Címzett: Paprikajancsi
Jongin! Hol vagy most?
Címzett: Faszfej
A
gatyámban.
Ne
már! Komolyan!
Itthon, hol máshol lennék!? Miért, mi van?
Muszáj beszélnem veled!
*
– Remélem, hogy fontos, mert nem rég végeztem a
melóval, és hulla fáradt vagyok – húzta ki a széket maga alá Jongin, majd
nagyot nyögve lehuppant rá. Csak egy biccentéssel jeleztem, hogy igenis
lényeges a dolog, amiért a kocsmába rángattam, majd példáját követve
letelepedtem vele szembe. A pincér pár másodperces késéssel megkörnyékezte
asztalunkat, majd a két sör felírása után egy rögtön hozom kíséretében
ellibbent mellőlünk.
Idegesen harapdáltam szám szélét, miközben azon
morfondíroztam, hogyan tálalhatnám úgy a hírt, hogy barátomnak a lehető
legkisebb meghökkentséggel kelljen szembenéznie. Amíg én magamban őrlődtem,
Jongin unottan bámult ki a fejéből, ujjaival dobolt a faasztalon, tekintetét pedig
a többi vendégen legeltette, hiszen némaságom végett más elfoglaltságot kellett
keresnie magának. Képtelen voltam bármit kinyögni, torkomra égtek a szavaim.
Inkább megvártam, míg a pincér kihozza a rendelésünket, majd a korsót szám elé
emeltem, az idő további húzásaképpen.
– Kétlem, hogy csak egy sörre szándékoztál
meghívni, szóval ki vele! – törte meg a ránk telepedett csöndet Jongin, majd
nagyot kortyolt a jéghideg italból, s egy nagy csattanással rakta le az
asztalra a korsót. Elégedetten felsóhajtott, mikor a frissítő végigszánkázott
nyelőcsövén, majd pulóvere ujjába törölte nedves ajkait.
– Ki a fene mondta, hogy meghívlak? – jutott el
tudatomig korábbi mondata, mire vállain rántva egyet elvigyorodott.
– Így szokás, nem? – Arcán ártatlanság ült. –
Elhívtál, ami egyenlő azzal, hogy a sörömet is te fizeted.
– Te élősködő! – köptem oda szenvtelen, de ajkai
továbbra is felfelé görbültek. – Megint elkötötted a fizetésedet, mi?
– Fogalmazhatunk így is.
– Tudod, mit mondana erre Baekhyun hyung? –
vigyorodtam el, mihelyst felelevenedtek az említett fiú már jól ismert szavai,
amivel mindig Chanyeolt és Jongint bombázza, ha azok idő előtt elverik az
összes pénzüket.
– Több nap mint kolbász. – Tökéletesen imitálta
hyungot. Ugyan az a hanglejtés és arckifejezés, a látványtól pedig nevetnem
kellett. – Fogalmam sincs, honnan szedte ezt a szarságot. De most nem ez a
téma! – csapott az asztalra. – Mi van veled?
– Hát… – Hangom ismét cserbenhagyott. Nem tudtam,
hogyan kéne nyitnom. Nem Jongin reakciójától féltem, hisz kit érdekel, hogy mit
gondol – az én életem. Inkább csak lövésem se volt, hogyan lehet egy ilyen
dolgot elmesélni úgy, hogy az ember ne csináljon magából hülyét, és ne
vörösödjön el úgy, mintha belefejelt volna egy vödör frissen facsart vérbe.
– Sehun, bökd már ki! – rivallt rám, mielőtt ismét
szájához emelte volna sörét.
– Csókolóztam Luhannal – szűrtem ki fogaim közül
összeszorított szemekkel. Nem akartam látni szégyenemet a korsó üvegfelületén
visszatükröződni. Ám pilláim azonnal felpattantak, mikor Jongin eszeveszett
köhögése töltötte meg az eleve kellemetlen légkört. Öklével ütögette saját
mellkasát, miközben fuldoklott a sörében, s meghazudtolva a barátság szót azt
kívántam, bárcsak megfulladna, hogy ne kelljen szemeibe néznem.
– Hogy mit csináltál? – tette fel a költői kérdést
hisztérikusan, de arckifejezéséről lerítt, hogy még fizetne is, hogy ne kelljen
még egyszer hallania. – Mikor? Hogy? Miért?
– Alig egy órája. Szájjal. Mert jól esett. – Minden
kérdésére kurtán válaszoltam, s folyamatosan kerültem vele a szemkontaktust.
Tekintetem ide-oda cikázott a falap és a fogpiszkálók között, amikkel
legszívesebben összeszurkáltam volna magamat. Nem azért éreztem így, mert
megbántam a történteket. Sőt, megbánásnak egy árva szikrája se gyúlt bennem.
Egyszerűen csak tudtam, hogy Jongin ki fog akadni, s hangot is fog adni nem
tetszésének, még jobban földbe tiporva engem. Ilyenkor mindig arra vágyom, bár
ne hasonlítanánk ennyire.
– Te… te most… te most akkor… meleg vagy? – Nagy
erőfeszítésébe tellett, hogy kinyögje a szavakat, de hálás voltam neki, amiért
hangerejét lejjebb vette.
– Nem tudom – sóhajtottam fel, majd akkor először
kétségeket tükröző és hüledező szemeibe néztem. – Inkább biszex.
– Haver, tudod, hogy ez mit jelent? – Hangja egyre
jobban remegett az idegességtől. – Tönkre tetted az egész életemet! – Ez volt
az a pillanat, mikor legszívesebben felálltam volna, s lekevertem volna neki
egyet, betörve a fejét és kettérepesztve a faasztalt. De meglepettségem
meggátolt mindenféle reflektálásban, csak meghökkenve ültem vele szemben, s
éreztem, ahogy szívem kihagy egy ütemet, majd heves tempóra váltva átszakítja a
mellkasomat. Mindenre számítottam, csak erre nem.
– Neked ehhez mégis mi közöd van? – kérdeztem,
miután dugába dőlt érzelmeim kontrollálásának terve.
– Magamra hagytál! – támaszkodott az asztalra, majd
dús hajába túrt, kissé megtépve azt. – Egyedül maradtam mint hetero, körbe véve
négy meleggel! Mostantól védhetem a seggemet tőled! Soha többet nem megyek át
hozzád! – borult le az asztalra, fejjel előre, homloka robusztus csattanással
találkozott a kemény lappal.
Ha eddig letaglózva éreztem magamat, az nem volt a
mostanihoz fogható. Úgy éreztem, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges
vízzel, ezzel szívrohamot előidézve. Elárulásnak fogtam fel az egészet. A húsz
éves barátságunk egy szempillantás alatt összedőlt, szertefoszlott, semmivé
lett, mindössze egy csók miatt, amit az egyik fél – úgy, hogy semmi köze sincs
hozzá – nem képes elfogadni. Rettentően csalódtam Jonginban, és mérhetetlenül
egoistának tartottam. Ez nem vallott rá, de sikerült meglepnie és hatalmas
törést okoznia bennem.
– Kösz, hogy megértesz – fintorogtam. Vállai
fel-alá rázkódtak, miközben el volt nyúlva az asztalon. – Igaz barát vagy,
tényleg. – Sóhajtva felálltam az asztaltól, közben pedig kihalásztam zsebemből
a két italra elegendő pénz, és leraktam Jongin mellé. – Remélem, ízlett a sör.
– Ezt amolyan búcsúnak szántam, de barátom hirtelen felkapta a fejét, s
megragadta csuklómat, ezzel további maradásra késztetve. Értetlenül pislogtam
rá és az arcán ülő felhőtlen vigyorára. Szemeiben ezúttal nem ragyogott
elítélés, csupán a győzelem fényes csillagai horgonyoztak le benne. Végképp nem
értettem, mi van.
– Mekkora idióta vagy – nevetett fel röviden. – Én
pedig milyen jó színész! Komolyan, nekem ilyen vonalon kellett volna tovább
tanulnom – vigyorgott diadalittasan, mimikája pedig arra késztetett, hogy behúzzak
neki egyet.
– Te egy seggfej vagy – javítottam ki, a
megkönnyebbülés pedig azonnal szétáradt testemben. Ám amilyen hamar jött, olyan
iramban váltotta fel valami más, és hirtelen ötlettől vezérelve szabad kezemmel
tarkón vágtam Jongint. Éles kiáltással díjazta mutatványomat, s a fájó pontra
tapasztva tenyerét hitetlenkedve felém fordult. – Ne nézzél! – hajoltam bele
arcába. – Nem voltál vicces, haver – sziszegtem fogaim közül.
– Azt hittem, már eléggé ismersz ahhoz, hogy tudd,
mikor poénkodom, és mikor nem. – Hangja őszinte sértődöttséget mutatott, de
képtelen volt empátiát kiharcolni belőlem. Még mindig szorította csuklómat,
kissé megrángatva azt, jelezve; üljek vissza a helyemre. Fejemet csóválva
tettem eleget néma kérésének, de a pénzt továbbra is mellette hagytam. – Áh,
látnod kellett volna a képedet! – nevetett még mindig, s mintha egy kósza
könnycsepp is utat talált volna magának.
– Te viszont tükörbe se mersz majd nézni, ha szét
találom szabdalni a tiédet!
– Hú, ezek az üres fenyegetőzések mindig is a
kedvenceim voltak – dugta ki nyelvét a vigyor által kivillantott fehér fogai
között. – Úgysem tudnál bántani, tudom, hogy szeretsz.
– Nem emlékszem, hogy bármikor is ezt mondtam volna
– horkantottam fel, de végül az én arcomat is átszelte egy mosoly. – Most akkor
nem ítélsz el? – kérdeztem kissé félve, de reakciója azonnal választ adott.
– Dehogy ítéllek! – legyintett, majd komolyabbra
vette hangját. – Ettől még ugyan az a fapofájú, szemtelen, infernális kis nyomi
vagy, akit megismertem. A véleményemen nem változtat, hogy melyik nemhez
vonzódsz, amíg engem nem szemelsz ki magadnak.
– Előbb metéltetném körül magamat – vágtam rá
egyből, s habár nem viccnek szántam, Jongin jót derült rajta. Kissé
elgondolkoztam ezen. Jongint mindenki szívdöglesztőnek tartja, de nem
hibáztatom őket ezért. Ezek a csokoládébarna szemek, a csíntalan féloldalas
mosoly, a hófehér fogak, a szikár testalkat és a hasát díszítő kockák engem is
ledöntenének a lábamról, ha lány lennék. Mert hiába bizonyosodott be ferde
hajlamom, rá nem tudnék férfiként tekinteni. Túl régóta ismerem.
– Szereted Luhant? – kérdezte, meglepően lágy
hangon. Teljesen zavarba hozott ezekkel a szavakkal, ösztönözve arra, hogy
lehajtsam a fejemet, s az asztalon heverő szalvétával kezdjek babrálni.
– Igen – sóhajtottam ki a választ cirka tíz
másodperces csend után. Hangom halk volt, de meggyőző. Eddig magamnak se vallottam be a Luhan iránt érzett szeretetemet, így hirtelen
kimondva elég ijesztőnek hatott. De kissé megkönnyebbültem, hogy végre
kiadhattam magamból, Jongin pozitív reakciója pedig elhitette velem, hogy jól döntöttem.
– Akkor nincs itt semmi probléma – mosolyodott el,
vonásai melegséget árasztottak. – Figyelj, én nem vagyok járatos a
szerelem-ügyekben, de egy valamiben biztos vagyok. Ha szereted őt, ne
érdekeljen se az én véleményem, se másé! Én nem ítéllek el ezért, hiszen
Baekhyun és Chanyeol hyungot is elfogadtam, minden habozás nélkül. Te pedig
továbbra is a legjobb barátom vagy, és az is maradsz – ütögette meg finoman az
asztalon pihenő kézfejemet. Megleptek szavai, de ezek kétségkívül jobban estek,
mint a korábbiak. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, valóban meghatódtam
kissé a tudattól, hogy Jongin ezek után sem tekint rám másképpen. – Na, de ha
most megbocsátasz – állt fel az asztaltól egy váratlan pillanatban, ezzel
megtörve az idilli hangulatot –, én most megyek. Még van egy kis dolgom, és feltételezem, hogy neked is.
– Ja – bólintottam sóhajtva, majd immáron másodjára
felegyenesedtem az asztaltól. Mivel a pénzt korábban kitettem már nem kellett
azzal foglalkoznunk, így egy intés kíséretében és a papírra bökés után
távoztunk a kocsmából. Érzékszerveim azonnal kapcsoltak az időjárás
változásának észlelésekor. Mikor elindultam, a Nap szüntelenül ragyogott,
ösztönözve az embereket valami lengébb öltözet választására, a meleg szellő
pedig friss virágillatot hozott magával, kínokat okozva az allergiásoknak. Most
már viszont sűrű, szürke felhők gyülekeztek az égen, jelezve a közeledő vihart,
és hideg levegőt szállítva magukkal.
– Egyébként – fordult felém Jongin, arcán pedig a
megvilágosulás jelei mutatkoztak meg –, hol van Luhan? Vagy csak szimplán
magára hagytad?
– Hát öhm… – vakartam a tarkómat zavartan, s szinte
lyukat égetett belém Jongin gyanakvó és egyben értetlen tekintete. – Azt
mondtam neki, hogy te hívtál, mert sürgősen beszélni akartál velem – avattam be
őt is a hazugságba, mire meglepettségében elnyíltak ajkai, s erőből a vállamba
bokszolt. – Normális vagy?! – üvöltöttem rá fájdalmamban.
– Persze, kend rám az egészet! – hitetlenkedett még
mindig. – Mérhetetlenül gyáva vagy – csóválta a fejét, én pedig éreztem, hogy
még egy szó, és tényleg neki megyek. – Ha szereted és képes voltál vele
csókolózni, miért futottál el?
– Nem tudom – feleltem összeszorított ajkakkal,
Jongin pedig már csak egy hangos nyögéssel reflektált. Nem szóltam vissza neki,
kénytelen voltam beismerni igazát. Gyáva vagyok, mert nem mertem szembenézni
Luhannal, ám magam se értettem, miért tartok tőle. Hiába kedveltem meg, hiába
szerettem belé, még mindig furcsának és szinte megközelíthetetlennek tartottam
őt. Tökéletes példája annak az embertípusnak, aki mindenkivel közvetlen, mégis
tartja feléjük a három lépés távolságot. Mondania sem kell, érezteti. Nehezemre
esett elhinni, hogy egy kivétel vagyok.
*
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell
néznem Luhannal, a történtekkel és a folytatással, mégis gyomorgörccsel léptem
be a saját lakásomba. Féltem az esetleges konfliktustól, s éreztem, ahogy emócióim
arcomra ülnek, beisszák magukat porcikáimba, meggátolva a tiszta gondolkodást
és a kontrollált mozgást. Úgy léptem át a küszöbömet, mint akinek beállt a
dereka, még fejemet is alig tudtam biccentésre bírni. Hyung a kanapén ült, s a
kávézóasztalon heverő laptopján klimpírozott, teljesen átszellemülve a szavak
által. Egy momentumra felpillantott, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, de
figyelmét aztán újra a képernyőnek szentelte.
– Na, mi a helyzet? – kezdeményezett diskurálást,
anélkül, hogy rám emelte volna tekintetét. – Minden rendben van Jonginnal?
– Mi? – kaptam fel a fejemet, majd mikor eljutott a
tudatomig a korábbi hazugságom, esetlenül bólintottam egyet, ajkaim pedig
bárgyú mosolyra húzódtak. – Ja, igen. Csak… női gondjai vannak.
– Talán valami viszonzatlan szerelem?
– Mondhatjuk így is. – Nem nézhettem hülyének,
hanglejtése és mimikája azonnal tudtomra adta, hogy nem hisz nekem. Mégse
nyitotta beszédre a száját, én pedig cipőm levétele után inkább letelepedtem
mellé a díványra. Még mindig gépelve csúszott arrébb, hogy helyet adjon nekem,
én pedig kíváncsian kezdtem fürkészni a képernyőn szereplő szavakat, képeket,
információkat. Nem kellett cselekvésére kérdeznem, azonnal láthattam, hogy a
Tao által említett elhagyatott raktárra keresett rá, és arról informálódik. Érdeklődve
kezdtem el átrágni magamat a sorokon, amiket Luhan fokozatosan görgetett
lejjebb, időt hagyva mindkettőnknek, hogy figyelmesen el tudjunk olvasni minden
lényeges tudnivalót. Hiába volt csend, hiába csak milliméterek választottak el
minket, annyira bele voltam merülve az információszerzésbe, hogy nem csak
Luhanról, de saját magamról is képes voltam megfeledkezni. Ám mikor hyung
hangja felzendült, a figyelmemmel együtt érzéseim is visszaköltöztek testembe
és lelkembe, feszélyező emóciókat felkorbácsolva bennem.
– Mi mindenre jó, hogy a kutatási és fejlesztési
részlegen dolgoztam korábban – mosolyodott el saját megjegyzésén, majd hirtelen
megállt az oldal közepén, jobban szemügyre véve az ott szereplő képet. – Rengeteg
bejárata van. Ezen az oldalon rögtön három – húzta végig mutatóujját a
monitoron. – Ez tűnik az elülsőnek, szóval felejtős.
– Hátsó bejárat? – pillantottam rá, hibátlan arcát
pedig eltorzították a koncentráció ráncai.
– Egy fenét – horkantott fel, majd rákattintott egy
másik képre, kinagyítva azt. – Felülről. Kitörjük az üveget, lemászunk, és bent
is vagyunk – vigyorgott rám magabiztosan, ezzel önbizalmat fecskendezve belém
is. Határozottan bólintottam, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetemet.
Akkor láttam igazán, milyen nagy a legfelső emeleti ablak, amin könnyűszerrel
be lehet mászni, reménykedve, hogy nem botlunk bele senkibe.
– Menjünk ma este – szögeztem le ötletemet
Luhannak, aki ahelyett, hogy vitába szállt volna, vagy esetleg kifejtette volna
saját véleményét, csak egyetértően biccentett egyet. – Nem akarom húzni az időt
– tettem hozzá befejezésképp.
– Egyetértek.
– Van arra egy tisztás, ha jól emlékszem –
támaszkodtam térdeimre, tenyerembe helyezve államat. – Annak a közelében majd
le tudunk parkolni az autóval, s gyalog mehetünk tovább, hogy ne keltsünk
feltűnést.
– Pontosan – bólintott ismét. – Mit mondott neked
Joonmyun? – fordult felém, íriszei pedig lyukat égettek eleve felhevült arcom
bőrébe. Félve pillantottam rá, de egy másodperc elég volt, hogy elvesszek
csokoládébarna szemeiben. Eltartott egy pillanatig, mire tekintetem
megállapodott egy helyen, s nem szemei, valamint ajkai között cikázott.
– Azt, hogy ha megvan a terv, látogassuk meg, és
felszerel minket – válaszoltam a pár szekundumnyi csend után.
– Akkor összefoglalom, mit találtam ki, amíg távol
voltál – csapta össze tenyereit, majd törökülésbe vágta magát, s teljes testtel
irányomba helyezkedett. – A maradék időben felszerelkezünk, és sötétedéskor
elindulunk. Az autóval leparkolunk annál a tisztásnál, s gyalog megközelítjük a
raktárt. Feltűnés nélkül felmászunk a legfelső ablakhoz, betörjük, lemászunk,
onnan pedig ahogy esik, úgy puffan.
– Kris az elsődleges célpont – egészítettem ki
Luhan monológját. – De nem kegyelmezek senkinek, aki az utamba áll –
jelentettem ki szenvtelenül, mire hyung ciccegve, s jól láthatóan megforgatta
szemeit, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Nem mészárolni megyünk oda – adta tudtomra
ellenvetést nem tűrően, mire felvont szemöldökkel a háttámlára dobtam karomat,
s közelebb hajoltam hozzá.
– Te talán nem – vettem lejjebb hangerőmet, ezzel
Luhan szavait ösztönözve arra, hogy torkában ragadjanak. Pislogva nézett velem
farkasszemet, ám tekintete nem meglepettséget sugallt, sokkal inkább
becsmérlést. Hosszú másodpercekig tartottuk a szemkontaktust, képtelen voltam
elszakadni tőle. Számomra teljesen értelmét vesztette a korábbi eszmecserénk,
csak ő számított és a nehézzé vált levegő, ami szépen lassan megtöltötte
érzékszerveimet, eltompítva azokat. Kétségtelenné vált, hogy Luhanba szerettem.
– Te sem – bökte végül ki, majd tekinteteinket
továbbra is kapcsolatban tartva közelebb mászott hozzám, s bár határozott, inkább dorgáló, mintsem kiosztó szándék ivódott szavaiba. – Ne akarj még több atrocitást
szítani ebben az eleve feszült helyzetben. Csak azt öld meg, akit valóban
szükséges, és akivel szemben védened kell magadat. Ne vegyél el életeket
céltalanul, nem akarok vérfürdőt! – Halk hangjában a határozottság csengői zengtek
vészjósló dallamot, elhitetve velem, hogy a szándékaim rosszak, s előnyösebb
lenne megfogadnom az elhangzott szavakat. – Nem tőr- és pisztolyforgató
gyilkosokkal állunk szemben, hanem egy kábítószeres, zseniális őrülttel.
– Nem csak Kris a bűnös – vettem fel az ő hangjának
baljóslatú lejtését. – Hanem azok is, akik neki dolgoznak.
– Akkor se mocskold be a kezdetet, ha nem szükséges
– zárta le a témát, én pedig egy sóhajjal adtam meg magamat. Csak egy apró
fejrázással közöltem beleegyezésemet, ő pedig mosollyal az arcán nyújtotta ki
lábait, s fonta körbe derekamon őket, ezzel nem kis meglepettséget előidézve
bennem. Puha tenyereit arcomra tapasztotta, majd egy finom, de annál
határozottabb mozdulattal maga felé fordította fejemet, újra összekapcsolva
tekintetünket. – Te a bajmegelőzésért és a gondok megoldásáért vagy felelős,
nem a háborúk kirobbantásáért. Csak egy ügy van, amiért ölni fogsz. Emlékszel
még arra? – emelte meg egyik szemöldökét kérdően, nekem pedig azonnal tisztává
vált, mire céloz, így bólintottam egyet.
– Hogy is felejthetném el? – tettem fel sóhajtva a
teátrális kérdést, ezzel mosolyra görbítve Luhan vékony ajkait.
– Helyes – lehelte ki az utolsó szót, ami ajkaink
érintkezését előzte meg. Finoman tapasztotta puha párnáit az enyémeknek, ezzel
felelevenítve bennem a reggel történteket. Ugyan olyan óvatossággal és
odafigyeléssel ízlelgette ajkaimat, finoman beleharapva hol az alsóba, hol a
felsőbe, ezzel felpezsdítve véremet, s hevesebb tempóra ösztökélve a már őrült
módjára kalimpáló szívemet. Remegő kezekkel nyúltam érte, hogy ujjaim közt tudhassam
selymes tincseit, puha bőrét, és érezhessem arcizmainak munkáját. Ajkaimon való
végignyalással kért utat a számba, amit készségesen adtam meg neki, nyelveink
pedig rögvest egymásba gabalyodva kóstolgatták egymást. Egyikünk se küzdött az
irányításért, egyenrangú felekként kezeltük a másikat, egyre közelebb húzódva
egymás testéhez. Érezni akartam minden porcikáját az enyémnek nyomódni, be
akartam szippantani kölnijének férfias illatát. Azt akartam, hogy szíve
felvegye enyémnek heves ritmusát, s mellkasunkat átszakítva váljanak eggyé.
Kezemben akartam tudni a vért pumpáló szervét, majd bezárni egy üvegbe, hogy
örökre az enyém lehessen.
Kelletlenül szakadtunk el egymástól, mikor már az
összes oxigént kiszorítottuk tüdőnkből, vagy elszívtuk egymás elől. Mindketten
tudtuk, hogy nem a legmegfelelőbb alkalom a mostani az ölelkezésre, indulnunk
kellett Joonmyunhoz. Luhan hyung nagyot sóhajtva fejtette le rólam lábait, majd
ült ki a kanapé szélére, hogy kikapcsolhassa a laptopot. Etalonként tekintve rá
foglaltam helyet mellette, s államat vállán pihentetve figyeltem vékony ujjait,
amik leállították a rendszert. Mikor a képernyő sötétségbe borult hyung bal
kezével arcomért nyúlt, hogy végigsimíthasson rajta, majd egy a fejem búbjára
adott puszi után felegyenesedett, mozdulásra bíztatva engem is.
– Készülődjünk – adta ki az utasítást, amire
biccentéssel feleltem, s egy ideig őt követve megindultam a szobám felé. Ő
bekanyarodott a saját helyiségébe, én pedig pár lépés múlva a sajátomba.
Rögvest szekrényemhez léptem, hogy valami alkalomhoz illő ruhát kaphassak
magamra, tekintetem pedig azonnal megakadt egy sötét farmernadrágon, s egy
fekete pólón, amit kissé kijjebb húzva – hogy ne úgy nézzek ki, mint egy óvodás
– a gatyába tűrtem, hogy kényelmesen felszerelhessem magamra a fegyvertartót.
Abban helyet kapott két pisztoly, három kés, az üres részeket pedig majd a
Joonmyun hyung által adott kütyüknek szántam. Nem időztem sokat a tükör előtt,
férfi létemre alapjáraton is gyorsan elkészültem volna, most viszont sietősre
vettem a tempót. Intenzív adrenalin pezsegtette ereimet, irányította mozgásomat
és élesítette érzékszerveimet.
Luhan hyung nagyjából egy időben végzett velem.
Akkor lépett ki szobájából, mikor már a cipőmet húztam, így szemem sarkából
láthattam, mikor mellém lépett, hogy elvégezze ugyan azt a cselekménysort
lábbelijével, mint én. Tovább ügyetlenkedtem a fűzővel, mint ő, így kabátomat
nem én akasztottam le a fogasról, hanem ő dobta azt a hátamra. Mosollyal az
arcomon egyenesedtem fel, hogy köszönetet mondjak neki, majd egy enyhe fejrázás
után kinyitotta az ajtót, s előre ment, amíg én becsuktam a bejáratot. A
lépcsőházba kiérve azonnal megütötte fülemet az esőcseppek hangos kopogása,
mikor találkoztak az ablaküveggel és –párkánnyal. A nyílászáró felé fordultam,
hogy látószerveimmel is megbizonyosodjak az egyértelműről, majd szitkozódva
indultam meg a lift felé. Szerettem az esőt, de nem akkor, mikor munkába
igyekeztem.
*
Ezúttal is én vezettem, Luhan hyung nyilván nem
gondolt bele az esetleges szitkozódásomba az eső által elmosódott látkép miatt.
Szemeit forgatva tűrte a vulgáris megnyilvánulások sorozatát, aminek a száz kilométer
per órának hála hamar vége szakadt, s az ajtó erőteljes becsapása, valamint
nadrágom megigazítása után egyenest az épületbe vettem az irányt. Luhan hyung
mellém zárkózva tartotta az általam diktált gyors tempót, s meg sem álltunk
Joonmyun irodájáig, hiába botlottunk ismerős arcokba, s hiába szólítottak le
minket úton-útfélen. Úgy nyomtam be a lift hívógombját, hogy az bent ragadt a lyukban,
s amíg meg nem érkezett a felvonó azzal szórakoztam, hogy kiszedjem. Végül
Luhan intett le fejcsóválva, s inkább betessékelt a liftbe, Joonmyun hyung
irodájának kerek gombját pedig ő nyomta be, elkerülve a korábbi esetet. Az
emeleteken való végigszánkázás a szokásosnál is hosszabbnak hatott, az
adrenalin még mindig kőkeményen dolgozott testemben. Talán éppen ezért
robbantam ki bombaként a felvonóból, s szinte rohanva közelítettem meg az
irodát. Ott már kénytelen voltam több komolyságot és higgadtságot erőltetni
magamra, s már nyúltam is a kilincsért, hogy beléphessek Joonmyunhoz, de hyung
megelőzött. Rövid kopogás után, válaszra várás nélkül nyitott be a helyiségbe.
Főnökünk összekulcsolt ujjai mögül szuggerált minket, asztalára pedig már ki
voltak készítve a szükséges felszerelések.
– Már vártalak titeket – emelte fel a fejét. – Ne is
húzzuk az időt!