11. fejezet

- Mi az, hogy nem a drogtól halt meg? – akadt ki teljesen Chanyeol, mikor Luhan hyunggal beszámoltunk nekik a történtekről. – Ebben száz százalékig biztos voltam.

- Az túl kézenfekvő lenne – jelentette ki Luhan. – Egyszerűen csak megunta sanyarú életét és ily módon vetett neki véget.

- Én megmondtam – csóválta a fejét sóhajozva Baekhyun, s ahogy hajzuhataga meglibbent, a város fényei tökéletesen megvilágították frissen festett tincseit. Ehhez a megjegyzéséhez már egyikünk se tudott hozzáfűzni semmit, csendben lépkedtünk tovább, egymás mellett haladva a zsúfolt úton. Jobban mondva mi négyen követtük a Gangnam negyedbe tartó Jongint, aki teljesen bezsongott, hogy végre megveheti álmai cipőjét, de persze nem bírta ki, hogy ne dörgölje az orrom alá a készlet esetleges megfogyatkozását:

- Ha már egy darab se lesz, azt a te hibádnak fogom betudni, Sehun! – beszélt maga elé, s bár nem fordult hátra, tisztán értettem minden egyes szavát. Sajnos.

- Te nem vetted meg tegnap, nehogy már az én hibám legyen – forgattam meg szemeimet gondterhelten. Az ilyen hülyeségeivel nagyon ki tud idegelni, s ezzel ő is tisztában van, pont ezért folyamodik újra és újra ehhez az eszközhöz, hogy kihozzon sodromból. Idézem; „Olyan vicces, ha feldúlt vagy!” Jó, majd szóljon, ha röhögnöm kell, nehogy csalódást okozzak neki.

Ezúttal se szólt vissza, így biztosra vettem, hogy nagyon jól szórakozik magában, a vigyort pedig akkor se tudná levakarni a képéről, ha akarná.

- Milyen cipő ez pontosan, hogy így oda meg vissza vagy érte? – lépett hozzá közelebb Chanyeol hyung, s ekkor konstatáltam, hogy a két boltkóros újfent összetalálkozott. Amíg Baekhyun hyung és én jól tudunk bánni a pénzzel, addig Chanyeol és Jongin mérték nélkül szórják azt, amikor csak lehetőségük adódik rá, számukra nem bizonyul nehéznek elverni kétmillió wont. Következő fizetés előtti napokban viszont rendszerint sír a szájuk, hogy egy fityingjük sem maradt és nincs mit enniük. Nagyon sajnálni szoktam őket, tényleg.

Amíg legjobb barátom hyungunkkal osztotta meg a lábbeli részleteit, unottan pillantgattam körbe, végigfixírozva minden butikot és kirakatot, de a rengeteg embertől nem mindegyikre nyílt tiszta és teljes belátásom. Minden bolt előtt megütötte fülemet egy dallam, amikre önkényes rángatózásba kezdett fejem az adott ritmusa, s az utca embereinek kedélyes hangulata kezdett rám ruházódni. Valójában nem tartottam olyan rossz ötletnek a vásárlást, mivel nekem se ártott volna bevásárolnom kicsit, s ahogy tekintetem Luhan hyungra tévedt láttam, hogy ő is hasonlóan vélekedik erről. Némelyik kínálatnál leragadt, s az üvegen keresztül vizslatta az árukat, de a többiek annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe és Jongin követésébe, hogy csak én torpantam meg hyung mellett, mikor megállapodott egy üzlet előtt, s a felhozatalt mustrálta.

- Sehunnie, mit gondolsz arról? – bökött mutatóujjával egy koalás sapkára. Tanakodva szemeztem a ruhadarabbal, hyung pedig várakozó tekintetével szuggerált engem, hogy végre véleményt nyilvánítsak. – Béna? – Hangja kétségeket tükrözött, én pedig csak vállamat megvonva elhúztam a számait, majd szemeibe néztem. Íriszeiben az éjszaka fényei mellett a vágyakozás csillogott, ezzel megkönnyítve számomra a válaszadást.

- Jól néz ki, el tudom képzelni rajtad – mosolyogtam rá, miközben lelki szemeim előtt megjelent a koala fejfedőt viselő Luhan. Agyamba beégett a kép, ami olyan aranyosnak bizonyult, hogy nem bírtam ki vigyorgás nélkül. – Vedd meg! – biztattam tovább, mire arca egy öt évesre jellemző vonásokkal gazdagodott, s egy bólintás után az üzlet ajtaja felé indult. Mielőtt követtem volna, utoljára végigvizslattam az utcát a többieket keresve. Pont kiszúrtam őket, mikor a lépcsőn battyogtam felfelé, hogy betérjenek a keresett cipőboltba. Addig-addig bámészkodtam, hogy teljesen kiment a fejemből Luhan hyung, így már csak arra kaptam fel a fejemet, mikor mellém lépett, immáron a koalával a fején.

- Na, milyen? – kérdezte szerényen bazsalyogva. Hogy milyen? Ennél édesebb dolgot még életemben nem láttam. Kicsi és kerek fejét tökéletesen kihangsúlyozta, gyermeki és feminin vonásairól nem is beszélve, ami azonnal széles mosolyt csalt arcomra. – Mi olyan mulatságos? – emelte meg egyik szemöldökét, de ezzel sem sikerült megtörnie a róla kialakított képemet, sőt, talán rá is dobott egy lapáttal. Pont úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját.

- Letagadhatnál tíz évet – kuncogtam, amire csak egy pofavágás volt a válasza.

- Először lánynak nézel, most meg gyereknek. Elmondhatatlanul szemtelen vagy! – bokszolt vállba, mire fájdalmasan odakaptam, de mimikám még mindig nem változott. Direkt játszik rá, vagy egyszerűen csak ilyen a személyisége? Most merőben másnak tűnt. Úgy látszik, neki is két személyisége van, akárcsak nekem. – Meg sem érdemled az ajándékot, amit neked vettem.

- Ajándékot? Nekem? – ismételtem meglepetten a két szót, mire felfújt arccal bólintott. – Nincs is szülinapom – pislogtam, továbbra is értetlenül.

- Ja, és az ember csak akkor vehet ajándékot annak, akit kedvel, ha valami alkalom megköveteli?

- Nem, de hát… - kezdtem magyarázni, de amint szavai eljutottak az agyamig, minden hang a torkomba fagyott. Luhan hyung kedvel engem? Rendben, ezt eddig is sejtettem, de még egyszer se mondta ki, s hallani még legtaglózóbb volt. Éreztem, ahogy vérem az arcomba szökik, rózsaszínre átvarázsolva bőrömet. Égett az egész fejem a megjegyzéstől, pedig senkinek sem sikerült zavarba hoznia eddig. De miért pirulok el ezen? Egy másik fiú azt mondta, hogy kedvel, hű, de nagy szám. Nem akartam azon morfondírozni, miért hoztak zavarba az elhangzott szavak, mert lehet, olyan dologra jutottam volna, amitől képes lennék autó elé vetni magamat. Egy sóhajjal fújtam ki bent ragadt levegőmet, s minden gondolatomat, de még mielőtt más irányba terelhettem volna a beszélgetést egy ütést éreztem a fejemen.

- Nesze! – szólalt meg Luhan hyung, majd eligazította az ajándékot buksimon. Csak ekkor konstatáltam, hogy egy baseball sapkát kaptam tőle. Hirtelen deja vum támadt. Ezt is, mint a reggelit, sikerült eltalálnia, ha ma vettem volna valamit, az száz százalék, hogy egy baseballsapka lapulna egy bevásárlószatyor mélyén. Kíváncsian vettem le fejemről a kiegészítőt, hogy szemügyre vehessem. – Tetszik? – kérdezte egyből, mikor ujjaim között forgatni kezdtem a fekete alapon egy narancssárga X-szel díszített ruhadarabot.

- Hyung, meglepően jó az ízlésed! – adtam tudtára boldogan, majd tettem a sapkát korábbi helyére, s eligazítottam kósza tincseimet alatta. – Nagyon tetszik és a méretet is eltaláltad.

- Nem volt nehéz – vont vállat, de még mielőtt rákérdezhettem volna elkezdte a megmagyarázni. – A legnagyobbat vettem, mert hatalmas fejed van – jelentette ki szenvtelenül, pedig reméltem, hogy csak viccelt.

- Mi? – akadtam ki teljesen. Ilyen beszólást utoljára Jongintól kaptam. – Egyáltalán nincs nagy fejem, a tied akkora, mint egy csecsemőnek! – vágtam vissza, mire hitetlenségtől elnyílt ajkakkal fordult felém. – Jó, mindenesetre köszönöm hyung! – vigyorogtam rá bocsánatkérően, éreztem, hogy ezúttal kissé elvetettem a sulykot egy idősebb emberrel szemben.

- Nagyon nem szívesen! – öltött rám nyelvet, mire felciccentem, s vállat rántva tovább folytattam utamat. – Na, jó, de. Örömmel vettem – lágyult el hangja, s egy – számomra – váratlan pillanatban átkarolt, s egy rövid momentum erejéig vállamnak döntötte fejét. Mások szemében talán úgy nézhettünk ki, mint egy meleg szerelmes pár, de nekem elég volt, ha én tudom az ellenkezőjét. Kezdtem egyre inkább szívembe zárni Luhant, bár magam sem értettem, miként lehetséges ez, s alig két hét alatt hogy sikerült így megszerettetnie magát velem.

- Egyébként, nem lesz neked meleg ez a sapka? – böktem fejemmel az újonnan beszerzett tárgyra. – Tavasz van.

- Majd hordom télen – vágta rá egyből, s visszagyömöszölte a szatyorba.

Jonginék pont akkor léptek ki a cipőboltból, mikor odaértünk az épület elé. Barátom fejét körbeérő vigyorral szorongatta a dobozt, s ahogy néztem, Baekhyun hyungék sem üres kézzel távoztak.

- Na, volt még a cipőből? – tettem csípőre kezeimet Jongin elé állva, aki hevesen bólogatni kezdett. – Ezért kellett rinyálnod?

- Már csak ez az egy darab maradt, úgyhogy szerencsém volt – lebegtette meg előttem a lábbelit rejtő kartont.

- Mennyibe került? – érdeklődtem, mire elgondolkodva emelte tekintetét az egére.

- Kétszázötvenezer won – pirult el zavarában, mikor kinyögte az összeget, az én állam pedig a betont verdeste. – Jó, hát kellett – mentegetőzött, mihelyst megpillantotta arcomat, amiről lerítt, mennyire idiótának tartom őt. Mély lélegzetet kellett vennem, hogy ne verjem fejét a falba, vagy legalább ne etessem meg vele a cipőjét. – De látom, te se üres kézzel távoztál az egyik üzletből, tehát egy szavad sem lehet!

- Nem nyert, ezt hyungtól kaptam – böktem baseball sapkámra, hüvelykujjammal pedig Luhan felé mutattam. – Én még egy árva kanyit se költöttem.

- Kaptad? – pislákolt nagyokat. – Születésnapod van?

- Nem, nincs.

- Huhh, akkor jó – fújta ki levegőjét megkönnyebbülten. – Még szerencse.

- Nem ülünk be valahova? – nézett körbe mindegyikünkön Chanyeol, de egytől egyik csak vállat vontunk. – Nagy segítség vagytok – fonta össze karjait mellkasa előtt.

- Jó, menjünk – bólintott rá Luhan hyung. – De merre? – pillantott végig a lehetséges alternatívákon. Követtem példáját, de nem láttam mást, csak üzleteket, butikokat, s néhány sarkon egy-egy gyorsbüfét.

- Kell lennie itt valaminek – tekergette a fejét Baekhyun. – Induljunk meg előre, csak kilyukadnunk valahol – jött az ötlettel, majd útnak is indult, átfurakodva a többi járókelőn. Nem láttuk értelmét vitába szállni vele, s nekünk sem volt jobb ideánk, így jobbnak láttuk, ha követjük őt. Amilyen kis szerencsétlen tud lenni néha, a végén elveszne.

A tömegnek hála nem sikerült túl messzire keverednie tőlünk, elég hamar beértük őt, s felzárkóztunk hozzá. Mind az öten a nyakunkat kitekerve nézelődtünk, alkalmas hely után kutatva, de én nem jártam sikerrel, egyik talponálló se keltette fel az érdeklődésemet. Velem ellentétben Chanyeol hyung elég hamar dűlőre jutott, s már szólongatott is minket, mutatóujjával a kiválasztott helyre bökdösve. Eltelt egy kis időbe, mire felfogtuk, hogy hozzánk beszél, mert az utcát bezengő zenének és emberek ricsajának köszönhetően alig hallottuk egymást.

- Üljünk be oda! – toldotta meg utasítását fejével, ami majdnem leesett a nyakáról, ahogy az adott irányba bökött vele. Meg se várta válaszunkat, Baekhyun karja után kapott, s rángatni kezdte maga után barátja könnyű testét, mi pedig kénytelenek voltunk követni őket. Átverekedtük magunkat a tömegen, ami szerencsére kezdett megfogyatkozni, ahogy egyre közelebb értünk a célállomás felé. A bár előtt mára csak pár ember tengett-lengett. Néhányan a falat támasztva szívták cigarettájukat, a lokálból pedig ki-be mászkáltak a vendégek. Megvártuk, míg megüresedik a bejárat előtti picike terasz, s a távozni vágyók elhagyják az épületet, majd vezetésemmel megindultunk befelé. Amint kitártam az ajtót, megpillantottam egy nőt, aki épp kifelé tartott, így illedelmesen félreálltam, szabad utat adva neki.

- Ó, kösz! – biccentett felém Jongin, s mint aki észre sem vette a távozni készülő fiatal lányt kényelmesen besétált a bárba, a többiek pedig gond nélkül követték őt. Jézusom, én komolyan ezekkel fogok mutatkozni? A szőke lány csak megilletődve pislogott és mustrálta befelé csődülő társaságunkat, nyilván őt is meglepte ez a határtalan udvariatlanság. Egyedül Luhan hyung volt az, aki kapcsolt, s az utolsó pillanatban hátratolatott, s kiengedte őt.

- Köszönöm – mosolygott rá hálásan a szöszi, majd magassarkújában egyensúlyozva kitipegett. – Vannak még úriemberek – motyogta, inkább csak magának, de sikerült meghallanom, s úgy éreztem, vérig sértettek. Végül is, én nyitottam ki neki az ajtót, de semmi gond. Nem is kell rám figyelni.

- Mekkora parasztok vagytok – csuktam be magam mögött a bejáratot, majd felzárkóztam a többiekhez. A bár fülledt levegője azonnal arcomba csapódott, fülemben pedig ezúttal tisztán csengett a zene, nem kaotikus módon, mint kint. – Ha nem tűnt volna fel, nem nektek tártam ki az ajtót.

- Nem? – pislogott értetlenül Jongin. – Akkor meg?

- Tudod mit? Hagyjuk – legyintettem le. Nem vagyok sem az apja, sem a bátyja, hogy megneveljem. Lehet, hogy csak szimplán figyelmetlen volt, inkább nem is érdekel. Egyikük sem firtatta tovább a témát és tette kérdővé, miért illettem őket olyan jelzővel, amilyennel, inkább kerestünk egy üres asztalt, ahova letelepedhetünk. Alig két perce voltunk bent a presszóban, de éreztem, ahogy hátamon folyni kezd a víz, így kénytelen voltam megszabadulni pulóveremtől, amit az ülőgarnitúrára terítettem, közvetlenül magam mellé.

- Sehunnie, te gyúrni jársz? – szorongatta meg csupasz bicepszemet Chanyeol hyung.

- Dehogy jár, nézz csak rá! – mutatott rajtam végig Baekhyun. – Tiszta nyeszlett az egész gyerek.

- Te sem vagy kétajtós szekrény – vágott vissza helyettem Luhan hyung, ezzel hatalmas mosolyra gerjesztve engem. Többször mutathatná ezt a csipkelődős oldalát, legalábbis másokkal szemben. Nehogy már csak én kapjak belőle! – Mit isztok? – pillantott körbe, Baekhyun pedig már nyitotta is a száját.

- Soju! – vágta rá egyből. – Kettőt kérek.

- Jól tolod hyung – biggyesztette le ajkait elismerően Jongin, miközben az itallapot böngészte. – Egye fene, én is azt iszok – csukta össze a menüt, majd kérlelően Luhan hyungra mosolygott. Végül Chanyeol hyung és én is a soju mellett döntöttünk, Luhan hyung pedig a rendelés felvétele után megrohamozta a pultot, hogy megvegye mindnyájunknak a kért italokat. Én addig kihasználtam az alkalmat, hogy végigkémleljem az egész helyiséget. Nem mondanám, hogy teltház volt, de jócskán akadtak iszogató és a külön táncolásra elszeparált részen vonagló emberek. Valójában hangulatos bár volt, pár gyérlámpán kívül csak a telefonok kijelzője, vagy a poharakról visszaverődő fény világította meg a lebujt, ezzel családiasabb hangulatot varázsolva. A táncolókra való tekintettel a zene kicsit hangosabban szólt, mint más ilyen kaliberű helyen, de abszolút nem volt zavaró, még így is remekül értették egymást a beszélgetők.

- Minseok! – hallottam meg magam mögül Luhan hangját, mire reflexszerűen hátrafordultam, megtámasztva magamat az ülőgarnitúra háttámláján. – De rég láttalak! – Hyung feltérdelt az egyik bárszékre, s áthajol a pult felett, hogy egy bensőséges, csontropogtató ölelésre húzza magához rég látott barátját, az itteni csapost.

- Én is téged, Lu-ge! – Hogy ki? Nem bírtam ki, hogy ne hallgatózzak, valamiért fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy honnan ismerik egymást és milyen kapcsolat állhat kettejük között. - Semmit sem változtál – vigyorgott rá a fiú – neve szerint Minseok. A beszélgetésükből és gesztusaikból ítélve régi jóbarátok lehetnek.

- Te sem, még mindig olyan apró vagy, mint régen – heccelte hyung, mire a csapos egy pofavágás kíséretében felciccent.

- Haha, neked meg még mindig ugyanolyan pocsék a humorod – vágott vissza vigyorogva, de Luhan csak nyelvével csettintve legyintett egyet. – Mit adhatok?

- Tíz sojut, légy oly szíves! – ült fel a székre hyung, majd ujjaival dobolni kezdett a pult fényes felületén, s amíg Minseok a rendeléssel foglalkozott, szórakozottan ingatni kezdte fejét a zenére. – Mesélj, mi van veled? Mióta dolgozol itt? – Láttam rajta, hogy nem csak szimplán szóval akarja tartani régi barátját, de valóban érdekli, mi történt vele az elmúlt időben. Tudtam, hogy nem szép dolog kagylózni, de kíváncsiságommal nem tudtam vitába szállni.

- Nem sokkal az után kezdtem el, hogy visszajöttem Kínából – mesélte, miközben a röviditalos poharakat töltötte tele alkohollal.

- És mi van a kávézós álmoddal? Feladtad?

- Dehogy – nevetett fel jó kedélyűen. – Nappal kávézó, este bár. Kell a pénz – foglalta össze két tőmondatban gondolatait, mire Luhan hyung megvilágosulva emelte meg állát, majd bólintott egyet. – Na és te? – tette le elé az első négy adag sojut. – Mivel foglalkozol?

- Ha már így szóba jött a munkám, akkor hadd mutassalak be valakinek – vigyorodott el, majd a székkel felém pördült. Francba. Tekintetünk azonnal találkozott, aminek köszönhetően már végleg lelepleződtem, hogy hallgatóztam. Zavaromban egész arcom átváltott vörösre, de ahelyett, hogy szóvá tette volna, Luhan hyung csak vidáman intett, hogy menjek oda hozzá.

- Mindjárt jövök – álltam fel a helyemről, majd átmásztam a mellettem ülő Chanyeolon, s hyung felé vettem az irányt. Amíg megtettem azt a pár lépést Minseok kitöltötte az összes kért italt, így a kis poharak már ott sorakoztak a bárpulton, arra várva, hogy valaki felhajtsa őket.

- Minseok! – fordult vissza a csapos felé Luhan, majd egy határozott mozdulattal átkarolta a vállamat, s lehúzott maga mellé. – Ő itt Oh Sehun, a lakótársam.

- Örülök – nyújtotta a kezét vigyorogva, én pedig egy dologban már biztos voltam. Amellett, hogy nagyon jó barátok, meglehetősen hasonlítanak egymásra. Mindketten tíz éveseket meghazudtoló külsővel büszkélkedhetnek.

Mosollyal az arcomon fogadtam el a gesztusát, s ráztam vele kezet. Szorítása meglepően férfias és erős volt, de keze kis híján elveszett tenyeremben.

- Tudod, elég komoly munkánk van – hajolt közelebb Luhan, s hangját lehalkítva folytatta a diskurálást. – A rendőrségnél dolgozunk, mint titkos ügynökök.

- Váóó – Minseok teljesen elképedt a hír hallatán, tekintete köztem és hyung között cikázott. – Bejött az élet, mi? Dolgoztok most valami ügyön?

- Sajnáljuk, de ez bennfentes információ – válaszoltam Luhan helyett, mire Minseok száját elhúzva rántott egyet vállain.

- Igazad van, bocs – mosolygott rám. – Egyébként tizenötezer won lesz – fordult vissza hyung felé, aki már kotorta is elő zsebéből a pénztárcáját, hogy kifizethesse az összeget. Talán jobban is tette, hogy idehívott, mert egyedül nem tudta volna eljuttatni épségben mind a tíz poharat az asztalunkhoz. Így is sikerült némelyiket kilötykölnünk, de viszonylag tele érkeztek meg a többiekhez. Megkönnyebbülve raktam le eléjük, konstatálva, hogy egy kupicát sem törtem össze. Chanyeol hyung feltápászkodott, hogy visszaengedhessen eredeti helyemre, majd megvárta, míg kellő kecsességgel becsusszanok, s visszahuppant.

- Hyung, ismered a csapost? – érdeklődött Baekhyun, mire Luhan egy hümmögéssel felelt. – Milyen kicsi a világ – bámészkodott a semmibe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felhajtotta egyik pohara tartalmát, s fintorogva csapta le az asztalra, mikor az kiürült.

- Az biztos – értett egyet Luhan. – Minseok még gimnáziumban volt cserediák Kínában, ott ismerkedtünk meg. Azóta nem is láttam.

- Csoda, hogy megismerted – vette ujjai közé a saját adagját Chanyeol, s szenvtelenül legurította torkán az alkoholt.

- Ti meg hova siettek, meg se vártok?! – nézett a két jómadárra tátott szájjal Luhan.

- Szokd meg, hyung, nem szokásuk bevárni a többieket, ha ivásról van szó – adtam tudtára a tényt, majd hyungék példáját követve én is megittam az egyik sojumat. Jongin és Luhan se húzták tovább az időt, rajtunk felbátorodva követték a példánkat, így már öt üres pohár foglalt helyet az asztalon. Éreztem, hogy már ez az egy pohár fejbevágott egy kicsit, úgy tűnik, hülye ötlet volt üres hassal elindulnom otthonról. Ám ennek ellenére megittam a második adagomat is, s mikor Baekhyun hyung újabb italokért indult a bárpulthoz leadtam neki még egy rendelést.

Így ment ez egy jó darabig, kezdtem azt hinni, hogy az egész italkészletet elfogyasztjuk egy este alkalmával. Ám egyikünk se zavartatta magát, még akkor sem, mikor az asztalon alig találhattunk üres felületet, annyira ellepték a poharak és az üvegek. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Jongin lesz az első, aki kiüti magát, hiszen ez mindig így ment. Akárhova ültünk be egy kisebb társasággal, legjobb barátom nyalogatta elsőnek vagy a padlót, vagy az asztalt. De ezúttal nem így történt, s meglepetten fixíroztam Luhant, aki már két pohár után úgy nézett ki, mintha átgázolt volna rajta egy focicsapat. Próbálta irányítani testét és leplezni illuminált állapotát, de a hülye is észrevette volna, hogy jócskán becsiccsentett. Azonnal eszembe jutott a múltkori ünnepély, ahol egy pohár pezsgőt sem áll szándékában elfogadni. Most már értettem miért. Tisztában volt vele, hogy számára pár korty is bőven elég, hogy elveszítse józan ítélőképességét és eszét.

Az egészben pedig az volt a legjobb és a legmeghökkentőbb, hogy nem a rosszul lévős, bepunnyadt, hányingerrel küszködő beszeszelt volt, hanem a felpörgött. Szórakozottan ingatta a fejét a bent szóló zene ütemére, s a táncoló vendégeket fixírozta, szemeiben pedig játékos és vágyakozó szikra csillant, arra utalva, hogy legszívesebben ő is csatlakozna hozzájuk.

Mintha a gondolataiban olvasott volna, Baekhyun felpattant a helyéről, megragadta hyung karját, s a táncparkett felé kezdte rángatni.

- Menjünk, Luhaaaeeen! – ordibálta a nevét, miközben már majdnem a földön húzta őt.

- Ja, ne üljünk itt, irány a parkett! – Chanyeol osztotta barátja jókedvét, azonnal fel is ugrott mellőlem, s immáron ketten ráncigálták a kettőig nem látó Luhant. – Sehun-ah, Jongin-ah! Pattanjatok ti is, ne meresszétek a seggeteket! – parancsolt ránk határozottan, Jonginnak pedig nem kellett kétszer szólni. Kiaraszolt az asztal mögül, s cincálni kezdett engem is kifelé.

- Kitéped a karomat a helyéről – rivalltam rá, amit csak egy bocsánatkérő vigyorral fogadott, s megvárta, míg én is kitámolygok. Amint felálltam a helyemről forogni kezdett velem az egész világ, kénytelen voltam megtámaszkodni valamiben, hogy erőt merítsek további mozdulataimhoz. Ám nem hagytak nekem sok időt, tovább ráncigáltak maguk után, s már csak akkor eszméltem fel, mikor a tömeg közepén tipegtem, a zene pedig felerősödött fülemben. Tekintetemmel a többieket kerestem, s szerencsémre ott álltak körülöttem, és ezer wattos vigyorral táncoltak – azaz próbáltak – a zenére. Testem az alkohol irányítása alá állt végleg, így nem tudtam ellenkezni, mikor az akaratom ellenére mozogni kezdett. A zene és a forrósággal teli atmoszféra azonnal magával ragadt, semmit se tehettem ellene. De abszolút nem bántam. Régóta vágytam egy kis kikapcsolódásra, ami most végre megadatott nekem. Nem érdekelt ki lát, mit csinálok, kivel csinálom, a lényeg az volt számomra, hogy jól érezzem magamat. Éreztem, ahogy ereimben nem csak forró vérem, de valami jól eső érzés is végigfolyik, ezzel teljesen elvéve eszemet. S ahogy láttam, a többiek sem panaszkodhattak. Alig telt pár percbe, hogy elszakadjunk egymástól, s mindenki menjen a maga útjára. Jonginnak elég hamar sikerült becserkésznie egy lányt, akit őrületes tánctudásával és csípőmozgásával azonnal képes volt levenni a lábáról. Kéjes mozdulatokkal közeledett prédája felé, aki bár eleinte kellette magát, de szinte azonnal a „fenevad” karmai közé vetette magát. Baekhyun és Chanyeol hyung tökéletesen elvoltak egymással, de a flörtölő párokkal ellentétben ők egymást átkarolva ugráltak, néha kiesve a ritmusból, de önfeledt nevetésük arra engedett következtetni, hogy ez cseppet sem zavarja őket, remekül érzik magukat a másik társaságában. S hogy én mit műveltem?

Valójában fogalmam sincs, képtelen voltam ésszerűen gondolkodni, agytekervényeim már akkor teljesen felmondták a szolgálatot, mikor felálltam a helyemről. Éreztem, ahogy két erős kar a derekam köré fonódik. Normális esetben reflexből pofán vágtam volna az illetőt, de ez az alkalom más volt. Amint megcsapta a személy kölnijének jól ismert, és jellegzetes illata egyből tudtam, kivel van dolgom. Magamat is megleptem, mikor nem fordultam hátra, hanem végigsimítottam karján, s közelebb dörgölőztem hozzá, teljesen nekisimulva az ő testének. Fejemet hátradöntöttem, kényelmesen elhelyeztem vállgödrében és tekintetemmel kerestem az övét. Először féloldalas mosolyát pillantottam meg. Ajkai nyáltól csillogtak, mikor rájuk harapott, s komótosan végignyalt alsó párnáján. Fogalmam sem volt mit csinálok, s mit miért teszek. De élveztem a helyzetet. Nagyon is. Az eszem, ha tudtam volna használni, arra ösztönzött volna, hogy most vessek ennek véget, de a szívem és az alkohol másra késztetett. Óvatosan kicsusszantam hyung szorításából, végig ügyelve, hogy ne távolodjak el tőle túlzottan, majd szembe fordultam vele. Szemeiben a mostanában egyre gyakrabban látott pajkosság villant meg, mikor tekintetünk találkozott, s szépen lassan közeledni kezdett felém. Volt egy sanda gyanúm, hogy mire készül, de nem állítottam meg. Engedtem, hogy átkaroljon a nyakamnál, s hozzám bújjon, akár egy kiscica, én pedig mély levegőt vettem, hogy ismét beszippanthassam parfümjének kellemes, férfias illatát. A levegő egyre forróbb lett körülöttünk, hyung arcát alig pár centi választotta el az enyémtől, ám egy váratlan pillanatban elhallgatott a zene, a bár összes lámpája felkapcsolódott, a hangulat pedig egy szekundum alatt megváltozott. Reflexszerűen távolodtam el hyungtól, valamiért eluralkodott rajtam a félelem, hogy bárki megláthat. Mindenki értetlenül bámult hol körbe-körbe, hol ismerőseire, értelmes válaszra várva. De senki nem tudott szolgálni vele.

- Mi az Isten van? – fortyogott Chanyeol. Haja homlokához tapadt az izzadságtól, arca ki volt pirulva, mellkasa pedig fel-le emelkedett, miközben próbálta rendezni lélegzetvételét. Baekhyun hyung ott toporgott mellette értetlenül, s duzzadt ajkait nyalogatta. Nem akartam tudni, mit műveltek, de sajnos túl nyilvánvaló volt. Jongint viszont nem láttam sehol.

- Jó estét! – csendült fel egy ismeretlen hang, mire a forrás felé fordult a bárban levő összes ember. Egy fiatal fiú volt az, gitárral a kezében. Volt egy sanda gyanúm, hogy ő a felelős mindezért, így legszívesebben a hangszerével ütöttem volna agyon. A srác teljes nyugodtsággal telepedett le a lokálban levő kanapék egyikére. Mindenki érdeklődve figyelte, ahogy előpakol hátizsákjából, s megterít magának az asztalon. Helyet kapott a cigi papír, egy csomag dohány, s egy apró alufólia darabba csomagolt – feltételezéseim szerint – marihuána. Nem zavartatta magát, egy közösségi területen megsodort magának egy spanglit, szájába vette, meggyújtotta, s amíg hagyta égni egy kicsit, behangolta gitárját. A tömeg kezdett feloszlani. Voltak, akik reklamálni mentek Minseokhoz, de akadtak olyanok is, akiket hidegen hagyott a hangulatváltozás, s visszaültek a helyükre, hogy folytassák az ivást.

- Én kinyírom – trappolt ki az egyik fal mögül Jongin, nyomában egy csapzott hajú lánnyal. Szikrákat szóró szemekkel közelítette meg az új vendéget, én pedig azonnal nyomába eredtem, mielőtt ténylegesen kitépné a srác szívét a helyéről. – Hé, te! – állt meg csípőre tett kezekkel előtte. A fiú enervált arckifejezéssel emelte rá tekintetét, arcáról lerítt, hogy nem különösen érdekli, ha Jongin reklamálni kíván. – Mit gondolsz, mit művelsz?

- Gitározok – érkezett a kurta és egyhangú válasz, a srác pedig egy kecses mozdulattal végighúzta ujjait a gitár húrjain. Időközben megjelent mellettünk Luhan hyung, Chanyeol és Baekhyun is, így már mind az öten körbeálltuk a drogos csávót. – Kértek? – vette ki szájából a füves cigit, s felénk nyújtotta.

- Nem – vágtuk rá egyszerre Luhan hyunggal, de a társaságunk másik fele azonnal ráharapott a felkínált élvezetre. Körbeülték a fiút, elhelyezkedtek a kényelmes díványon, s elsőnek Jongin vette ujjai közé a cigit. Tulajdonképpen… miért is vagyunk rendőrök, ha ugyan azt tesszük, amit azok, akiket megbüntetünk érte?

- Egyébként Yixing vagyok – mutatkozott be a srác, miközben újfent megszólaltatta gitárját. Lefogott rajta egy akkordot, s pengetni kezdte. Be kellett látnom, hogy elég ügyesen bánik a hangszerrel, volt olyan profi, mint Chanyeol hyung.

- Kínai vagy? – csodálkozott el Luhan. Mintha egyik pillanatról a másikra elpárolgott volna belőle az alkohol. Yixing bólintott egyet. – Gondoltam. Honnan szerzed a füvet?

- Egy ismerőstől – válaszolt, mikor a spangli ismét hozzá került. – De már rég nem hallottam felőle. – Akaratom ellenére is elkezdtem kombinálni magamban. Drog… kínai… ismerős… rég nem hallott felőle. Fejem fölött azonnal kigyúlt a szimbolikus villanykörte.

- Ismered Huang Zi Taot? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Igen, ő a dílerem.