglyok között, míg végül sikerült egy valamivel nyugalmasabb szegletre kerülnöm. Hátamat az épületet és a sort körülölelő korlátnak támasztottam, egyik lábamat nekitámasztottam, előhalásztam a mobilomat a zsebemből, s vártam. Kivételesen nem volt headset a fülemben, mivel épp munkában voltam. Így viszont tökéletesre fejlődött érzékszerveim a legkisebb zajokra, változásokra és történésekre azonnal reagáltak. Fülemet rögvest megütötte a diszkóból kiszűrődő zene, a lábak veszett dobogása és a bulizó emberek élvezettel teli, örömittas hangja, ahogy a számukra ismerős sorokat zengték, vagy éppen egymásnak ordibáltak. A sorban várakozók diskurálásából is sikerült akaratom ellenére is elcsípni néhány szót, vagy mondatot, ami általában jól jött a munkámhoz, de most kifejezetten idegesített. Hallottam, ahogy egymásnak szidják az időt, amiért ilyen lassan megy, valamint a többi embert, amiért nem képesek haladni, ezzel megakadályozva a diszkóba jutásukat. Néhányan a falnak dőlve beszélgettek, s alapoztak a partira, s voltak, aki ugyan úgy a korlátnak dőltek, mint én, s egy-egy cigaretta kíséretében vártak a sorukra. Orromat azonnal megcsapta a cseresznyés aroma, ami a mellettem támaszkodó lány bagójából áradt. Szemem sarkából, szemüvegemen keresztül arcára pillantottam, amiről azonnal lerítt, mennyire unja a helyzetét, s sokkal inkább lenne már bent, hogy önfeledten táncolhasson, megfeledkezve hétköznapi gondjairól. Együtt éreztem vele. Szívesebben lettem volna én is a barátaim társaságában egy kocsmában, ahol egy sör mellett cseveghettünk volna minden jelentéktelen dologról. De nem, helyette ácsoroghattam egy szórakozóhelyen a jelre várva, hogy elkezdhessem a munkámat.

Ahogy ez a gondolat végigfutott az agyamon a telefonom rezegni kezdett a tenyeremben. Magamban megkönnyebbülten, ám adrenalinnal telve sóhajtottam fel, majd nyomkodni kezdtem a mobilomat, a szükséges alkalmazás után kutatva.

Kezdek hozzászokni ezekhez az új kütyükhöz, amiket a főnök kérvényezett a kutatási és fejlesztési részlegen. Valójában nem értettem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen felszereléssel lássa el minden dolgozóját, de most rá kellett jönnöm, hogy nem bizonyult rossz ötletnek. Ezzel a telefonnal sokkal könnyebb volt rövid zárlatot okozni az egész épületben, ahelyett, hogy besurrannék és én magam vágnám el a vezetékeket, vagy nyomnám le a főkapcsolót. Ennek a hétköznapi tárgynak a segítségével pedig gyanúkeltés nélkül végezhettem a dolgomat, ami abból állt, hogy mindenkit kergessek ki a lokálból.

Mikor meghallottam a pillanatnyi némaságot, aztán pedig a diszkó-patkányok szitkozódását, tudtam, hogy sikerült. A terv első részét ezennel ki is pipálhatom. A vendégek egymás után trappoltak ki a night-clubból ideges arccal, amiért tönkre lett téve a szórakozásuk. Sajnáltam őket, én se repestem volna az örömtől, de a szükség megkívánta, hogy tömegek kedvét horgasszam le.

Mobiltelefonomat visszacsúsztattam a helyére, kezeimet pedig zsebre vágtam, s a környéket kezdtem pásztázni a célszemély arca után kutatva. Pontos személyleírás állt rendelkezésemre, így azonnal ignorálni tudtam azokat, akikre a jelen pillanatban nem volt szükségem. Szemeimet ide-oda kapkodtam, hogy véletlenül se veszítsem el látóhatáromból a férfit, aki talán még nem is sejti, hogy percei meg vannak számlálva.

Egyelőre csak hiányos öltözetű lányokat, és magukat nagy vagánynak képzelő srácokat pillanthattam meg, de amikor megláttam valakit, aki felettébb kilóg a sorból tudtam, hogy megvan, akit kerestem. Egy ideig még követtem tekintetemmel, majd mikor beszállt az ébenfekete Audi R8-ába elrugaszkodtam a korláttól, s követni kezdtem az autót. Lomha lépésekkel haladtam, hogy kényelmesen elő tudjam halászni a telefont. Rutinosan nyomkodtam rajta párat, majd fejemet felemelve néztem a közlekedési lámpákra, vajon sikerült-e a tervem második része. Mikor pedig az összes jelzőlámpa átváltott zöldre gyorsítottam a tempómon, ismét az Audit keresve a rengeteg autó között.

A gyanútlan sofőrök továbbra is nyomták a gázpedált, abban a hitben élve, hogy csak az ő lámpájuk világít zöld színben. De amikor konstatálták, hogy életveszélyes helyzetbe kerültek, mikor autók kerítették be őket minden oldalról, már késő volt. Hatalmas csattanás kíséretében csapódtak egymásnak, hatalmas karambolt előidézve. Csörömpölés, sziréna, sírás, kétségbeesett ordibálás és hektikus üvöltözés törte meg az éjszaka eddigi nyugalmas csendjét. Az emberek igyekeztek minél előbb elhagyni az égő járművüket, közben segítve a sérült, illetve bent ragadt útitársukat. Akik egyedül utaztak a járókelőktől kaptak segítséget, én viszont mindenkit figyelmen kívül hagyva húztam garbómat az arcom elé, ezzel eltakarva teljes valómat. Szigorú tekintettel szuggeráltam a karambol közepén ragadt Audit. Lépteimet megszaporázva igyekeztem felé, majd mikor elég közel kerültem célpontomhoz kezemet ökölbe szorítva, egy laza mozdulattal betörtem az ablaküveget.

A férfi megilletődve pillantott rám. Tekintetében látni véltem az ijedséget, a meglepettséget és a fájdalmat egyaránt, amit a homlokán húzódó hosszú seb indukált. Hezitálás nélkül ragadtam meg a férfi ruháját, s egy határozott mozdulattal elkezdtem kirángatni az autóból. Rögtön feljajdult, mikor az ablakból kiálló szilánkok testébe vájtak, de hidegen hagyott. Csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy végezzek vele, ezzel elvégezve a munkámat. Így egy utolsó rántással kihúztam a járműből, s könyörtelenül a földre hajítottam őt. Amíg én pisztolyom után kutattam annak tartójában a férfi rémülten kezdett hátrálni a földön csúszva, míg háta neki nem ütközött a mögötte levő Suzukinak. Elcsúszott szemüvege mögül nézett velem farkasszemet ijedt tekintettel, de nem hatott meg. Rezzenéstelen arccal emeltem fel a stukkert, míg az egy vonalba nem került a fickó homlokával.

- Mit akar tőlem? – kérdezte hisztérikusan. Mind ezzel jön. Mintha nem lennének tisztában a tettükkel és annak súlyosságával.

- Utolsó kívánság? – szóltam érzelemmentes hangon, mire a célpontom nyelt egyet.

- Tedd le azt a mordályt, fiam! – emelte fel remegő kezeit egy reményvesztett vigyor kíséretében.

 - Ezt nem teljesíthetem. Más valami? – Hangom továbbra is rideg maradt. Talán a megszokás végett, nem tudom.

- Meg fogod bánni, ha meghúzod a ravaszt. – mosolyodott el féloldalasan. Valami megváltozott a tekintetében. Most már nem kétségbeesés lakozott benne, sokkal inkább magabiztosság. Mintha tudta volna, hogy ezen az éjszakán meg fog halni.

- Azt fogom megbánni, ha tovább hallgatom magát. Remélem, elbúcsúzott a családjától. – Ezzel lezártam a diskurálást. A pisztolyom elsült, a forró golyó pedig azon nyomban az ipse homlokába fúródott, majd tarkóján keresztül távozott, egy fekete, füstölgő lyukat létrehozva a sértett területen. Agyveleje a mögötte levő autóra loccsant, a férfi pedig fennakadt szemekkel az aszfaltra borult. Bíborszínű vére az egész betont kezdte átfesteni, a folyadék pedig csillogva folyt be a repedésekbe, kátyúkba. Sóhajtva fordítottam hátat a tetemnek, s már készültem is eltenni a fegyveremet, mikor lövések zajára lettem figyelmes. Fejlett reflexemnek köszönhetően idejében elfordítottam a fejemet, mielőtt egy töltény eltalált volna, s az előbb meggyilkolt férfi autója mögé rejtőztem. Guggolva vártam a tökéletes pillanatot, hogy visszatámadhassak, s mikor ez elérkezett habozás nélkül pattantam fel, majd a motorháztetőn végigcsúszva leadtam pár pontosan becélzott, rutinos lövést. Mikor konstatáltam, hogy a támadómat sikerült földre küldenem kirántottam az autó anyósülés felöli ajtót, s bepattantam a legyilkolt pasas kocsijába. Átcsusszantam a vezetőülésbe, telefonomat ráhangoltam az irányítópultra, a jármű pedig azonnal rendelkezésemre állt. Sietve kitolattam a karambol helyszínéről, majd eltekertem a kormányt 180°-ban, s el is hajtottam a tett helyszínéről.

Végre túl vagyok ezen. Megkönnyebbülésemet egy hangos sóhajjal fejeztem ki, a homlokomon gyöngyöző izzadságomat pedig a kabátom ujjába töröltem.

- Végeztél? – szólalt meg a fülemben egy jól ismert hang. – El is tűntél onnan?

- Igen, végeztem. – bólintottam, nem mintha a főnök látta volna. - A célpont kiiktatva, ártatlanoknak pedig nem esett bántódásuk, egy-egy kisebb sérülést leszámítva.

- Ismét jó munkát végeztél, Sehun! – Hangjában büszkeség bujkált, ami mosolyt csalt az arcomra. Amióta nincs családom, a főnökömet tekintem második apának. Nem sokkal idősebb nálam, így kellemetlenség és feszélyezettség nélkül beszélgethetek vele, szinte bármiről. Ő pedig engem tartott a legjobb munkaerőének, ami méltóságérzetet adott.

- Csak teszem a dolgomat. – mosolyodtam el halványan.

- Mielőtt haza mennél gyere az irodámba! Fontos dologról szeretnék veled beszélni. – Hangja sokkal komolyabb lett, mint az eszmecsere elején. Szemöldökömet ráncolva pásztáztam az utat, majd fordultam le balra, egyenesen a munkahelyem felé.

- Rendben. Új küldetésről lenne szó? – érdeklődtem, amit egy hümmögéssel felelt. Szóval eltaláltam. – Úton vagyok. – jelentettem ki, majd a fülemben levő headsethez nyúltam, s a rajta levő apró gombbal megszakítottam a vonalat. Még be se fejeztem ezt a munkát, de már jött a következő. Ezért utáltam a bűnözőket. Az én időmet lopták el, én pedig kénytelen voltam rájuk pocsékolni, hogy derékba törjem a terveiket, s börtönbe vigyem, vagy esetleg kiiktassam őket. Hangosan felnyögve szorítottam rá a kormányra, s tövig lenyomtam a gázpedált. A mellettem elsuhanó épületek és a fények csíkokba mosódtak össze, ahogy a mérő elérte a 100-at, de így legalább alig 5 perc alatt elértem a célállomást. A kocsi ajtaját hangos csattanással vágtam be, kezeimet zsebre tettem, s határozott léptekkel indultam meg a lépcsőn, majd léptem be az üvegajtón.

Habár kint sötét volt, az épületben levő erős égők tökéletesen megvilágítottak minden szegletet, sikeresen kiégetve az én retinámat. Hunyorogva indultam meg a lift felé, elhaladva a munkatársaim mellett, majd nyomtam meg a hívógombot. Még most is rengetegen voltak bent, sőt, talán többen, mint napközben. Ezt persze nem tudhattam, hiszen délelőtt én általában az iskola padját koptatom, mint átlagos, egyetemista, aki szorgalmasan tanul utolsó évében, hogy publikálható diplomát produkáljon. Az osztálytársaim mit sem sejtettek a munkámról, mindegyikük abban a hitben élt, hogy egy éjszakai diszkontban teremtem meg magamnak a megélhetéshez szükséges pénzt. Ezért nem vittem fel senkit magamhoz, hiszen egyből rájöttek volna, hogy amilyen lakásom van, olyan nem vehető meg annyi összegből, amit a fiktív foglalkozásommal kereshetek. De ez így volt rendjén és jól.

Elmélkedésemből a felvonó érkezése zökkentett ki, aminek nyíló ajtajai az üres térbe engedtek belátást. Senki nem volt a liftben, de nem bántam. Jelenleg inkább voltam egyedül. Olyan fáradság ragadott magával, hogy bárki lépett volna be mellém, kétlem, hogy beszélgetésbe tudtam volna elegyedni vele. A falnak dőlve nyomtam meg a legfelső emeletet jelző kerek gombot, az ajtók pedig már húzódtak is be előttem, ám hirtelen megpillantottam egy alakot a felvonó felé igyekezni. Rögtön felismertem ki az.

- Hé! – tette be lábát a két ajtó közé, ezzel megakadályozva, hogy becsukódjanak. – Látsz, de meg se vársz? – libbent be mellém kellő kecsességgel, majd megnyomta a záró gombot.

- Bocs, de fáradt vagyok, eltelt egy kis időbe, mire feldolgoztam, hogy be akarsz szállni. – vallottam be, ugyanis tényleg nem láttam kettőig se az elmémre települt „ködtől”.

- Ja, tudom, most érkeztél vissza. – biccentett, a lift pedig egy gyomorrántó rezgéssel elindult felfelé. – Hogy ment?

- Elég jól, szerencsére nem volt semmi gond. – hunytam le szemeimet kimerülten. – És te hogyhogy itt vagy ilyenkor is?

- Csak papírokat hoztam vissza Junmyeon-nak. – Úgy mondta ki a főnökünk nevét, mintha valami haverról beszélne. Nem csoda, vele is úgy bánt, mintha közeli hozzátartozója lenne.

- Az előző küldetésedről?

- Igen. Amolyan beszámoló-féleségek. – lebegtette meg előttem a papírköteget, mire kinyitottam egyik szememet. – Jó szarul nézel ki. – vett alaposabban szemügyre, mire fáradtan felnyögtem.

- Kösz Jongin, őszinteséged határtalan. – nevettem fel kínomban, mire barátom féloldalasan elvigyorodott.

- Volt kitől eltanulnom. – vont vállat ártatlanul, majd a liftben levő tükör felé fordult. – Bár, én se festek sokkal jobban.

- Nem akartam mondani. – bazsalyogtam, majd szőke hajamba túrtam, s fejbőrömet kezdtem masszírozni. Csak aludni vágytam. Akár állva, a liftben is képes lettem volna elszunyókálni, de a felvonó hirtelen megállt a kívánt emeleten, ajtajai pedig már nyíltak ki. Jongin lépett ki rajta először, majd mozgást erőltetve testemre követtem. Azt se tudtam, hol vagyok, csak barátom alakját követve jutottam el a főnökünk irodájáig. Jongin a szokásos, két ütemes kopogásával kért engedélyt a belépésre, majd egy tompult „szabad” után lenyomta a kilincset, s beléptünk a tágas szobába.

A főnökünk, Junmyeon az asztalánál ült, s mappáit, illetve papírjait rendezgette. Monitorja mellett egy bögre tea gőzölgött, amiből még kilógott a filter, de ahogy elnéztem Junmyeon arcát rájöttem, hogy neki inkább kávéra lenne szüksége. Legalább két adagra.

- Oh, már vártalak titeket! – kapta fel a fejét, ajkai pedig meleg mosolyra húzódtak. – Jongin, elhoztad a beszámolót?

- Igen, itt van. – bólintott, majd öles léptekkel megindult az asztal felé, s a főnökünk kezébe nyomta a papírokat, amiket Junmyeon egy biccentéssel köszönt meg.

- Remélem, minden rendben ment. – kortyolt bele teájába, majd a bögrével barátom felé intett. – Teát? – kérdezte, de Jongin csak a fejét rázta.

- Nem, köszönöm. Inkább mennék haza. – vakarta a fejét zavartan, mire Junmyeon ismét elmosolyodott.

- Rendben, menj csak! Holnap találkozunk, mára végeztél.

- Köszönöm, jó éjszakát! – hajolt meg illedelmesen, majd hátat fordított a főnöknek, s megindult az ajtó felé. – Ha holnap nem futnánk össze, akkor majd hétfőn a suliban. – suhant el mellettem eme mondat kíséretében, majd csukódott is mögötte az ajtó, meg se várva a válaszomat.

Amint az egyetemre gondoltam arcomon akaratom ellenére átfutott egy keserű fintor. Éreztem, hogy egy nap kevés lenne kipihenni a fáradalmakat, de nem volt mit tenni. Kénytelen leszek nyúzottan beülni az órákra. De legalább Jongin ott lesz velem, ez valamilyen szinten megnyugtatott. Szünetekben általában össze szoktunk koccanni a folyosón, s az egész 15 percet együtt töltjük. Sajnos másra nem adódott lehetőségünk, hiszen nem voltunk szak-, csak évfolyamtársak. Mégis Jongint mondtam mindig is a legjobb barátomnak. Amióta az eszemet tudom, állandóan együtt lógunk, s ezt a munkát is egyszerre zsebelhettük be, így még több időt tölthetünk egymás társaságában. Most biztos mindenki fejében megjelenik a kérdés, hogy két 21 éves miként dolgozhat egy ilyen helyen, az életét kockára téve másokért, miközben egy tinédzser még a saját sorsáért sem tud felelősséget vállalni, nem hogy idegenekéért. A válasz egyszerűbb, mint gondolná az ember. Az egyetem ilyen szakirányú. A szüleim halála után megfogadtam, hogy megkeresem, akik ily’ módon vetett véget gondtalan életüknek, és a saját kezemmel ölöm meg, bármibe kerül. De, hogy ne legyen törvénybe ütköző, csak ez a lehetőségem maradt. Hosszú, és fárasztó kiképzés után pedig most itt tartok. Illetve tartunk, mert Jongin ebben a helyzetben sem hagyott magamra, amiért máig elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Készségesen vágott bele ebbe az életbe, velem karöltve, s egyszer sem nyavalygott, hogy nehéz és fel akarja adni. Ennek gyümölcse pedig a mostani renomét megkövetelő munkánk és pozíciónk.

- Na és neked? – zökkentett ki a mélázásból Junmyeon. – Minden simán ment?

- Igen. – bólintottam. – A fickó halott, a vére festékként szolgál az aszfalton.

- Ennek örülök. – tette le az ekkorra megüresedett bögréjét. – Nem fecsérlem a szót, te is fáradt vagy, én is aludnék már, így rögtön a közepébe vágok. – A főnök kinyitott egy mappát, kiterítette maga előtt az asztalon, majd intett nekem, hogy lépjek közelebb. – Ez egy hosszú és komplikált ügy lesz, de a jó hírem az, hogy nem egyedül kell megoldanod.

- Jongint kapom társamnak? – csillantak fel a szemeim. Olyan régen dolgozhattam együtt vele, jó lett volna ismét vállt vállnak vetve kinyírni mindenkit, aki az utunkba áll.

- Sajnos nem. – sóhajtott fel Junmyeon, ezzel egy világot összetörve bennem. – Neki más feladata lesz, de ígérem, hogy a munkatársaddal remek párost alkottok majd.

- Miért, kit kapok? – pislogtam értetlenül, de mielőtt a főnök válaszolhatott volna az ajtó nyikorgására lettem figyelmes. Vállam fölött pillantottam hátra, hogy lássam, ki érkezett meg, Junmyeon pedig alakom mögül kukucskált ki.

- Éppen végszóra. – vigyorgott az ajtóban megjelent személyre, aki mosolyogva biccentett, majd becsukta maga mögött a bejáratot. Szemöldökömet ráncolva néztem végig az egyénen. Most komolyan egy csajjal leszek együtt? Jó, végül is nem bánom, ha nem a nyivákolós fajtából való, de ahogy elnézem, elég törékenynek tűni. Biztos, hogy testhez álló feladat lesz kiszabva rá?

Egy szót sem szólt, csak megállt az ajtó előtt, háta mögött összekulcsolta kezeit, s méregetni kezdett engem, halvány mosollyal az arcán. Kezdtem zavarba jönni. Mit néz? Mi olyan érdekes? Leettem magam?! Mindenesetre én is vizslatni kezdtem őt, s egyvalami rögtön feltűnt. Ennek a csajnak nincs melle. Mi a fene? Ráadásul barna haja is rövidre van vágva. A munkája miatt próbál fiúnak kinézni? Hát, nem igazán sikerült, babaarcával nem tud mit kezdeni, hiába szorítja le még a melleit is.

- Ő itt Luhan! – mutatott rá a lányra Junmyeon. – Luhan, ő itt Oh Sehun, akivel az elkövetkező nem-tudni-mennyi időben fogsz együtt dolgozni.

- Örülök! – lépett hozzám közelebb, s kezét nyújtotta. Na, jó. Luhan? Ez nem egy kínai férfinév? És miért van ilyen hangja? Megilletődve fogattam el a kezét, majd ráztam meg. A fogása is egész férfias. Kezdek összezavarodni.

- Én is örülök. – erőltettem mosoly fáradt és letaglózott arcomra. Nem akartam, hogy lássa, mennyire megilletődtem androgün vonásai miatt.

- Luhan most került át erre a részlegre, s ez a munka lesz az első komolyabb küldetése. – magyarázta Junmyeon, mire biccentettem, tekintetemet azonban nem tudtam levenni a fiúról. Olyan fiatal, mit keres itt alig 17 évesen?

- Remélem, nem fogok bénázni. – nevetett fel zavarában. Ezzel a mimikával csak még lányosabban nézett ki. Érdekes egy figura, az biztos.

- Sehun a segítségedre lesz, már elég jó a szakmában. – mosolygott a főnök, mire éreztem, hogy kissé elpirulok, de nem volt mit tagadni. Tényleg jól végeztem a munkámat, Isten a megmondója. – Kérdezd bátran, ha nem tudsz valamit, hidd el, segíteni fog. De készülj fel a szemtelen stílusára, nem igazán ismeri a tiszteletet az idősebbekkel szemben.

- Köszönöm ezt a remek és lényegre törő személyleírást! – forgattam a szemeimet, majd fejemet hátra rántva hökkentem meg, mikor agyam feldolgozta a nem rég elhangzottakat. Ez a tag idősebb nálam? Ez lehetetlen.

- A lassan 25 évem alatt nem egy elkanászodott tinédzserrel volt dolgom, nem lesz gond. – kuncogott ismét Luhan, mire újfent egy fintor futott végig arcomon. 25? Nekem ez sok. Egy 17 éves lánynak kinéző emberről kiderül, hogy valójában egy 25 évéhez közelítő srác. Furcsák az emberek, kívül-belül, ezt már korábban is megállapítottam, de ez még nekem is magas volt. Áh, kevés vagyok én ehhez.

- És mi lesz a feladat? – fordultam Junmyeon felé, hogy tereljem a témát, s hogy kiverjem a fejemből és a lelkemből ezt a furcsa érzést. Volt valami különös ebben a fiúban, bár magam sem értettem, mire gondolok ez alatt.

- Máris mondom. – hajolt ismét mappája fölé Junmyeon. – Sehun, ez az előző ügyednek a folytatása. – pillantott rám. – A férfi, akit ma eltettél láb alól csak egy szimpla megbízott volt, aki a fő célpontunknak dolgozott. Wu Yi Fannak. – tolt elénk egy képet, Luhannal pedig egyszerre hajoltunk közelebb, hogy tisztán láthassuk. A srác kölnije azonnal megcsapta az arcomat. Kellemes illatot permetezett magára, nem volt tömény, inkább mondanám frissítőnek. – Bár a szakmában inkább Krisnek hívják.

- Kris? – ismételtem szemöldökömet a magasba emelve.

- Az ipse, aki ma gyarapította a hullaházat, neki dolgozott. Azért ment arra a szórakozóhelyre, hogy a gyanútlan fiatalok italába keverje legújabb kísérleti eredményüket, hogy tesztelje annak hatékonyságát.

- Be akarta őket drogozni? – kerekedtek el Luhan szemei.

- Igen. – biccentett a főnök.

- Milyen fajta drog?

- Ez az, amit nem tudunk. – sóhajtott fel hyung. – A ti feladatotok lesz kideríteni. A megbízás egyelőre annyi, hogy keressétek meg a főhadiszállásukat, s hozzatok mintát, amit meg tudnak vizsgálni a laborban. A célotok, hogy megszerezzétek a drogot, s feltűnés nélkül lelépjetek. Nem kell megölni senkit. Egyelőre. – tette hozzá vészjóslóan, mire mi csak bólintani tudtunk. Junmyeon még felvilágosított minket pár fontos dologról. Ezek közé tartozott a tanács, hogy merre lenne javasolt elindulnunk, a tények, amiket erről a Krisről és bandájáról tudott, valamint mindketten kaptunk róla egy-egy képet, hogy memorizálhassuk az arcát és egész kinézetét. Nem tűnt nehéznek, elég jellegzetes feje volt, ráadásul robusztus alkatja, ami azonnal kiszúrható egy nagyobb tömegben is.

- Még valami, mielőtt elmennétek. – szólt hyung, mikor kezem már a kilincsen volt. – Sehun!

- Igen? – fordultam vissza teljes testemmel.

- Luhan nálad fog lakni. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, én pedig éreztem, hogy állam a földet súrolja. – Ne nézz így! Bunkó dolog.

- Bocsánat, csak meglepődtem. – Megpróbáltam összeszedni magamat. Nálam fog lakni? De mégis miért? Neki nincs saját lakása? Egyáltalán én miért nem lettem erről megkérdezve? Mielőtt feltehettem volna ezt a kérdést Junmyeon hyung már válaszolt is rá.

- Tudtommal azt a lakást én szereztem neked, ugye? – vonta fel egyik szemöldökét, mire egy apró bólintással feleltem. – Jobbnak látom, ha beköltöztetem hozzád Luhant, hogy a közös munkátok eredményesebb legyen. Így mindig együtt tudtok dolgozni, semmi és senki nem fog zavarni benneteket. – Erre nem tudtam mit reagálni egy újabb bólintáson kívül. Luhan se szólt semmit, csak biccentett, Junmyeon pedig intett, hogy távozhatunk. Én léptem ki elsőnek. Olyan szélsebesen hagytam el az irodát, hogy az ajtót kis híján kitéptem a keretéből, majdnem arcon vágva Luhant. Ám ahelyett, hogy hátra ugrott volna elkapta az ajtó szélét, s megfogta, mielőtt az nekivágódhatott volna, s egy meghajlás kíséretében ő is ott hagyta Junmyeont, majd követett engem a lifthez. Komolyan össze akar költöztetni egy vadidegennel? És ha álmomban elvágja a torkomat? Amilyen ártatlannak tűnik, ki is nézem belőle.

- Gyorsan elsiettél. – ért be gondolataim tárgya. – Valami baj van?

- Nem, nincs. – léptem be a liftbe, miután az megérkezett. – Csak meglepett a dolog, hogy egy idegennel kell együtt élnem mostantól, ez minden.

- Nem szereted az új ismeretségeket? – kérdezte, hangja pedig magabiztosságot tükrözött. Már az elmémben is képes olvasni? Ugyanis ez tényleg így van. De honnan tudta volna? Most találkoztunk először, de már jelenleg is felettébb okosnak hiszi magát.

- Így is mondhatjuk. – ismertem be, majd megnyomtam a földszint gombját.

- Gondoltam, látszik rajtad. – mosolygott. Ezen mi olyan mulatságos? – De ne izgulj, én egy percig sem foglak zavarni.

- Az biztos, hiszen nekem hétköznap egyetem.

- Ó, igazán? Emellett a küldetés mellett nem hinném, hogy lesz időd egyetemre bejárni.

Basszus, mond valamit.

Gondterhelten vágtam be a fejemet a lift falába, mikor az egy rántással megérkezett a földszintre. Elsőnek Luhan lépett ki, majd követtem őt én is. A dolgozók száma még mindig nem fogyatkozott meg, de nem csodálkoztam. Egy ilyen munka megköveteli, hogy az ember éjjel-nappal talpon, illetve toppon legyen. Én viszont végre álomra hajthatom a fejemet, ettől a tudattól pedig melegség áradt szét a testemben, de még nagyobb fáradtság lett úrrá rajtam.

Luhannal egyszerre léptünk ki a kinti hidegbe, a fiú pedig fázósan húzta össze magán a kabátját. Amilyen vékonyka nem csodálom, hogy jéggé fagy.

- Holnap akkor költözöm. – fordult felém, mikor a járda szélére értünk, ahol a kocsink parkolt. – Tényleg remélem, hogy nem foglak zavarni.

- Nem, dehogy. – ráztam a fejemet. – Akkor holnap találkozunk. Tudod, hol lakom?

- Igen, Junmyeon megadta a címedet.

- Csodás. Akkor – nyitottam ki a kocsim ajtaját – jó éjszakát!

- Neked is! – intett, én pedig valósággal bevágódtam a kormány elé. Végre, mehetek haza! Órák óta ezt a pillanatot vártam, most pedig végre elérkezett. Bedugtam a kulcsot, sebességbe raktam a kocsit, s már ott se voltam. A visszapillantó tükörből utoljára Luhanra néztem. A fiú is épp akkor fordult rá az útra, s indult el az ellenkező irányba. Kíváncsi leszek, milyen lesz ezzel a sráccal együtt élni. Hiszen nem is ismerem, nem tudok róla semmit a nevén és a korán kívül. De hát, mondják, hogy az emberek lakva ismerik meg egymást.

A tükörből tekintetemet végül a saját képemre emeltem és elborzadtam. Szemeim alatt sötét, lila karikák húzódtak, ajkaim ki voltak száradva, az arcom pedig a szokásosnál is fehérebb volt. Tényleg alvásra van szükségem.