7. fejezet

Amíg Jongdae megilletődve ült az asztal túloldalán levő széken, én hanyagul támaszkodtam a sima felületre, fejemet tenyeremben pihentetve, a mellettem ülő Luhan pedig egyenes háttal foglalt helyet a számítógép előtt, s készült, hogy begépelhesse a Chen száját elhagyó szavakat. A fiú idegesen játszadozott ujjaival és tördelte azokat ölében, tekintetét pedig ide-oda kapkodta köztem és a padló között. Habár a szobában sötétség uralkodott, az egyetlen asztali lámpa tökéletesen megvilágította Jongdae meggyötört arcát, ami csakis feszültséget és zaklatottságot tükrözött. Unott tekintettel mustráltam őt, s fixíroztam tetőtől talpig, de összeszorított ajkai azt sugallták, nem áll szándékában megszólalni, legalábbis magától semmiképp sem. Szemei össze-vissza ugráltak, a szoba szegleteit kémlelve, elkerülve velem a szemkontaktust, amiből kezdett kissé elegem lenni. Egy hatalmas sóhajjal adtam tudtára, mennyire nincs ínyemre a hallgatása.

- Szóval? – néztem rá enervált arckifejezéssel, s közben tollamat pörgettem ujjaim között. Ez a folytonos hallgatás jobban leszívta az agyamat, mintha végig beszélgettünk volna.

- Mit szóval? – kérdezte rekedtes hangon, mire csak a szemeimet forgattam.

- Figyelj, engem nem érdekel, hogy ki vagy, mi vagy, abszolút hidegen hagy a munkásságod és az azzal elért sikereid. Itt, ebben a szobában én vagyok a rendőr, te pedig a gyanúsított – adtam tudtára, a lehető legridegebb hangnemben, amit produkálni tudtam. – Tehát készségesen fogsz válaszolni az összes kérdésemre. Vagy elmondasz mindent magadtól, hogy megelőzzük az esetleges konfrontálódást. – Koránt sem voltam fenyegető, csupán határozott, hogy éreztessem vele, a saját munkahelyemen messze fölötte állok, hiába idősebb nálam, s hiába vagyunk mindketten emberek. Szavaim látszólag elérték a kívánt hatást, mert Jongdae pár centit lejjebb csúszott a széken, s alsó ajkát kezdte harapdálni, ám továbbra sem volt hajlandó a szemeimbe nézni. De én türelmes ember vagyok. Egy határig.

- Mit akartok tudni? – nézett először rám, majd Luhan hyungra, aki viszont úgy válaszolt neki, hogy tekintetét továbbra sem vette le a monitorról.

- Nem egyértelmű? Azt, hogy honnan szerezted a drogot. – Amint megszólalt, érezni lehetett, hogy a filmekkel ellentétben itt a két ügynök között nincs különbség. Nem létezik jó és rossz zsaru, mindketten az arany középutat választottuk.

- Nem én szereztem – válaszolt, alig hallgató hangon. – Valaki belekeverte a pezsgőmbe.

- Hazudsz. – Közömbösen kattogtattam tollamat az asztalon. – Ne nehezítsd meg a dolgunkat!

- Nem hazudok!

- Igazán? – egyenesedtem ki. – Akkor miért nem nézel a szemembe? Miért tördeled az ujjaidat vagy gyűrögeted a nadrágodat? A szád harapdálását pedig fejezd be, mert vérezni fog!

- Csak azért, mert… - nyelt egyet – ideges vagyok. – Ő is nagyon jól tudta, hogy végleg lelepleződött előttem, de tovább hajtotta saját „igazát”.

- Miért lennél ideges, ha nincsen semmi titkolnivalód? – dőltem hátra a székemen, ami egy kisebb reccsenéssel felelt cselekedetemre. Most megfogtam. Megmukkanni sem tudott, inkább keresett valamit az asztalon, amivel leköthette magát, választása pedig a tűzőgépre esett. Egy pillanatra én is elgondolkodtam, hogy került az oda, mert legutóbb nem láttam itt, de hamar túltettem magamat a dolgon, s ismét Chen arcát kezdtem fürkészni.

Olyan kis ártatlan. Gyermeteg vonásain azonnal megmutatkoznak a hazugság jelei. Minden mimikájából sütött a titkolózás, s a lelkiismeret-furdalás, amit elkövetett bűncselekménye miatt érzett. Hiszen illegális szert használt önszántából.

- Mit fogtok csinálni velem? – kérdezte váratlanul. Ezen el kellett gondolkodnom, s amíg ezzel voltam elfoglalva, Luhan hyung válaszolt helyettem.

- Attól függ, melyik alternatíva mellett döntesz – vont vállat, majd Chen felé fordult, enyhén megemelkedve a széke első lábaival. – Hazudni a rendőrségen mindig súlyosabb büntetést von maga után, akár csak a hamis tanúskodás. Ha elmondod nekünk az igazat, nem esik bántódásod, hiszen a bűncselekményedért kiszabott összeget zsebből ki tudod majd fizetni. – Széke lábai nagy csattanással feleltek, mikor visszanehezedett rájuk, majd hyung ismét a számítógépnek szentelte figyelmét. Eddig a Luhant méregető tekintetem ismét Jongdae-re siklott, s azt láttam rajta, hogy kezd megenyhülni. Mikor pedig vett egy mély levegőt, s elkezdett beszélni, tudtam, hogy sínen vagyunk.

- Vettem – motyogta maga elé.

- Tudjuk – bólintottam egyszerre apatikusan és várakozóan. – Kitől?

- Nem tudom a nevét. – Továbbra sem nézett rám, inkább az asztalon heverő dolgokat kémlelte. De legalább már hajlandó volt beszélni, így szemet hunytam e felett.

- Hogy nézett ki az illető? – tettem le a tollamat, mikor meghallottam a klaviatúra idegesítő hangját az amúgy szobában domináló csendbe vájva.

- Magas volt. Olyan száznyolcvan-száznyolcvanöt centiméter körül lehetett.

- Hajszín?

- Szőke.

- Nincs több kérdésem – csaptam az asztalra elégedettségemben, s tarkómra tapasztva tenyereimet hátradőltem a széken. Eddig is biztos voltam a személy kilétében, de ezt most Jongdae-nek is sikerült megerősítenie. – Hol adta át neked a drogot?

- Az ünnepélyen. – Most végre hajlandó volt szemeibe nézni. – Azt mondta, ott találkozzunk.

- Nyilván nem akarja, hogy kitudódjon a főhadiszállásuk. Tiszta sor – jegyezte meg Luhan, bár engem sem lepett meg a dolog, alapból erre számítottam. A helyében én is így cselekedtem volna. – De te honnan tudtál erről a szerről?

- Hát… - Itt pár pillanat erejéig elhallgatott, s látszott rajta, amint alaposan fontolóra veszi mondanivalóját. Nem hazudni akart, csupán rendesen megfogalmazni a történteket, így csak türelmesen vártam. – Teljesen véletlenül futottunk össze egy kávézóban. Amikor oda jött hozzám, azt hittem, egy rajongó, de ehelyett seftelni akart velem. Mesélt erről az újonnan fejlesztett drogról, a hatásáról, s mondott egy elég kedvező árat. Eleinte nem akartam elfogadni az ajánlatát, de hajtott a kíváncsiság, így bele mentem. – Monológja végére egészen elengedte magát, nyilvánvalóan ő maga is belátta, csak úgy juthatunk egyről a kettőre, ha mindent bevall és megoszt velünk. Tudnia kellett, hogy nem rosszat akarunk neki, csak a munkánkat végezzük, ő pedig jobban teszi, ha nem hátráltat minket.

- Mennyiért vetted tőle? És melyik kávézóban találkoztatok?

- A Gangnam negyedben vettem tőle ötvenezer wonért. – Vártunk pár szekundumot, amíg Luhan hyung bevitte az adatokat a gépbe, majd folytatta. – De azt mondta, hogy ha ezentúl rendszeresen veszem, maradhatunk ennél az árnál.

- Miért, mennyi lenne alapjáraton?

- Nem tudom, nem kérdeztem.

- Egyébként, az nem fordult meg a fejedben, hogy át akar verni? – kulcsoltam össze ujjaimat állam alatt. – Honnan tudtad, hogy bízhatsz benne és a drog valóban az, aminek mondja? – Újfent el kellett gondolkodnia, a szemkontaktust pedig szintén megszakította. Arckifejezéséről lerítt, hogy ő ebbe igazából bele se gondolt, s én szembesítettem a leglogikusabb lépéssel, amit a fiú ajánlata felé tehetett volna. De ő egy percig sem kételkedett a díler szavaiban, s ennek csak most érezte a súlyát. Mintha beleláttam volna a fejébe. Ajkait harapdálva mérlegelte a lehetőségeket magában, s eljátszott a gondolattal, hogy akár bele is halhatott volna ebbe az üzletbe.

- Nehéz a hírességek élete. – Habár suttogva beszélt, a szobára települt csendben tisztán hallani véltem minden egyes szavát.

- Na, ne mondd – köptem oda érdeklődést és meglepettséget mímelve, de látszólag nem rendítette meg, s nem foglalkozott modortalan megnyilvánulásommal.

- Fennmaradni a csúcson, megtartani a közönséget és teljesíteni elvárásaikat… Minden alkalommal valami újjal előrukkolni, haladni a korral, de közben mégis egyedinek maradni nem könnyű feladat egy előadó számára. – Eleinte nem nagyon izgatott, mit akar kihozni ebből, de valahogy mégis sikerült kiharcolnia figyelmemet. Még Luhan hyung is abba hagyta egy időre a gépelést, s nem már nem csak hallgatta amit Chen mond, de felsőtestével a fiú felé fordult, s úgy mutatott érdeklődést a fiú közölnivalója iránt. – De amint megtudtam, hogy könnyíthetek a helyzetemen ezzel a szerrel, kissé vonakodva, de elfogadtam. Úgy voltam vele, nincs mit veszítenem. Még akkor sem, ha belehalok – nézett szemeimbe egy röpke pillanat erejéig, de szinte azonnal el is fordította a fejét. Most először éreztem azt, hogy legbelül… valahol nagyon mélyen… kezdek megenyhülni, mint embertársa. Ám, mint ügynök, nem engedhettem, hogy befürödjek. De egyszerűen nem tudtam mit tenni. Megsajnáltam. Már nem azért kerülte a szemkontaktust, mert hazudott, hanem mert nem akarta, hogy lássuk feltörő könnyeit, amik biztosan kibuggyantak volna, ha felemeli a fejét. Korábbi figyelmeztetésem ellenére tovább rágta a száját, ajkaiból pedig már vér szivárgott, ahol erősebben vájta fogait húsába. Ujjai görcsösen, elfehéredésig szorongatták nadrágját, mellkasa pedig felettébb lassan mozgott fel-le, miközben próbálta szabályozni levegővételét.

- Miért mondod ezt? – kérdeztem, mikor sikerült megtalálnom a megfelelő hangnemet. – Rengetegen szeretnek, és temérdek rajongód van, a legtöbben ilyen életről álmodnak.

- Igen, és? – szegte fel fejét, s bár szemeiben könnyek csillogtak, egy csepp se hagyott forró csíkot arcán. – Mit ér a rahedli rajongó, ha otthon senki sem vár? Mi értelme van az életnek, ha az érzéseimet senkivel se tudom megosztani? Remek dolog, ha az embert sokan szeretik és követik, de ezek a személyek csak plátóiak. Mindenki úgy ismer, hogy Chen, de azzal senki sincs tisztában, ki az a Kim Jongdae, mit érez, vagy mi zajlik le a fejében. Egy ember nem ilyen életre vágyik. Hiába van pénzem, hírnevem és koncertek alatt szerzett örömöm, ha nincs kivel megosztanom ezeket. – Már nem akart sírni. Csak ki szeretett volna adni magából mindent, amire eddig nem volt lehetősége. Luhan és én egy futó pillanatra egymásra néztünk, szemeiben pedig az együttérzést véltem felfedezni. Pont azt, amit én is éreztem, bár rajtam újfent nem lehetett észlelni semmiféle emóciót. Ahogy azt a körülöttem lévők már megszokták.

Bármilyen normális keretek között, de Jongdae kétség kívül kikelt magából. Megvártam, míg rendeződnek benne érzései és gondolatai. Idő kellett neki, én pedig megadtam, de aztán olyan hangnemben szóltam hozzá, amire nem hogy ő, de Luhan hyung sem számított.

- Te választottad ezt az életet. Tudnod kellett volna, mivel jár. – Kikerekedett szemekkel bámult rám, de én csak szenvtelenül néztem vissza rá, s próbáltam nem elveszni a könnyektől csillogó íriszeiben.

- A nagymamám miatt csinálom – javított ki, mire felvontam egyik szemöldökömet. – A szüleim autóbalesetben meghaltak, amikor 5 éves voltam és az apaági nagyanyám vett magához. Ő terelt erre az útra, ő szerette volna, hogy énekes legyek. S mikor megbetegedett, megfogadtam, hogy teljesítem a kérését. De most már ő sincs életben.

Így már az én szememben is teljesen más értelmet nyert az egész. Ez a fiú tényleg magányos, talán még nálam is elveszettebb. Nekem itt van Joonmyun, Jongin és most már Luhan hyung is. De Jongdae-nek nincs senkije, saját magán kívül. Nem számíthat támogatásra senkitől.

- Cseppet sem bántad volna, ha belehalsz ebbe a drogba? – kérdeztem, amolyan utolsó megszólalásként, mire megrázta a fejét.

- A legkevésbé sem. – Szavai a vártnál határozottabban csengtek, amivel végleg sikerült engem meggyőznie. Nem is tettem fel neki több kérdést ezzel kapcsolatban.

Luhan hyung a beszélgetés utolsó szakaszát nem vitte be a dokumentumba. Csak csendben hallgatta Chent, ahogy a fiú a sanyarú életéről mesélt. Az évek során megtanultam elvonatkoztatni személyes érzéseimet a munkámtól, s habár ez most is sikerült, nem szabtunk ki büntetést Jongdae-re. Egyetlen egy feltétellel. Szükségünk volt a segítségére ahhoz, hogy elkaphassuk azt a szőke kínai fiút, így beavattuk a tervünkbe. Ha azt mondom, nem tetszett neki, meg sem közelítem a valóságot. Szemeiben a kétség és a félelem megannyi szikrája csillogott, de nem vágott a szavunkba, s bár feszülten, de végighallgatta a koncepciót. Biztosítottuk arról, hogy nem fog bántódása esni, s ha esetleg kialakulna egy kis ramazúri, mindent megteszünk, hogy megvédjük őt. Nem vártunk tőle azonnali választ, adtunk neki egy nap gondolkodási időt, mert láttuk rajta, hogy nem szívlelte meg a tervet. De legnagyobb meglepetésünkre már helyben reagálni tudott.

- Rendben – bólintott vontatottan, leszegett fejjel. – Úgysincs vesztenivalóm.

- Biztos? – kérdezte Luhan. – Nem kell azonnal döntened, megértjük, ha nem akarod.

- Azt mondta rendben, ne vitatkozzunk vele! – fordultam hyung felé, aki csak rosszalló tekintettel méregetett engem, de nem reflektált. – Megadta a számát, hogy elérd, ha esetleg új adagra lenne szükséged? – néztem ismét Jongdae-re, mire biccentett egyet.

- Nem tudom, hogy az ő száma-e, de minden esetre kaptam elérhetőséget.

- Rendben, akkor beszélj meg vele egy időpontot holnap este tízre! – adtam ki az utasítást, miközben pakolni kezdtem az asztalon, Luhan hyung pedig átolvastatta a dokumentumba bevitt vallomást Jongdae-vel, hogy minden helyen stimmel-e, de belegépelési lehetőséget nem biztosítottunk a számára. Át se olvasta a szöveget, alig pár másodperc után rábólintott, hogy jó lesz ez így, mi pedig nem vitatkoztunk vele, elmentettük úgy, ahogy volt. Az estével kapcsolatos részleteket utoljára átbeszéltük, s próbáltuk megnyugtatni Jongdaet, hogy nem származhat baja abból, ha segít nekünk. Felvetődött az eshetőség, hogy mi van, ha a kínai nem hülye, s tisztában van azzal, mekkora bajba került, s óvintézkedéseket tesz annak érdekében, hogy megússza élve.

- Azért leszünk ott mi is – reagáltam le egyszerűen, ezzel lezárva a témát, majd kikísértük őt a szobából, egyenesen a főbejárathoz, ahol már Baekhyun várta, hogy hazavihesse őt kocsival.

- Köszönjük! – szorongatta meg mosolyogva Jongdae vállait Luhan hyung, de még csak hasonló mimikát sem sikerült kicsikarnia belőle, mindössze amolyan erőltetettet. – Ne izgulj, vigyázunk rád!

- Talán nem is lenne muszáj – sóhajtott az énekes, majd egy alig látható intés után Baekhyun kocsija felé vette az irányt. Arckifejezése akkor sem változott, mikor szembe került legnagyobb csodálójával, csak beült az anyósülésre és meredt maga elé. Baekhyun kérdő tekintettel fordult felénk, de én csak legyintettem, Luhan pedig mélyen artikulálva tátogott egy „majd elmondjuk”-ot. Baekkie még egy ideig szemezett velünk, de mikor eljutott az agyáig, hogy haza kéne szállítania Chent, gyorsan bevágódott a kormány mögé és elhajtott egy kisebb porfelhőt hagyva maga után.

- Tudom, hogy te is sajnálod – törte meg a kettőnk között kialakult csendet Luhan hyung.

- Mi lenne, ha abbahagynád a gondolatolvasást? – kérleltem gondterhelten, majd megfordultam, s visszaindultam az épületbe. – Megiszunk egy kávét?

- Nem vagyok gondolatolvasó – jelentette ki, majd felzárkózott mellém, ezt pedig a második kérdésem igenlő válaszának könyveltem el. Amíg bebaktattunk munkahelyünk bisztrójába nem szóltunk egymáshoz, csak vettünk magunknak egy-egy kávét, majd letelepedtünk a sarokban levő asztalok egyikéhez. Rajtunk kívül tengtek-lengtek páran az étkezdében, de alapjáraton nesztelenség volt.

Mivel én ültem a fal előtt, rálátásom nyílt az egész helyiségre. Javarészt ismerős arcokat pillanthattam meg, ahogy kollégáim vagy egymaguk, vagy kisebb társaságban foglalnak helyet az asztaloknál, s kezdenek halk, visszafogott diskurálásba. A legtöbben vettek maguknak valami fogyasztani valót, hogy ne üres kézzel és szájjal kelljen leülniük, de legfőképp csak kávét kortyolgattak, velünk egyetemben. Mikor láttam, hogy egyik kolleginám szájához emeli poharát követtem a példáját és belekóstoltam a finom aromájú lattémba, ami még mindig gőzölgött ujjaim között. Égette a torkomat és a nyelőcsövemet minden egyes kortynál, de jóleső, melengető érzés volt, s mindezek felett felemelő. Habár lassan tudtam ízlelgetni italomat, nem bántam, hiszen ráértem. Arra is volt időm, hogy az előttünk levő asztalon végighúzódó fénypászmát tanulmányozzam, majd kövessem tekintettemmel a megvilágított porszemcséket, míg szemeim meg nem állapodtak a hatalmas ablakon. Tudtam, hogy egész nap ez hiányzott nekem. A nyugalom és a harmónia, amit csak fokozott a kinti felhős, de mégis jó idő. Ez volt mindig is a kedvencem. Nem égetett a Nap, de elég volt egy pulóver, ha az ember kilépett a házból.

- Szerintem is jó az idő – törte meg a belső idillemet Luhan hyung. – A kávé pedig isteni. – Némán, gyanakodva fordultam felé. Már megint a fejemben turkál. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de most már kezd inkább idegesítő lenni, mint érdekes. – Mielőtt megint megvádolnál – szakította meg újfent a gondolatmenetemet -, csak jelzem, hogy az arcod nagyon is el tud árulni, ha nem figyelsz a mimikádra.

- Igen? – lepődtem meg. – Eddig mindenki azt szajkózta, hogy kifejezéstelen és rideg vagyok.

- Ha elfeledkezel a körülötted levőkről és elragadnak a gondolataid, akkor kiülnek az érzéseid az arcodra, akaratod ellenére is. – Miért tesz úgy állandóan, mintha jobban ismerne, mint én saját magamat? A végén sikerül elhitetnie velem, hogy ez tényleg így van.

- Hyung, kezdek félni tőled – sóhajtottam, s felhajtottam a maradék kávémat. A poharamat egy kisebb koppanás kíséretében tettem le az asztalra, s mivel üres volt, tisztán láttam benne Luhan felsőtestét a másik oldalról. – Meg se próbáld beadni nekem, hogy nem vagy gondolatolvasó!

- Pedig tényleg nem – mosolyodott el szerényen. – Csak jók a megfigyelőképességeim.

- Ezt mondd annak, aki elhiszi! – böktem rá vádlón, de ahelyett, hogy visszafogta volna magát, csak öblösen felnevetett.

- Aranyos a gyanakvásod, de gondolatolvasás, mint különleges képesség, nem létezik – csóválta a fejét bazsalyogva, én pedig csak meghökkenve, hajamig szaladt szemöldökkel bámultam rá.

- A-aranyos? – ismételtem döbbenten, mire bólintott egyet. – Ezt se hallom sűrűn.

- Pedig így van. Egy aranyos gyerek vagy legbelül. – Rám villantotta eyesmiley-ját, s kiitta poharából az utolsó csepp kávékat. Ezen őszintén meglepődtem. Eddig úgy vallottam, s úgy éreztem, hogy a múltamnak, valamint a munkámnak hála lelkem és szívem teljesen megerősödött, sőt, megkeményedett. Talán ezért is volt mindig enervált arcom és viselkedtem távolságtartón. De Luhan hyungnak most sikerült elbizonytalanítania. Én? Gyerek? Kizárt dolog, egyáltalán nem érzem annak magamat.

- Nem vagyok gyerek – adtam tudtára határozottan, s némi sértettségérzet is kivehető volt hanglejtésemből.

- Most is pont úgy viselkedsz – nevetett ki ismételten. – De nem baj, illik hozzád. – Tudomást sem vett tányérméretű szempáromról, további szavak nélkül felállt az asztaltól, kezébe vette mindkét poharat, s visszavitte őket a bárpulthoz. Miután sikerült felocsúdnom a döbbenetből, kivágtam magam alól a széket, s öles léptekkel közelítettem meg őt. Mikor megpillantotta, hogy már csak alig pár méter választ el bennünket, mosolyogva megindult a kijárat felé, én pedig kénytelen voltam őt követni.

- Miért lennék én gyerek? – faggattam tovább, de nem válaszolt. – Hyung! – kaptam el csuklóját, mikor már kiléptünk az épületből, s a lépcsőfokokat szedtük.

- Sehunnie, neked két éned van – sétált tovább, de nem rántotta ki kezét a szorításomból, én pedig észre sem vettem, hogy kis híján kézen fogva sétáltunk egész úton. – Az egyik, akit ma láthattam Jongdae kihallgatásán. A kimért és az érzéketlen. De ha barátaiddal vagy, előjön az aranyos, humoros és szerény valód. – Úgy adta tudtomra megfigyeléseinek eredményét, mintha amnéziás lennék, és most ismerkednék önmagammal. Ebbe így még soha sem gondoltam bele, számomra csak az első Oh Sehun létezett, aki merevsége ellenére barátai társaságában képes feloldódni.

- Ez még mindig nem válasz a kérdésemre – rántottam egyet a kezén. – Ettől még nem vagyok gyerek.

- Nem, tényleg nem – vigyorodott el a távolba meredve, s bár én hiába kémleltem folyamatosan az arcát, ő egyszer sem nézett rám. – A gyanakvásod, a kíváncsiságod és a velem való civakodásod tesz gyerekké – fordult fejem mosolyogva, arca pedig olyan közel került az enyémhez, hogy orrunk majdnem összeért. Még mielőtt felettébb fullasztó és kellemetlen lett volna a helyzet elengedtem a csuklóját, majd oldalra léptem pár centit, hogy távolabb kerüljünk egymástól.

- Jó, váltsunk témát – javasoltam karba tett kezekkel.

- Ja, a morcosságodat kifelejtettem! – Már megint kinevet! Mi van ezzel a sráccal? Élvezi, hogy a véremet szívhatja, vagy nem direktből teszi, csupán ilyen a stílusa? Még egyszer se láttam komornak és elutasítónak. Még az ünnepélyen sem volt teljesen távolságtartó, mikor minket fegyelmezett és utasított, szemeiben akkor is a játékosság csillogott. Egyszer sem volt parancsolgató, csak határozott, velem ellentétben, ugyanis én mindig is hajlamost voltam arra, hogy osszam az észt és az instrukciókat.

- Szerinted bízhatunk Chenben? – Próbáltam elterelni a beszélgetést és a gondolataimat.

- Igen – felelt magabiztosan, ezzel belém is önbizalmat öntve. – A tervnek megfelelően fog cselekedni, efelől nincs kétségem.

- Remélem, minden simán fog menni – vágtam zsebre kezeimet, s úgy ballagtam tovább, kiélvezve a jó időt. Ezúttal Baekhyun hyung hozott minket munkába, Jongdae-vel együtt, így kénytelenek voltunk gyalog hazamenni, de nem volt ellenemre. Szeretek sétálni, főleg ilyen időben. – Szeretnék haladni az üggyel és nem egyhelyben toporogni, mint eddig.

- Igen, tudom, és én is így vagyok ezzel.

- Tudod? Már ezt is kiolvastad az elmémből? – pillantottam le rá életunt arckifejezéssel, ugyanis már abszolút nem lepődtem meg, ha kimondta hangosan egy-egy gondolatomat, vagy megjegyezte, hogy tisztában van érzéseimmel.

- Nem, ez szimpla következtetés volt – vont vállat. – Utoljára mondom el, hogy nem látok bele mások fejébe, egyszerűen csak megfigyelem az embereket.

- Minek?

- Régen szokásom volt, de mostanra teljesen berögzült – kuncogott kelletlenül. – Viszont, ha ennyire felkeltette az érdeklődésedet, megtaníthatlak.

- Tanítani? – lepődtem meg.

- Igen – bólintott, majd tekintetét gyorsan körbevizslatta az utca emberein, míg végül meg nem állapodott egy épület előtt ácsorgó nőnél. – Látod azt a személyt? – mutatott rá, mire bólintottam egyet. – Folyamatosan az óráját nézi, nyilván vár valakit. Eléggé toporog a magas sarkújában, valószínűleg nem két perce álldogál ott. Valamint ide-oda pillantgat, mintha félne, hogy valaki meglátja. Nini! – kiáltott fel, meglepettséget imitálva, a hirtelenségtől pedig kissé összerezzentem. – Nézd a gyűrűsujját! Csak nem házas? Ejj, szóval egy másik férfira vár. – Ahogy a megfigyelt dolgokat sorolta, rá kellett jönnöm, hogy ez kézenfekvőbb, mint gondoltam volna. Szemügyre vettem minden említett dolgot a nőn, s be kellett látnom, hogy ha az ember tényleg kellőképpen figyel, a részletek is egyértelművé válnak. Mikor pedig egy férfi sietett oda futólépésben a nőhöz elismerően fordultam Luhan hyung felé, aki csak szerényen megvonta vállait.
Gyakorlásképpen még három emberen eljátszottuk ugyanezt, a negyediket pedig már nekem kellett elemeznem, s meglepően jól ment. Csak soroltam a magamban felállított tényeket a férfiról, hyung pedig egyetértően bólogatott, belejavítania nem nagyon kellett.

Habár úgy nézhettünk ki, mint két idióta, nem törődtünk vele. Jól éreztem magamat Luhannal, s ezt semmi sem ronthatta el. Rég voltam ilyen felszabadult, mióta megkezdtem ezt a munkát. S habár kapcsolódott állásomhoz ez a szabadidei elfoglaltság, szórakozásnak fogtuk fel mindketten, s utcát zengetően, másokat túlharsogva nevettük végig az utat, ami a lakásomhoz vezetett.

Percenként tud változni a véleményem Luhan hyungról, de most már egy dologban biztos voltam. Teljesen felvidítja az embert, pozitív energiát sugároz, ami akaratom ellenére is rám ragadt. Befészkelte magát a lelkembe, s belülről melengetett. Jobb érzés volt, mint egy hideg téli napon forró csokoládét iszogatni a kandalló előtt.