8. fejezet

21:58

Utoljára megnéztem telefonom kijelzőjén az időt, majd zsebre vágtam a készüléket, a headsetet pedig a fülembe raktam, holott semmi sem szólt benne. Hátamat az épület hideg falának döntve, karba tett kézzel várakoztam, s futtattam végig tekintetemet minden előttem elsétáló emberen, mikor megpillantottam Chent. A sárga taxiból kiszállva azonnal kiszúrt engem, s habár nem szóltunk egymáshoz, váltottunk egy futó pillantást, majd besétált a kis mellékutcába, ahova a találkozót beszélte meg. Már csak a kínainak kellett megérkeznie.

Hétköznap révén alig páran sétáltak az utcákon, s azok is inkább a munkából hazafelé tartó felnőttek voltak. A boltok is bezártak már, s minden közösségi hely, így a lámpákon kívül alig világította be valami előttem a teret, na, meg persze engem. Így legalább homály fedte teljes valómat, de a biztonság kedvéért egy sapkát is húztam a fejemre, hogy eltakarhassam virító szőke tincseimet, amik könnyűszerrel elárulhattak volna.

Mivel Luhan hyung a sikátor másik bejáratánál ácsorgott, fogalmam sem volt róla, mit csinál, mit lát, mit gondol, így vakon kellett bíznom, hogy ha esetleg célpontunk arról az oldalról kíván megérkezni, nem lepleződik le előtte. De a kiszűrődő hangokból majd tudok következtetni.

22:02

Hol van már? Talán nem tudtuk palira venni? El se jön? Vagy ha igen, erősítéssel?

Ezek a gondolatok szinte saját akaratukból mozdították kezemet, egyenesen a fegyverem irányába, ami öltözékem alatt lapult. Görcsösen szorítottam rá, ám mikor meghallottam egy ismeretlen hangot, minden gondolat egy szempillantás kiköltözött a fejemből, s feszengve ácsorogtam mozdulatlanul a fal mellett, füleimet hegyezve.

- Nem számítottam rá, hogy újra felkeresel.

- Én se, de így adódott. Kéne még egy adag.

- Függő lettél…

- Talán.

- Hoztam neked hármat, hogy ne kelljen folyton ugrálnom. – A zacskó halk csörrenése jelezte, hogy ideje lépnem. Először csak kikukucskáltam rejtekemről, s bár Luhan hyung elég távol állt tőlem, sikerült egymás tekintetét elkapnunk. Egy aprót biccentett, jelezve, hogy ő is készen áll, majd egyszerre indultunk meg a páros felé. Reflexből előrántottam a pisztolyomat – amire ezúttal sikerült hangtompítót felszerelnem – s magam elé tartva lassítottam a tempómon, s folytattam az utamat kimért, határozott léptekkel. Mivel Jongdae háttal állt nekem, először célpontom pillantott meg, keze pedig megakadt félúton, mielőtt átadhatta volna a tasakot vásárlójának.

- Ott maradsz! – utasítottam kissé fennhangon a szőke srácot, aki nem győzött pislogni meglepettségben. – Dobd el a drogot, akkor talán nem égetek lyukat a homlokodba! – Ahelyett, hogy követte volna az általam elhangzott instrukciókat, megpördült tengelye körül, s futva elindult a másik irányba. Ahol viszont Luhan várta, csakúgy mordállyal a kezében, mint én. Gyors reflexeinek hála a fiú még időben meg tudott torpanni, s nem rohant egyenesen a halálba, majd lassú léptekkel hátrálni kezdett. Én pedig egyre közelebb értem hozzá. Vállammal kissé hátrébb löktem Jongdae-t, hogy ne legyen útban, ő pedig jobbnak látta, ha a hatalmas konténernek tolat és ott lapul meg, amíg mi ezt lerendezzük.

- Meg se próbáld! – szólt rá hyung, a menekülésre értve, de semmi reakciót nem kapott a folytonos hátráláson kívül. Ahogy közelebb értem a dílerhez, látni véltem valamit az oldalára akasztva. Hunyorogva próbáltam megfejteni a fényben megcsillanó tárgy mivoltát, de még mielőtt kitalálhattam volna, pontosan mit hozott magával, megragadta azt, lerántotta a tartóról, s pörgetni kezdte feje fölött. Most már tisztán kivehető volt, hogy egy nunchakut szorongat ujjai között. Egyik kezemmel intettem Jondae-nek, hogy maradjon a helyén, majd óvatosan megindultam a nekem háttal álló fiú felé. Tudtam, hogy nem szabad lelőnöm. Élve kell elvinnem a rendőrségre, hogy ki tudjuk kérdezni, de azt sem hagyhattam, hogy ő lássa el a mi bajunkat.

- Ti azt hittétek, teljesen hülye vagyok? – szólalt meg most először a kínai fiú, hangjából ítélve pedig nem sokkal lehetett idősebb nálam.

- Reménykedni szabad, nem? – rántott egyet vállain hyung, majd pisztolyával megcélozta a fiú karját, hogy sebet ejthessen rajta. Ám mielőtt még a fegyver elsülhetett volna, ellenfele kiütötte kezéből a mordályt, ami csörömpölve ért földet, Luhan pedig rögtön a csuklója után kapott, amiből azonnal szivárogni kezdett a vér az erős ütésnek hála. Alig telt pár másodpercbe, hogy magamhoz térjek, s hogy befejezzem amit hyung elkezdett, határozottan meghúztam a ravaszt. A golyó célt tévesztett, s csak az épület falának vakolatát sikerült lebontanom vele.

- Csak ne olyan hevesen! – csendült fel mögülem a karomat lefogó személy hangja. Szorosan tartottam pisztolyomat ujjaim között, nehogy kiessen a szorítástól, de férfi erősebbnek bizonyult nálam. Ellenkeztem, de szépen lassan így is sikerült az erőlködő kezemet lejjebb tolnia, én pedig nem tehettem mást; bal karomat behajlítva könyökkel gyomorszájon vágtam, s kihasználva az adódott röpke pillanatot megpördültem, s torkon rúgtam. A férfi hörögve terült el a földön, de a biztonság kedvéért lábfejemmel még párat taszítottam rajta, egészen, míg a konténernek nem ütközött, közvetlenül Jongdae-val szembe.

- Hyung! – indultam meg Luhan felé, aki meglehetősen le volt foglalva a nunchakut forgató ellenfelével. Reflexszerűen kerülgette a támadásokat, s bár kitért mindegyik elől, visszavágni nem tudott, egyszerűen nem adatott neki elég idő. Így csak hátrálni volt képes, míg neki nem ütközött az egyik oldalsó épület falának. Gondolkodás nélkül löktem el magamat a talajtól, s rohantam hozzá, hogy segíthessek, mivel fegyveremet ismét nem használtam. Túl kockázatos lett volna, nagy eséllyel hyungot érte volna a találat, őt pedig végképp nem állt szándékomban megölni.

- Fölötted! – kiáltott Luhan, majd kitérve egy újabb támadás elől leguggolt, s egy jól irányzott rúgással a falnak küldte a kínai fiút. Tekintetemet azonnal az égre emeltem, ahonnan két fekete ruhás alak köszönt vissza rám. Sikerült idejében félre ugranom, mielőtt megsérülhettem volna, de egy szekundum pihenőidőt sem hagytak nekem, azonnal sorozni kezdtek támadásaikkal mindketten. Egyszerre küzdöttem a két ismeretlennel, az izzadságommal és az akaratommal. Nem velük terveztem megmérkőzni, hanem a szőke kínaival. Úgy éreztem, törlesztenem kell és pótolnom, amiért legutóbb futni hagytam, ez pedig még nagyobb löketet és adrenalint adott, hogy hamarabb végezzek jelenlegi ellenfeleimmel.

- Hyung, cseréljünk! – ordítottam, remélve, hogy a nagy csetepaté közepette is sikerült meghallania engem, majd megragadtam az egyik alak karját, s egy határozott mozdulattal felemeltem a földről, hogy a konténerbe dobhassam. Egy hatalmas kiáltás kíséretében végezte a halom szemét között, én pedig megkerültem a másikat, s egyenest a kínai felé vettem az irányt. Luhan hyungnak volt pár szabad másodperce, hogy elintézhessük a cserét, majd egy jobb horoggal tudattam a delikvenssel, hogy mostantól velem kell küzdenie.

- Esélyed sincs – pörgette meg orrom előtt a nunchakut, hátha el tudja terelni a figyelmemet, de ugyan olyan határozottsággal bámultam szemeibe, ahogy ő az enyémekbe.

- Majd meglátjuk. – Egy perccel sem vártam tovább, azonnal támadásba akartam lendülni, de megelőzött. Fejem irányába intézte ütését a fegyverével, s majdnem el is talált, alig pár centin múlott, hogy ne csapjon homlokon. Az ütő is megállt bennem a hirtelen jött suhintástól, de azt az egyet rögvest követte a többi, ezzel megakadályozva, hogy akár egyszer is visszatámadjak. Sarokba voltam szorítva, csakis hátrálni is kerülgetni tudtam, de ő rendületlenül sorozott engem, mintha soha nem fáradna el. Fogaimat összeszorítva, s megfeszült izmokkal tértem ki minden ütése elől, de mikor sikerült eltalálnia bal vállamat, akaratlanul is felordítottam, s egy pillanatra megtorpantam. Könnyen lett volna ideje, hogy a földre küldjön, de nem tette, valamiért habozott. Nem érdekelt, mit akar elérni ezzel, vissza kellett vágnom, még mielőtt még jobban elnáspángol. Megragadtam a pisztolyomat, arrébb szökkentem pár lépést, majd a nunchakut tartó karjára céloztam. Ezúttal nem vétettem el, a golyó kegyetlenül belefuródott a fiú felkarjába, ezzel hatalmas és fájdalmas kiáltás előidézve belőle. A fegyver azonnal kicsúszott az eddig erős szorításából, de még mielőtt földet ért volna, utána kaptam, s mikor ujjaimmal megtaláltam rajta a biztos fogást, könyörtelenül lesújtottam vele a fiú arcára, egy robosztus vágást eredményezve szeme alatt. Rögtön a felsértett felületre tapasztotta tenyerét, s támolyogva megindult hátra, ezt kihasználva pedig bordáira is mértem egy hatalmas csapást. Szinte éreztem, ahogy csontjai megrepednek, eltorzult arcára pedig rögtön kiült a fájdalom, de ezúttal egy hangot sem adott ki. Rezzenéstelen tekintettel hajítottam a földre a nunchakut, majd egy precíz rúgással a földre terítettem a srácot. Mikor konstatáltam, hogy nem mozdul, végre kifújhattam magamat, s nyakamat tekergetve kezdtem Luhan után kémlelődni.

- Gyors voltál – biggyesztettem le ajkaimat elismerésképpen, mikor megpillantottam a mocsokban heverni előző riválisaimat.

- Megölted? – sétált a helyben hagyott kínai fölé, majd végigfuttatta rajta csodálkozó tekintetét.

- Dehogy öltem – nevettem fel a fejemet csóválva. – Bár megtehetném – sóhajtottam fáradtan, majd tettem egy lépést a srác felé. – Hé, magadnál vagy? – rúgtam belé finoman, mire nyöszörögve megpróbálta magát felnyomni a betonról. – Tudsz még mozogni? – színleltem meglepettséget, de ő csak egy ronda vicsorgással reflektált.

- Ki-kinyírlak… - szűrte ki fogai közül ezt az egy szót, ami épp elég megterhelő volt a számára.

- Ja, én is attól félek – tapostam fejére, ezzel beledöngölve arcát az aszfaltba. – Elmondom, mi lesz – táncoltattam haján cipőm talpát. – Most szépen beviszünk téged az őrsre, ahol talán ellátják a sebeidet. Aztán pedig kihallgatunk, te pedig be fogsz vallani mindent. Persze, ha nem akarsz úgy járni, mint most. – Azzal leszálltam a fejéről, mellé léptem, s asszertívan felrángattam a földről. Luhan a többi áldozatot arrébb rugdosva takarította fel előttem az utat, amin végigvonszoltam delikvensünket, majd tekintetemmel Chent kezdtem keresni, aki idő közben eltűnt a helyszínről.

- Elküldtem – válaszolt Luhan hyung, mikor értesült értetlenségemről.

- Akkor jó. – Dobtam egyet a srácon, hogy biztosabban tudjam tartani, s válla alatt átkarolva hurcoltam el a kocsinkig élettelen testét. Hyung kinyitotta nekem a hátsó ajtók egyikét, amire be tudtam vágni a fiút, nem törődve azzal, ha esetleg lecsúszik az ülésekről. Az ajtót nagy csattanással vágtam rá, majd megkerültem a járművet, s bepattantam a kormány mögé.

- Nem fáj a vállad? – pillantott rám a mellettem ülő Luhan, aggodalomtól csillogó tekintettel.

- Tűrhető – mozgattam meg, de azonnal felszisszentem a fájdalomhullámtól.

- Hadd nézzem! – Meg se várta beleegyezésemet, áthajolt a sebváltó fölött, majd óvatosan lebontotta bal vállamról az anyagot. – Ez elég ronda – húzta a száját, mikor szemünk elé tárult lilára színeződött bőröm. Óvatosan végigfuttatta a sértett felületen jéghideg ujjait, érintésétől pedig azonnal összerezzentem. – Bocs, fájt? – kapta fel a fejét, mikor megérezte remegésemet.

- Kicsit. – Igazából egyáltalán nem fájt, szimplán hűvös kezétől rázott ki a hideg. Még utoljára végigsimított a véraláfutásos felszínen, majd „visszaöltöztetett”, s lehuppant korábbi helyére.

- Ne vezessek inkább én? – fordult felém ismét, mire csak megráztam a fejemet. – Hát jó.

A visszapillantó tükörből indulás előtt leellenőriztem túszunkat, s mikor megbizonyosodtam róla, hogy úgy fekszik a helyén, ahogy én oda levágtam, gázt adtam a kocsinak, s munkahelyünkre vettem az irányt. Néhány kanyarnál, mikor el kellett tekernem a kormányt éreztem, ahogy a fájdalom éles pengeként hasít a vállamba. De tűrtem. Tudtam, hogy hyung minden egyes rezzenést fel vél fedezni arcomon, azonban nem tette szóvá, csak nyugtalan pillantásokkal illetett mindvégig. Próbáltam nem tudomást venni róla, és csak az útra koncentrálni, talán ezért mentem gyorsabban a megengedett sebességnél, de ennek hála alig tíz perc alatt már a rendőrség parkolóhelyében álltunk az autóval. Mikor leállítottam a motort az ülésre támaszkodva hátrapillantottam a fiúra, aki nyitott szemekkel, s teljesen nyugodt arccal fürkészte a kocsi tetejét, s csak akkor nézett rám, mikor megböktem az oldalát.

- Kiszállás, Kungfu Panda! – szóltam rá, mintha sérülései koránt sem gátolnák őt a mozgásban. Vágott egy flegma, gúnyos fejet, de mielőtt még kiszállhattam volna, hogy megjutalmazzam ezért a megnyilvánulásáért kivágódott a hátsó ajtók egyike, Luhan hyung pedig megragadta a kínai csuklóit, ülő pozícióba húzta, s kirángatta az autóból. Ekkor láttam csak, hogy a karján keletkezett sérülésből még mindig folyik skarlátszínű vére, vörösre festve hyung kocsijának az ülését. Remek, takaríthatjuk majd…

Szatirikus mosollyal szálltam ki én is a járműből, majd megragadtam a srác sérült felkarját, s vonszolni kezdtem magam után az épületbe. Nem törődtem, hogy meleg vérével összemocskolom a kezemet, hagytam, hogy a kövér cseppek végigfolyjanak ujjaim között. Még a golyót is érezni véltem, ami makacsul ragaszkodott a fiú húsához. Hallottam, ahogy sziszeg mellettem a fájdalomtól, a lépést pedig alig tudta tartani, de se én nem lassítottam, se Luhan hyung, hogy ezzel kedveskedjünk neki. A lépcsőn is kíméletlenül rángattam fel, de egy szót sem szólt, csak próbálta kirántani karját a szorításomból, de esélytelen volt. Vasmarokkal tartottam őt mindvégig, magam után húzva a föld alá vezető lépcsőn.

- Engedj már el! – sipákolt, először hangot adva nemtetszésének.

- Majd, inkább maradj csendben! – rivalltam rá, s rántottam sérült karján még egyet.

- Nem azt mondtad, hogy bekötözik a sebeimet?

- Azt mondtam, talán.

- Rohadék…

- Parancsolsz? – fordultam felé megemelt szemöldökkel, majd gyorsítottam az iramon. Többet már nem nyavalygott, s akkor se adott ki semmilyen hangot, mikor leértünk a föld alá. A falra felszerelt lámpák gyér fénnyel világították meg az egész sötét folyosót, amiből rengeteg szoba nyílt, mindegyik másra titulálva. Tekintetemmel keresni kezdtem a megfelelő ajtót, ami a kihallgató szobát rejtette, egy pillanatra sem elengedve foglyom felkarját.

- Utálom ezt a helyet – csóválta a fejét hyung. Egész eddig csendben haladt mellettünk, szinte meg is feledkeztem arról, hogy ő is itt van. – Erre! – biccentett az egyik bejárat irányába, s megindult előre. Öles léptekkel követtem őt, amíg ki nem tárta előttem az ajtót, s félre nem állt, hogy belökhessem rajta a kihallgatásra váró fiút. Rögvest a szoba közepén álló székre taszítottam, Luhan pedig becsukta az ajtót, ezzel teljes sötétségbe burkolva az egész helyiséget. Kezeimmel vakon tapogatva megkerestem a falon a kapcsolót, hogy halvány fényt varázsoljak magunk köré.

Minden adott volt egy finom kis faggatáshoz. Egy összevert gyanúsított, gyönge világítás, két eltökélt ügynök és a szoba végében levő asztalon heverő eszközök, ha esetleg nem állna szándékában megeresztenie nyelvét a vádlottunknak.

A fájdalom minden apró jele megmutatkozott a fiú arcán, ám tekintetében volt valami furcsa. Hiába próbált magára megingathatatlanságot ((ez de jó szó volt!)) erőltetni, szemeiben valamiféle megtörtséget fedeztem fel, amit nem tudtam hova tenni. De ha már itt vagyunk, ezt is ki fogom húzni belőle.

- Hogy hívnak? – dőlt neki karba tett kezekkel az asztalnak Luhan hyung. Hangja ismét nyugodtságot tükrözött, ahogy azt már jól megszokhattam tőle. Velem ellentétben teljesen hidegvérű volt, míg én felspannolva éreztem magamat a legelejétől. Talán erre értette Joonmyun hyung, mikor azt mondta, jó párost fogunk alkotni?

A kérdezett fél nem válaszolt, csak meredt maga elé, mintha nem is hallotta volna, hogy Luhan hyung hozzá beszél. Várakozóan topogtam egyik lábammal a kövön, de mikor konstatáltam, hogy nem nyitja szóra a száját közelebb léptem, erőteljesen rácsaptam combjaira, rátámaszkodtam, s megkerestem tekintetét, hogy egymás szemébe nézhessünk.

- Talán süket vagy? – vontam fel egyik szemöldökömet. – Mi a neved?

- Zi Tao – nézett vissza rám összehúzott szemekkel.

- Miért nézel rám ilyen rondán? – kérdeztem sajnálatot tettetve.

- Mert túl közel vagy és elszívod a levegőmet.

- Ez legyen a legnagyobb problémád jelenleg – szorítottam egyet lábain, majd ellöktem magamat róluk. Eközben Luhan hyung ismét megjelent körünkben, ezúttal egy kötéllel a kezében. Egy szó nélkül megragadta Tao csuklót, hátrafeszítette a szék támlája mögé, majd gondosan összekötözte egy biztos csomóval végtagjait.

- Erre semmi szükség – fordult hátra a szőkeség, majd követte tekintetével a felegyenesedő Luhant.

- Én másképp gondolom – mosolygott rá kedvesen hyung, majd visszasétált az asztalhoz, s elhelyezkedett korábbi pozitúrájába. – Szóval Tao… - ízlelgette az újonnan megtudott nevet – Mióta dolgozol Krisnek?

- Hogy kinek? – kérdezett vissza, mire hitetlenkedve megpördültem tengelyem körül.

- Ne add a hülyét! – förmedtem rá. – Rá fogsz jönni, hogy nem éri meg hazudni, csak te kerülsz szarabb helyzetbe. Jobb, ha egyből tudtunkra adsz mindent.

- Ha válaszolsz a kérdéseinkre, nem esik bántódásod, és a sebeidet is rendbe hozatjuk – kötött alkut Luhan, amire kénytelen voltam rábólintani, hiszen ezt az ügyet ketten visszük a hátunkon. – Mit szólsz? Egész jó egyesség, nem?

- De, remek – sóhajtott Tao, majd elernyedt testtel a székbe süppedt. – De nem tehetem – motyogta maga elé. – Nem én hozom a döntéseket.

- Itt a sorsod a tét, a saját végzeted felett pedig csakis neked van irányításod – magyarázta Luhan, mintha a világ legnagyobb bölcsességét olvasná fel. – Talán Kris nem engedi, hogy beszélj? Félsz, hogy megölne, ha kitudódna a nekünk tett őszinteséged?

- Nem ölne meg.

- Akkor meg?

- Ti ezt nem érthetitek…

- Nem, úgyhogy magyarázd el! – utasítottam hektikus hangnemben, de meg se rezzent, továbbra is csak meredt bambán maga elé. Luhan hyung várakozóan fixírozta őt, de én kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, holott tudtam, hogy úgyis ki fogunk belőle húzni mindent, még ha más módszerekhez is kell majd folyamodnunk időközben.

- Tartozom neki – törte meg a kialakult csendet, de ez a magyarázat koránt sem volt nekem elég. – Kris hyung a szárnyai alá vett, mikor elvesztettem mindenkit magam körül.

- Jobban mondva csicskájának fogadott – javítottam ki önkényesen, mire azonnal felkapta a fejét. Szúrós tekintete pengeként hasított belém, egy pillanatra megrémültem hirtelen jött hangulatváltozásától. – Talán tévedek?

- Igen – vágta rá egyből. – Tényleg sokkal tartozom neki. Megfogadtam, hogy végig mellette leszek, segíteni fogom őt és tartom a hátamat.

- Te nem tűnsz rossz embernek. Miért nem veszed észre, hogy amit csináltok, az őrültség és mindemellett illegális? – lépett mellém Luhan hyung, még mindig összefonott karokkal. Mindketten a Tao névre hallgató fiút mustráltuk, válaszra várva, de ő csak némán szemezett hol velem, hol hyunggal. – Zseniális és hasznos ez a drog, ezt bevallom. De ez nem elég indok arra, hogy életeket oltsatok ki vele.

- Van, aki már belehalt ebbe? – Komolyan elcsodálkozott ezen az információn. Meglepettsége őszintének tűnt, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy ez már egy ember vesztét okozta.

- Igen – bólintottam. – Az első ezzel kapcsolatos küldetésemet egy haláleset miatt kaptam, persze akkor még nem voltam tisztában az okkal. De szerencsére kitudódott, így meg tudtam akadályozni a következőt. Az ünnepélyen pedig voltál olyan kegyes és béna, hogy elejtetted a pirulát tartalmazó tasakot – meséltem enervált hangon, majd arra lettem figyelmes, hogy izmai elernyednek, feje előre bukik, s habár szemeit nyitva tartotta, tekintete azonnal üvegessé vált. A beállt csendben tisztán hallani véltem egy kisebb koppanást, s azonnal Tao sérült karja felé fordultam, amit még mindig nem kötöztünk be, pedig konkrétan lyukad égettem rajta. Bíborszínű vére széles folyóként csurgott végig végtagján, teljesen átáztatva ruhájának anyagát, a nedv pedig mostanra kész tócsában gyűlt össze a széke lába mellett.

De nem emiatt változott meg. A haláleset hírével küldtük sokkos állapotba, s csak most érezte tettének valódi súlyát, ami látszólag ólomként nehezedett szívére is lelkére. Tényleg nem tűnt rosszakarónak.

- Én ezt nem bírom nézni. – Luhan hyung sóhajtva indult vissza az asztalhoz, ahonnan lepakolt egy fertőtlenítőt, egy kötszert és valami fogót, amivel kipiszkálhatja a golyót. A falnak dőlve vártam meg, míg ellátja a ronda és fájdalmas sebet, hogy ott folytathassuk a kihallgatást, ahol abbahagytuk. De ez eltartott egy darabig. Gyötrelmes művelet volt eltávolítani a töltényt, különösen Tao szenvedett miatta, s habár Luhan hyung próbált vele a legóvatosabban bánni, a fiú így is fel-felszisszent a kíntól. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mikor hyung a földre hajította a véres, húscafatos lőszert, s azonnal el is kezdte a seb kezelését. Lefertőtlenítette, majd vastagon, több réteggel betekerte Tao felkarját, a géz két végét pedig összekötötte. Ha már ott térdelt mellette, jobbnak látta, ha a kínai arcát is lekezeli, de azt megoldotta egy szimpla törléssel és egy nagyobb ragtapasszal.

- Na, most már beszélhetsz – szólaltam meg, mikor már minden sértett felületen kötés díszelgett.