9. fejezet

- Még mindig nem mondasz semmit? – tettem fel az ominózus kérdést, mikor már végképp meguntam foglyunk szótlanságát és használhatatlanságát. Megtettem mindent, hogy előrébb léphessünk ebben az ügyben, de Tao nem szolgált segítséggel, semmilyen értelemben. Megrögzötten hajtogatta mindvégig, hogy hűséget fogadott, és semmi pénzért nem árulná el a Kris fedőnévre hallgató rohadékot. Nem tudtam, hogy ez Luhan hyungot is idegesíti-e annyira, mint engem, de én kezdtem úgy érezni, hogy menten felrobbanok a dühtől és a tehetetlenségtől. Hyung is igencsak tanácstalannak tűnt, így pedig már végképp nem tudtam, kitől várhatnék segítséget és egy épkézláb, használható tippet, miként lépjünk tovább.

- Akkor köszöntheted majd az új otthonodat – rántott egyet vállain Luhan, majd elrugaszkodott az eddig támasztott asztaltól. – Mert nem fogunk visszaengedni, de erre nyilván magadtól is rájöttél.

- Rá – helyeselt foglyunk, még mindig mozdulatlanul ülve a széken. – De vállalom.

- Miért ragaszkodsz ilyen megrögzötten Krishez? – Luhan hyung most már végleg átvette a beszélgetés irányítását. Úgy éreztem, nekem most semmi beleszólásom ebbe, inkább ráhagytam a dolgot és engedtem őket kibontakozni. Összefont karokkal dőltem neki a falnak, s hallgattam a diskurálásukat, mert habár jelenleg nem a legfontosabb kérdésre vártunk választ, ez is elég fontosnak bizonyult, hogy jobban megismerjük a kínai fiút, hátha beleláthatunk a fejébe. Legalábbis Luhan.

- Már elmondtam, nem? – emelte kifejezéstelen tekintetét hyungra. – Törlesztek, amiért mindig gondomat viselte.

- Ez pontosan mit takar? – emelte meg egyik szemöldökét Luhan. – Nem lehet, hogy csak kihasznál?

- Kizárt dolog!

- Te nagyon szeretheted és bízhatsz benne – sóhajtott fel. – Veszélyes dolog. Az ember sosem tudhatja, kiben bízhat igazán. – Ezzel a gondolattal tökéletesen egyetértettem, s meglepett, hogy pont Luhan szájából hallom ezeket a szavakat, hiszen nála barátságosabb emberrel még nem volt alkalmam találkozni. Bár, a közvetlenség és az értelmetlen bizalom nem ugyanaz.

- Ezért nem bízok senkiben Kris hyungon kívül. – Ez valószínűleg egy erős célzás volt arra, hogy hiába faggatjuk, nem fog eleget tenni az elvárásainknak.

- Mióta élsz Dél-Koreában? – kérdezte váratlanul Luhan hyung, s még én se értettem, mire akar ezzel kilyukadni.

- 3 éve – érkezett a kurta válasz.

- Ahhoz képest szinte perfektül beszéled a nyelvet.

- Volt kitől tanulnom.

Rendben, szögezzük le, hogy abszolút nem vagyok homofób. Nem kezdtem el undorodni Baekhyun hyungtól, mikor kiderült a ferde hajlama, s akkor sem, mikor Chanyeol hyung lebuktatta magát, hogy másik csapatban játszik. De ez a fiú valóban úgy beszél arról a bűnözőről, mintha szerelmes lenne belé, ez pedig kisebb undort keltett bennem. De nem a nemi identitás végett, inkább attól voltam rosszul, hogy így felnéz egy másik emberre, ily módon lesi minden szavát és ellenkezés nélkül követi azokat. Ezt képtelen voltam megérteni. Én is szeretem Joonmyun hyungot, amiért mindig is jó volt hozzám, s felkarolt a szüleim halála után, de képtelen lettem volna úgy beszélni róla, mintha ő lenne Isten. Inkább egy második apa, aki nem mellesleg ugyanolyan ember, mint én. S ha nem lenne a főnököm, valószínűleg hidegen hagyna, ha instrukciókkal dobálózna felém.

- A szüleid is jöttek veled Dél-Koreába? – zökkentett ki mélázásomból Luhan hyung egy újabb a tárgytól eltérő kérdéssel.

- Nem – rázta meg enyhén a fejét Tao.

- Hogy ismertétek meg egymást Krisszel?

- Az a kettőnk dolga – dacoskodott tovább, nekem pedig ez épp elég volt, hogy ellökjem magam a faltól, s bekapcsolódjak beszélgetésükbe.

- Igen, én pedig maximálisan teszek rá – intéztem inkább Luhan hyungnak a kijelentést, jelezve, hogy fejezze be a további értelmetlen kérdések felsorakoztatását és feltevését. – Továbbra sem vagy hajlandó a segítségünkre lenni, mi? – tettem fel az ironikus kérdést, mire megrázta a fejét. – Rendben, akkor irány a rácsok mögé! – Azzal letérdeltem mögé, kioldoztam karjait, majd felrángattam a székről. – A bordáid miatt ne aggódj, nem törtem el őket, csak megrepedtek. De ebcsont beforr – ütögettem meg vállát bíztatóan, majd kitereltem őt is és Luhan hyungot is a szobából, közben pedig leoltottam a gyér világítást. Taot a csuklójánál fogva cibáltam végig a folyosón, meg sem állva a parkolóig, ő pedig egy szó nélkül tűrte, hogy rongybabaként rángassam magam után, kissé sem finoman bánva vele, fájdalmai és sérülései ellenére. Luhan némán tartotta az általam diktál szapora tempót, a járműhez érve pedig kinyitotta nekem a hátsó ajtót, amin keresztül betuszkoltam Taot az ülésekre. Amíg én vele voltam elfoglalva hyung önkényesen befoglalta a vezető ülést, így én az anyósülésre kényszerültem.

- A börtönbe kérném – jelentettem ki, mintha Luhan hyung nem lenne tisztában a célállomással.

- Egy taxis nem szívesen hallaná ezt – mosolyodott el halványan, majd kitolatott a parkolóból, s rágördült az útra.

Ami mellesleg teljes csendben telt. Tao valószínűleg elfogadta a sorsát, miszerint nem valószínű, hogy viszont láthatja majd hőn szeretett hyungját, legalábbis a szabadban biztos, hogy nem. De ahogy az ablakon bámészkodott kifelé, s a visszapillantó tükörből lopva rálestem, tekintetében a félelem, az aggodalom vagy a nyugtalanság egy halvány jele sem mutatkozott meg. Teljesen üresnek tűnt, de ennek ellenére volt benne valami más is… talán büszkeség? Magabiztosság? Nem tudtam volna pontosan megmondani, hiába próbáltam mindent alkalmazni, amit Luhantól tanultam. Azt viszont a hülye is észrevette volna, mennyire el van keseredve, amiért elbukott.

Inkább visszafordítottam tekintetemet a mellettem elsuhanó útra, mert már én éreztem magamat kellemetlenül, amiért folyamatosan őt bámulom.

Valamiért Jongdae jutott eszembe. Magam sem tudtam, miért, de azon kaptam magam, hogy az énekesen mélázok, s azon, vajon mi lehet vele, mihez kezdhetett, miután elrohant a sikátorból. Egy biztos – a drogot nem találtam a földön, mikor eljöttünk. Nyilván magával vitte. De vajon beszedte? Minden bizonnyal igen, máskülönben nem vette volna fel.

Nagyot sóhajtva döntöttem neki homlokomat a kocsi ajtajának hideg ablaküvegéhez, leheletem pedig azonnal lecsapódott rá. Ujjaimmal absztrakt mintákat festettem fel, miközben további gondolatok cikáztak a fejemben, csak még fáradtabbá téve engem is és agytekervényeimet is. Tényleg a koncentráció és a gondolkodás – na meg az emésztés - igényli a legtöbb energiát.

- Megérkeztünk, Picasso – csendült fel Luhan hyung lágy hangja, a combomra való paskolás kíséretében. – Mi az? – bökött fejével a felrajzolt groteszk firkára.

- Nem tudom, csak elfoglaltam magamat – vontam vállat, majd kinyitottam a kocsiajtót, s kicsusszantam a járműből. Amíg hyung kihúzta és zsebre vágta a kocsi kulcsot, kitessékeltem a foglyunkat is az autóból, majd indulásra noszogatva megindultam vele a börtön felé. – Légy hálás, amiért ilyen kulturált helyre hoztunk – néztem Taora szemem sarkából. – Ez a mi ügynökségünknek a saját zárkája, érezd magad megtisztelve!

- Jaj, de jó nekem – húzta gúnyos vigyorra a száját, mire felciccentem. – De igazán nem kellett volna.

- Egyszer akar veled kedves lenni az ember, de te le se szarod.

- Te tudsz kedves is lenni? – lepődött meg őszintén. – Ez esetben szólj, ha elkezdted!

- Még egy szó, és…

- Fejezzétek már be! – szakított félbe hyung, így mondatom, amivel Tao tudtára akartam adni, mennyire idegesít és legszívesebben a Han folyóba dobnám, befejezetlen maradt. Egyikünk se szólt vissza Luhannak, csak némán baktattunk végig a macskaköves úton, ami a börtön bejáratához vezetett.

Ez merőben különbözött a szokásos fegyházaktól. Sehol drótkerítés és kutyákként vezetett rabok, csuklójukon a nehéz bilinccsel. Ahogy mondtam; teljesen kulturált hely, kifogástalan zöld gyeppel és egy kosárpályával hátul, az épület tört fehér fala pedig egyetlen jelét sem mutatta repedésnek vagy vakolatomlásnak. Tulajdonképpen hotelnek is nevezhettem volna, annyi különbséggel, hogy nem akkor hagyod el a helyet, amikor kedved tartja. Ahogy leszűrtem, Tao is egészen meglepődött az elé táruló látványtól, nyilván nem erre számított. Szemeimet forgatva felszisszentem, mikor konstatáltam, hogy még az éjszakai sötétség ellenére is teljesen leköti ez az élmény, s még durvábban rángattam őt magam után, kizökkentve őt álomvilágából.

A szabadég alatti sötétségből beérve a börtön előterébe egyenesen fájdalmas volt. Legalábbis a szemeimnek, amiket kénytelen voltam összehúzni, ha nem állt szándékomban megvakulni. Pilláim mögül kerestem meg a recepciót, amit habár homályosan láttam a „fátyolnak” köszönhetően, de sikerült kiszúrnom jobb oldalon. Nyilván a rutin is közrejátszott, mert már nem egy embert szállítottam ide, új otthont kínálva nekik.

Szerencsére ezúttal is simán ment minden, Luhan hyung lerendezte Tao bejelentkezését, majd ismét hárman indultunk meg a fiú új cellája… jobban mondva, szobája felé. Foglyunk a folyosókat róva is képes volt elkalandozni a szokatlan börtön látványától. Mikor elérkeztünk szobájához, még akkor is saját dimenziójában vendégeskedett, csak akkor eszmélt fel, mikor kitártam előtte az ajtót.

- Fáradj beljebb! – játszottam az udvariast, majd jószerivel belöktem a helyiségbe. Ahogy tekintetem végigjárt a szobán, még én is fontolóra vettem, hogy beköltözök. Habár egy íróasztalon, egy ágyon és egy ablakon kívül semmi nem fogadta a lakóját, egész otthonosnak volt mondható.

- Változtathatsz a döntéseden – szólalt meg Luhan hyung az ajtófélfának támaszkodva. – Még választhatod a másik oldalt.

- Már döntöttem – telepedett le Tao újdonsült ágyára. – Ha fizetnétek se segítenék nektek.

- Rendben, akkor jó éjszakát – léptem át a küszöböt, majd megragadtam az ajtó szélét. – De figyelmeztetlek; addig jövünk látogatóba, még ki nem nyögsz valami használható információt.

- Hát, neked aztán nem mondok semmit – köpte oda flegmán, mire ugyanolyan stílusban felvontam egyik szemöldökömet.

- Majd meglátjuk – zártam le a témát, s mikor Luhan hyung elrugaszkodott a kerettől, bevágtam az ajtót. Egy cellával ellentétben ezt nem szokás kulcsra zárni, a folyosókon épp elég őr mászkál, valamint be van kamerázva az egész épület, s a monitorszobából minden lépést figyelemmel kísérnek az ott dolgozók.

- Durva vagy vele – jegyezte meg hyung, mikor már az épület lépcsőjén sétáltunk lefelé, egyenest a kocsink felé.

- Miért lennék kedves? Ez egy bűnöző, ráadásul még idegesítő is. – Tényleg nem értettem, miért dörgöli orrom alá a véleménye szerinti rossz stílusomat. Az én meglátásom, hogy keménynek és törhetetlennek kell lenni, az ember csak így harcolhatja ki magának a renoméját.

- Ez a gyerek nem bűnöző, egyszerűen csak vak és…

- És életképtelen – fejeztem be Luhan mondatát, mire gondterhelten felsóhajtott.

- Nem ezt akartam mondani.

- De valami ilyesmit.

- Nem láttad az arcát, mikor megtudta a halálhírt? – Az autóhoz érve Luhan hyung ezúttal is a kormányt stoppolta le, nekem pedig újfent a bámészkodással kellett beérnem.

- A halálhírt, amit te találtál ki? – vigyorodtam el visszaemlékezve a történtekre, majd nagyot rántva a biztonsági övön bekötöttem magamat.

- Akartam is mondani – mosolygott rám -, ügyes vagy, hogy vetted az adást. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kapcsolsz majd.

- Kösz hyung, igazán kedves vagy – nevettem fel negédesen, majd az ajtóra támaszkodtam. – Engem meg az lepett meg, hogy hazudtál.

- Nem szokásom – kanyarodott le a főútra. – Most se tettem, fogalmazzunk inkább úgy, hogy előálltam valamivel, ami bekövetkezhetett volna. Aki hazudott, az te voltál, mikor kiszínezted a sztorit.

- Hyung, te most komolyan rám akarod kenni az egészet? – kaptam felé a fejemet hüledezve, s válaszra várva szuggeráltam őt és a sejtelmes mosolyát. Egyszer se pillantott rám, szórakozottan fürkészte az utat vezetés közben, mint aki jól végezte dolgát. – Ne mentegesd magad! Hazudtál és kész.

- De bejött, nem? – vont vállat ártatlanul, ezzel egy megenyhült mosolyt kicsikarva belőlem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is van. Abban a hitben éltem, hogy ő mindig tisztességes és őszinte. Ezt néztem ki belőle a leginkább. Az utolsó megszólalásánál pedig egyenesen olyan érzésem támadt, mintha saját magammal folytatnék párbeszédet. Ez a hyung mindig tud meglepetést okozni, nyitottsága ellenére teljesen kiismerhetetlen.

- De – ismertem el a gondolatmenetem levezetése után. – Figyelj… - sóhajtottam fel fáradtan.

- Hm?

- Lehet, hogy inkább neked kéne beszélned Taoval.

- Igen, én is így gondoltam.

- He?

- Kettőnk közül én tudnék rá hatni – jelentette ki szenvtelenül. – Ha te faggatnád ki, s esetleg más módszerhez folyamodnál, inkább meghalna a karjaid között, mintsem, hogy beszéljen.

- Pedig már elképzeltem, mit tennék vele – szegtem le a fejemet színészien csalódott hanglejtésemmel megtoldva.

- Mondom, hogy túl durva vagy – csóválta a fejét rosszallóan. – Egy dolgot meg kéne tanulnod. A legtöbbször tényleg bejön ez a kemény és rideg stílus, de vannak esetek, amikor empátiával több mindent elérhetsz. – Normális esetben vitába szálltam volna vele, hogy mégis mi a fenéért oktat ki egy olyat, aki már több ideje benne van a szakmában, mint ő. De valamiért nem tudtam rá haragudni, szavai egyáltalán nem dorgálásként csengtek viszont a fülemben, sokkal inkább segíteni akart nekem, hogy hatékonyabban dolgozzak. Mintha folyamatosan a tudását adná át nekem, jó hyung módjára.

- Ez már nehezebben megy – vallottam be végül, mire hümmögve bólintott egyet, jelezve, hogy ez már neki is feltűnt. – Te hogy tudsz mindig ilyen nyugodt maradni?

- Ilyen a személyiségem – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – De ez nem azt jelenti, hogy én sosem vagyok ideges, egyszerűen csak máshogy jön ki rajtam, valamint nem úgy vezetem le, ahogy te. – Itt kicsit tartottam attól, hogy rákérdezzek, figyelembe véve hyung furcsa stílusát, de kíváncsiságom ismét győzedelmeskedett felettem.

- Akkor hogyan? – tettem fel az ominózus kérdést.

- Ha lehetőségem van, focizni szoktam. – Itt hangosan fellélegeztem, mikor konstatáltam, hogy téves következtetéseket vontam le. Na de… Focizni?! Ő?! Ezt valamiért nehezemre esett elképzelni, bár biztos, hogy akkor sokkal férfiasabb.

- Egyszer megnéznélek játék közben – kalandoztam el gondolataim tengerén.

- Ha lesz időnk, lemehetnénk a pályára – mosolyodott el, mire bólintottam. - A másik alternatíva… - kezdte, de hirtelen elröhögte magát, s rázni kezdte a fejét saját zavarában. – Mindegy, felejtsd el!

- Na, most már nagyon érdekel! – hajoltam előre az ülésen, hogy megtaláljam vele a szemkontaktust.

- De ígérd meg, hogy nem röhögsz ki, Sehun-ah!

- Rendben, megígérem.

- Felteszem a kedvenc számomat és énekelek torkom szakadtából – bökte ki végül egy széles, ámbár szégyenlős vigyor kíséretében. Ezzel valóban meglepett, mert erre a dologra tippeltem volna utoljára. Viszont a várttal ellentétben egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy nevetésben törjek ki, sőt… valamiért tetszett, hogy ilyen, valamint, hogy ezt is megtudhattam róla. Talán eljutok odáig, hogy nem úgy fogom érezni, mintha egy idegennel élnék együtt.

- Nem vagy egyedül ezzel – fordultam felé. – Jongin és én még máig eljárunk táncterembe, ha van időnk, Chanyeol hyung általában gitárt ragad, Baekhyun hyung pedig meglátogatja kedvenc karaoke bárját, ha le van törve, vagy ha csak egy kis szórakozásra vágyik.

- Szerintem ez nagyon jó. – Mimikája a szokásosnál is lágyabbnak és barátságosabbnak tűnt. – A munkám ellenére ilyenkor érzem, hogy én is csak egy ember vagyok, ugyan olyan klikkekkel és szokásokkal. Nekünk is kell a szórakozás, nemde? – nézett rám egy fogakat villantó vigyor kíséretében. – Ha vége ennek az egész ügynek, muszáj lesz elmennünk öten valahova.

- Rendben, rajtam nem múlik – bazsalyogtam, s ez volt talán az eddigi legbensőségesebb mosolyom, amivel hyungot illettem.

A hátralevő alig öt perces úton már nemigen beszélgettünk egymással. Rajtam már nagyon eluralkodott a fáradság, s mikor hyung leparkolt éreztem, hogy állva is képes lennék elaludni. Nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra és a jó meleg, puha ágyamra.

Lábainkat inkább csak húztuk magunk után, ahogy felbaktattunk a lakóház lépcsőjén, s most először mondtam magamban hálát, amiért feltalálták a liftet, s nem kell emeleteket másznom. A felvonóban kimerülten dőltem neki a falnak, s bármennyire is próbáltam nyitva tartani szemeimet, azok állandóan ellenálltak akaratomnak, s ólomsúllyal nehezedtek le szemhéjaim. A tetőtérre a szokásosnál is rövidebbnek tűnt az út, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Ha Luhan hyung nem ragad karon és nem húz maga után, a liftben töltöttem volna az éjszakát. Már ami maradt belőle.

Ha teljesen éber és kipihent lennék, nyilván döbbenten fixíroznám összefonódott ujjainkat, de jelen pillanatban ez sem tudott érdekelni, inkább hálás voltam neki, amiért elvonszol a lakásomig. A kulcsot viszont már nekem kellett előkeresnem a zsebemből. Másodjára sikerült bedugnom a zárba, s amint kinyílt az ajtó, rögvest megcsapott rezidenciám jellegzetes illata. Minden otthonnak megvan a magáé, de én kétség kívül a saját lakásomét szerettem a legjobban.

- Elmész fürdeni? – tapasztotta hideg, de ennek ellenére puha tenyerét a hátamra hyung.

- Igen – bólintottam. – Sietek.

- Nem igyekszünk sehova – paskolta meg lapockámat.

- De ha lehet - fordultam felé -, most ne nyiss rám!

- Jó, rendben, felfogtam! – kuncogott, majd szobája fele vette az irányt. Az első utam nekem is a sajátomba vezetett, hogy összeszedhessem a pizsamámat, amibe belebújhatok majd a frissítő zuhany után. A fürdőbe beérve azonnal a szennyes tartóra dobtam a holmimat, majd megengedtem a csapot, hogy amíg vetkőzök, ideális hőmérsékletre melegedjen a víz.

Amint lekerült rólam minden ruha a tükör felé fordultam, hogy szemügyre vehessem, testem miként reagált a mai nap történéseire. Valójában jobban néztem ki, mint amire számítottam. A szemeim alatt nem húzódtak sötét karikák, a bőröm pedig nem volt a megszokottnál is fakóbb. Egyetlen dolog a véraláfutásos folt volt a bal vállamon, ami azonnal odavonzotta a tekintetemet. Jó nagyot üthetett az a szemét, mert mostanra még nagyobb felületet vett birtokába a kékes-lilás szín. Megpróbáltam óvatosan végigsimítani a sértett felszínen, s mikor konstatáltam, hogy egyáltalán nem fáj, megnyomkodtam egy kicsit. Ez viszont felettébb rossz ötletnek bizonyult, s hangos felszisszenésem után úgy döntöttem, inkább nem babrálom tovább. Gyorsan lekaptam magamról az alsót is és beálltam a víz alá.

***

Trikóban és melegítőnadrágban léptem ki a fürdőszobából, Luhan hyung pedig a kanapén ülve várt a sorára, miközben a tévét bámulta.

- Kész vagyok – léptem oda hozzá, majd letelepedtem mellé a díványra.

- Rendben – biccentett, majd térdeire támaszkodva feltápászkodott. – Kapcsolj el nyugodtan, csak találomra benyomtam valamit.

- Oké – terültem szét a szófán, de a távirányítóért nem nyúltam. Teljesen mindegy volt nekem, milyen adás megy, úgyis csak nézek ki a fejemből és fel se fogom a látottakat és az elhangzottakat. Mikor viszont bejött egy fogkrém reklám, azon nyomban másik adóra kapcsoltam, mivel utálom a reklámokat.

A késői órára való tekintettel egyáltalán nem lepődtem meg, hogy több pornóba is belebotlottam, miközben a csatornák között váltogattam. Vajon hyung szokott ilyeneket nézni? Áh, miért gondolkozok én ezen? Kit érdekel? Huszonnégy éves férfi, biztosan vannak napjai, amikor kedvet kap hozzá. Ahogy ezen elmélkedtem, akaratlanul is eszembe jutott Jongin és a kölyökéveink, amik korántsem voltak olyan ártatlanok, ahogy azt a szüleink gondolták. A nosztalgia halvány mosolyt csalt az arcomra, ahogy visszaemlékeztem a régi időkre, s az első lebukásunk pillanatára, mikor Jongin szülei hajnalban benyitottak hozzánk, alvásra intve bennünket. Barátom anyját egyszer sem láttam annál ledöbbentebbnek és összetörtebbnek, mikor tudatosult benne tízéves fiának és legjobb haverjának egészséges érdeklődése. Tizenegy év elteltével is elevenen él bennem anyja arca, ahogy lefagyva és hal módjára tátogva állt az ajtóban, majd helyettünk kinyomta a tévét és szó nélkül kiment a szobából. Másnap reggel persze kérdőre vont minket, s jó szülő módjára kimosta a fejünket, hogy ő megérti, de korainak tartja.

A múltidézésből egy hangos nyögés zökkentett ki. Ijedten kaptam fel a fejemet, s csak ekkor konstatáltam, hogy annyira elmerengtem gondolataimban, hogy rossz csatornán állapodtam meg. Azonnal másik adóra váltottam, s csak remélni mertem, hogy hyung egy árva hangot sem hallott ebből a műsorból.

- Most lebuktál – hallottam meg magam mögül egy sejtelmes hangot. Fogalmam sincs, milyen arckifejezésem lehetett, de mikor hátra fordultam Luhan hyungból kitört a nevetés.

- Félreérted – kezdtem magyarázkodni, de ő csak a fejét rázta.

- Ugyan, nincs ebben semmi rossz – kerülte meg a kanapét, s letelepedett mellém. – Miattam nem kell elkapcsolnod, nézd nyugodtan!

- De nem akarom – tettem le a kapcsolót a kávézóasztalra. – Csak elgondolkoztam váltogatás közben és elfelejtettem tovább nyomni.

- Ühüm – biccentett féloldalas mosolyra húzva az ajkait. Most komolyan nem hisz nekem? Bármilyen gügyén is hangzott a magyarázat, igaz volt.

Egy ideig csak meredtem előre, minden információ befogadása nélkül bámulva a bűnügyi csatornát, amire előzőleg váltottam. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Tudom, hogy nem néz le emiatt, az nem rá vallana, de mégis zavarban éreztem magamat.

- Na, ne csináld már! – csípett bele finoman a combomba. – Most az egyszer hiszek neked, de legközelebb nem fogod kimagyarázni – nevette el magát. Volt valami megfejthetetlen a kacajában is. Szokatlan érzés fog el minden egyes alkalommal, mikor nevetni hallom. Ha lány lennék, lehet, képes volnék beleszeretni ebbe a csilingelő hangfekvésbe.

Úristen, kezdek megbuggyanni… Megártott a mai nap, túl fáradt vagyok.

Fejemet enyhén megrázva űztem el ezeket a gondolatokat, s csak ez után voltam képes reagálni.

- Mióta álltál mögöttem? – mértem végig gyanakodva, mire száját elhúzva gondolkodni kezdett.

- Hát… a lényeget láttam. – Nem tudtam, hogy ezt most a filmre, vagy a lebukásomra érti, de inkább nem kérdeztem rá. Habár jót derült beégésemen, ennek ellenére lezárta a dolgot, pedig tudom, hogy koránt sem hitte el, amit összehadováltam neki. De jobbnak láttam, ha én sem firtatom tovább. – Bemész holnap egyetemre? – váltott témát, legnagyobb örömömre.

- Dehogy megyek – döntöttem neki fejemet a háttámlának, majd lehunytam szemeimet. – Sőt, ki fogok iratkozni.

- Már akartam javasolni. – Éreztem, ahogy kényelmesebb testhelyzetet vesz fel az ülőalkalmatosságon. – Időd sincs rá, s mindemellett teljesen felesleges bejárnod, úgyse nagyon tudnak neked újat tanítani.

- Ezt most elismerésnek veszem.

- Vedd is, mert annak szántam.

- Ühm… - Csak ennyit voltam képes kierőszakolni magamból. Testemet egyre nehezebbnek éreztem, képtelen voltam akár a kisujjamat is megmozdítani. A tévé hangja is egyre tompulni kezdett, s már azt is alig érzékeltem, hogy van valaki mellettem. Szépen lassan megszűnt körülöttem a külvilág, a fejemet pedig már nem tudtam a háttámlán tartani, végigcsúszott a kanapén, s valahol máshol landolt. Egy sokkal keményebb, de szintén kényelmes felületen. Nem volt időm kitalálni, mint támasztom koponyámat, azonnal magával ragadott az álomvilág, mihelyst beszippantottam az orromat megcsapó friss tusfürdő és dezodor illatát.

***

Másnap reggel a kanapén elterülve ébredtem, nyakig betakarózva a kedvenc, drapp pokrócommal. Kómás fejjel és letompult érzékszervekkel próbáltam meg felülni, tekintetemmel pedig egyből Luhan hyungot kerestem. Végül a konyhában ácsorogva bukkantam rá, miközben a bevásárló szatyraiból pakolt ki a pultra.

- Hány óra van? – tettem fel a nap első kérdését, mikor végre sikerült ülőpozícióba szenvednem magamat.

- Tíz múlt – pillantott az órára Luhan. – Amíg aludtál elmentem bevásárolni. Kérsz reggelit?

- Igen, kösz, az jó lenne – bólintottam kókadtan, majd lehúztam magamról a pokrócot és a dívány háttámlájára terítettem.

Amíg hyung készítette a reggelit nem tudtam mihez kezdeni magammal. Felöltözni és megmosakodni még túlságosan fáradt és punnyadt voltam, így inkább a kanapén történő heverészést választottam. Kifejezetten jól esett céltalanul ücsörögni rajta, miközben az ablakon beáradó nap sugarai jólesően simogatták bőröm fedetlen részeit. Csend honolt az egész lakásban, csak hyung kotorászása, a zacskó csörgése és a tányérok csörömpölése tükrözte, hogy van élet otthonomban.

Amíg Luhanra és a reggelimre vártam kezembe vettem a kávézóasztalon heverő napilapot, amit nyilván ma reggel vett vásárlás közben. Lezserül kezdtem lapozgatni az újságot, nem számítottam arra, hogy akár egy hír vagy cikk is felkelti majd az érdeklődésemet. De már az harmadik oldalon megdőlt a teóriám. Reflexszerűen raktam törökülésbe lábaimat, s húztam magamhoz közelebb az újságot, hogy vajon jól látok-e. Sajnos nem tévedtem. Kikerekedett szemekkel olvastam végig az egész közleményt, még arra se figyeltem fel, mikor Luhan letelepedett mellém és elém rakta a reggelimet. Éreztem, ahogy várakozó tekintetével vizslat engem, de addig nem szóltam hozzá, amíg el nem értem az utolsó betűig. Arckifejezésem nem változott, mikor elértem a lap aljáig, ugyan olyan döbbentem nyújtottam át neki a folyóiratot.

- Ezt nézd meg – nyomtam a kezébe. - Talán mégse hazudtunk akkorát.