10. fejezet

A napilap sorra átjárta mindegyikünk kezét. Nekem is el kellett olvasnom újra, hogy hinni tudjak szemeimnek, Jongin hektikusan kapta ki ujjaim közül az újságot, s át se tudta futni rendesen, Chanyeol és Baekhyun azonnal kisajátították maguknak. Legalábbis azt az egy oldalt. Baekhyun hyung olyan elánnal kapott oda, hogy sikerült csak azt a lapot kitépnie a többi közül, s remegő kezeiben szorongatva olvasta végig a sorokat. Arcára rögtön kiült a döbbenet, a hitetlenség, a harag és a szomorúság egyszerre. Luhan hyung a száját harapdálva elemezte a fiú meg-megrezzenő vonásait, amíg Chanyeol megkísérelte barátja vállára tenni meleg tenyerét némi nyugtatásképp. Baekhyun nem reagált Yeol érintésére, teljesen a cikkbe temetkezett, bár láttam szemein, hogy már nem olvassa azt, csupán üveges tekintettel mered rá, s próbálja feldolgozni a sokkoló hírt. Jongin és én váltottunk egy futó pillantást, mire ő felsóhajtott, és sapkájával játszadozva hátradőlt a kanapén, s ismét Baekhyun felé fordult.

Miután Luhan hyung is elolvasta a közleményt, muszáj voltam felhívnom a fiúkat. Magam sem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy akkor tudják meg, mikor én is jelen vagyok, hiszen ez az én ügyemhez tartozik és kíváncsi lennék a véleményükre, attól függetlenül, hogy úgyis saját akaratom szerint cselekszem mindig, s ez ezúttal sem lesz másképpen.

- Ezt nem hiszem el – motyogta maga elé Baekhyun, s habár megszólalt, a kialakult csöndet nem sikerült megtörnie ezzel az elhalt hangtónussal. Csak együttértően fixíroztuk őt, egyikünk se tudta, mit lehetne mondani ebben a helyzetben. Bár kicsit csodálkoztam. Baekhyun és Jongdae nem jártak, csak egy estét töltöttek kettesben, hyung mégis felettébb szívére vette az énekes halálát, elmondhatatlanul magába zuhant miatta.

- Szerintetek a drog okozta? – kérdezte félénken Jongin, mintha attól tartana, hogy Baekhyun a torkának ugrik, amiért feszegeti a témát.

- Persze, mi más? – egyenesedett ki ültében Chanyeol hyung. – Ez olyan biztos, mint hogy én itt vagyok. Elkezdte szedni azt a szart, s nem sokra rá meghalt – jelentette ki, mintha csak azt mondaná, hogy süt a nap. Szemem sarkából láttam, ahogy Baekhyun megrezdül az utolsó szó hallatától, de nem reagált rá semmit, csak lehunyta szemeit és mély lélegzetet vett.

- Majd a boncolásnál kiderül – állt fel a helyéről Luhan hyung, majd felkapta mobiltelefonját a kávézóasztalról és félrevonult vele. Mi csak értetlenül néztünk utána, s habár Jonginék hamar túltették magukat hyung furcsaságán, engem nem hagyott nyugodni a dolog.

Ha az ember együtt él valakivel hamar kiismerheti a másikat kívül-belül. Egy hete költözött be hozzám Luhan, de annak ellenére, hogy felettébb titokzatos, egy-két dolgot sikerült már elkönyvelnem róla és megfejtenem vele kapcsolatban. Időbe telt, de nem volt hasztalan, így most is sikerült leszűrnöm, hogy agya megint előre dolgozott, s újabb teóriákat szült, amiket viszont nem volt hajlandó megosztani velünk. Csak remélni tudtam, hogy csupán a többiek jelenléte gátolja meg ebben, s ha kettesben leszünk, minden elméletét a tudtomra adja majd.

- Sajnálom haver – simított végig barátja hátán Chanyeol hyung. – Nem gondolta senki, hogy ez lesz – sóhajtott fel keserűen. Bármennyire is féltékeny volt Chenre, ez nem kerekedett felül a Baekhyun iránt érzett szeretetén és vonzalmán, ami most még inkább felszínre tört belőle.

- Vigasztaljon, hogy elkaptuk a kínai srácot, és mindent elkövetünk, hogy kifaggassuk őt – próbáltam lelket önteni belé, bár valójában a Tao iránti ellenszenvem beszélt belőlem.

- Miért mindig a jó embereket veri a sors? – kérdezte Baekhyun üveges tekintettel meredve a tévé fekete képernyőjére. – A rosszak meg mindig megúsznak mindent.

- Ha rajtam múlik, akkor nem – jelentettem ki határozottan. – Sok ember van a listámon, akiket szándékomban áll eltenni láb alól és ide tartozik Kris is.

- Már nem tehetünk semmit – folytatta Chanyeol együtt érző hangon. – Ne emészd magadat ezen, Baekhyun! Ő döntött úgy, hogy szedni kezdi a drogot, holott tudta, hogy nincs biztosíték az életben maradására.

- Tudom – bólintott. – Engem csak az szomorít el, hogy… szerintem… direkt csinálta – nyögte ki a szavakat egymás után, elcsukló hangja pedig meggyötörtségről tanúskodott.

- Direkt? – kapta fel a fejét Jongin. – Miért tette volna?

Választ nem kapott kérdésére, eszmecserénket a visszaérkező Luhan zavarta meg. Öles léptekkel átszelte a nappalit, mobilját visszatette az asztalra ugyan oda, ahol korábban volt, majd lehuppant mellém a kanapéra, s egy nagy sóhaj után új témába kezdett.

- Beszéltem Joonmyunnal – intézte inkább nekem az információt, mire teljes törzzsel felé fordultam. – Azt mondta, ma délután háromkor lesz a boncolás és elintéztem, hogy jelen lehessünk.

- Miért akarsz jelen lenni? – kérdeztem egyből, mivel tényleg nem értettem, miért fontos neki, hogy ő is ott legyen a boncoláson.

- Első kézből akarok tudni ezt-azt – vont vállat egyszerűen. – Addig meg bemegyek Tao-hoz, oké? – nézett szemeimbe, s most rajtam volt a sor, hogy rántsak egyet vállaimon. – Megpróbálok beszélni vele és hatni rá.

- Rendben – egyeztem bele minden ellenkezés nélkül. – Ti jöttök majd délután? – pillantottam körbe a társaság másik felén.

- Nem – vágta rá egyből Baekhyun hyung. – Nekem ehhez nincs idegzetem.

- Ez a ti ügyetek, ha nem muszáj, én se mennék. – Jongin osztotta hyung véleményét, s nem meglepő módon Chanyeol is lemondott az invitálásról. – Nincs kedvem nézni és hallgatni, ahogy a boncmester szedi szét Jongdae testét.

- Jongin, kérlek! – rivallt rá Chanyeol meggyötört arccal. – Ne fokozd! – szólt rá erélyesen, de ugyan akkor kérlelően, majd visszafordult Baekhyunhoz, s vállára húzta a letört fiút, aki ernyedt, erőtlen testtel dőlt neki barátjának.

- Bocs… - süppedt vissza a kanapéba Jongin. – Baekhyun, kérdezhetek valamit?

- Mondd – szólt alig hallgatóan a megszólított fél.

- Miért gondolod, hogy öngyilkos lett?

- Sokat beszélgettem vele – egyenesedett ki Baekhyun, ezzel kibontakozva Chanyeol öleléséből. – Utálta az életét. Nála magányosabb emberrel még nem találkoztam.

- Nekünk is elmondta – bólintottam egyetértően. – Megjegyezte, hogy nem bánná, ha meghalna, úgyse veszítene semmit.

- Ez olyan szörnyű, nem? – nézett ránk Baekhyun, könnyektől csillogó íriszekkel. – Nem tudok elképzelni szomorúbbat annál, mint mikor valaki annyira kilátástalannak véli az életét, hogy képes végezni magával.

- Hát igen – hümmögött Luhan hyung, s ismét láttam rajta, hogy morfondírozik valamin, de újfent nem adott hangot gondolatainak. Így egyedül, magamban tudtam latolgatni és mérlegelni a történteket.

Sajnáltam Jongdae-t, amiért erre a sorsra jutott, s nem látott más kiutat, csak a halált. Feltéve, ha tényleg öngyilkos lett és nem a drog ölte meg. Bár az elmondottak alapján az első alternatíva valószínűbbnek tűnt, de ezzel meg kellett várnunk a délutánt és az eredményeket. Addig csak a spekuláció maradt, s minél többet elmélkedtem ezen, agyam annál elevenebben dobálta lelki szemeim elé a fiktív képeket, amiket Jongdae utolsó pillanatairól kreált önkényesen. A cikkben nem írtak arról, hogy bármit találtak volna az asztalán, a padlón, vagy esetleg egyik zsebében. Sehol egy gyógyszer, amivel kiüthette volna magát, se vér és vágóeszköz. Már a fejem is kezdett belesajdulni ebbe az ügybe és a sok gondolkodásba, amit megkívánt. Egyre türelmetlenebbé váltam a délutánt illetően, legszívesebben fogtam volna Jongdae testét és én magam vittem volna a boncasztalra, most azonnal. De ez nem az én munkaköri leírásomba tartozott.

Baekhyun és Chanyeol egy körül mentek el tőlünk, s Luhan hyung is akkor indult el Taohoz, hogy kifaggathassa őt. Mivel Jonginnal kettesben maradtunk, jobbnak láttuk, ha eredményesen ütjük el az időt, így elmentünk az egyetemre, hogy kiiratkozhassunk mind a ketten. Megosztottam barátommal a fölösleges bejárásról szóló teóriámat, s mivel teljes mértékben egyetértett velem, elkísért, hogy ő is ott hagyhassa az iskolát. Amint magunkra hagytak a többiek kocsiba ültünk, s meg sem álltunk az egyetem robusztus épületéig. Akkor tudatosult bennem, hogy valójában ma is be kellett volna jönnünk, de olyan ritkán látogatok el a tanintézetbe, hogy képes vagyok megfeledkezni róla. Bár a legkevésbé sem izgat, Jongint meg aztán végképp hidegen hagyta a dolog mindig is. Talán ezért nem voltak az iskolában túl jó véleménnyel rólunk szaktársaink, hisz mindig abban a tudatban éltek, hogy mi folyamatosan lógunk és teszünk magasról az egyetemre, ezzel elhappolva a valóban tanulni vágyók elől a helyet és a lehetőséget. Valószínűleg én is így gondolnám, ha kívülállóként nézném a helyzetet.

Azt vártuk, hogy az igazgató kisebb megilletődés kíséretében kérdőre von minket döntésünket illetően, de nem így történt. Természetesen érdeklődött, miért állapodtunk meg ennél a lehetőségnél, viszont nem lepte meg túlzottan a dolog, elmondása szerint számított arra, hogy meglépjük ezt előbb-vagy utóbb, hiszen ő is ezt tette volna. Megkönnyebbülve fújtuk ki levegőnket, mikor kiírt minket az iskola névsorából, mappáinkat pedig egy másik fiókba pakolta át, hogy ne a diákok között legyünk tovább. Az eljárás nem vett igénybe öt percnél többet, de ez a morzsányi idő is bőven elég volt ahhoz, hogy az egyetem folyosósai kiürüljenek. A megcsappant létszámnak hála csak pár tanár mászkált egyik irodából a másikba. Meghökkenve vizslattak végig bennünket, hiszen a professzorok háromnegyede már jó régen látott minket, s arcukon a megvetés minden apró szikrája jól láthatóvá vált, mikor elhaladtunk mellettük. Pedig nagyrészük pontosan tudta, Jongin és én miért nem járunk be. Pont ez szúrta a szemüket. Nem bírták elviselni, hogy fele annyi idősen többet elértünk, mint ők, s ahogy irigy vonásaikat elemeztük Jonginnal egyikünk se tudta elfojtani feltörő kuncogását, amit az emberek féltékeny megnyilvánulása gerjesztett bennünk.

- Eljössz velem cipőt venni? – állt elő a kérdéssel Jongin, mikor már az iskola lépcsőjén battyogtunk lefelé.

- Nem – vágtam rá azonnal.

- Miért?! – akadt ki, s rám meresztette csodálkozó tekintetét.

- Mert ma megyek a boncolásra, ha elfelejtetted volna – közöltem vele a tényt, majd karórámra pillantottam, ami háromnegyed kettőt mutatott. – Téged ismerve nem végeznénk egy óra alatt.

- De már tudom, mit akarok venni – akadékoskodott tovább, akár egy kisgyerek. – Már csak el kéne mennem érte, de egyedül semmi kedvem – rángatta meg a ruhámat sipákolva.

- Akkor menjünk el máskor, nekem ma tényleg nem jó – sóhajtottam fel, mikor leráztam magamról kezét. Szívesen elkísértem volna, mert az elmúlt hetekben rendkívül kevés időt töltöttünk együtt, de ezúttal se bizonyult alkalmasnak a dátum.

- De addigra elviszik! – Hajthatatlan volt, egyre hisztérikusabban próbálta velem megértetni saját igazát. – Legkésőbb holnap meg kell vennem, különben egy sem marad! Ez limitált példány, Sehun! – Úgy magyarázta nekem a cipő mivoltát, mintha a Pitegorasz tételt próbálná egy hülyegyerek fejébe verni, aki azt sem tudja, mi fán terem a matematika. Hangosan felnyögtem, jelezve, hogy úgysem fog tudni meggyőzni, hiába teper nálam.

- Holnap! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, majd kinyitottam a kocsiajtót, s behuppantam a vezetőülésre.

- Szavadon foglak! – Jongin orrát felhúzva kerülte meg az autót, majd helyet foglalt mellettem, hogy végre elindulhassunk. Mivel ő nem tartott velem a kórházba először lakása felé vettem az irányt, ezzel egy kisebb kerülőt téve az én célállomásom felé. Mikor megálltam a háztömb előtt még háromszor elmondta, hogy holnap köteles leszek elkísérni őt a Gangnam negyedbe, hogy megvásárolhassa álmai tárgyát, én pedig kénytelen voltam ugyan ennyiszer a tudtára adni, hogy bízhat bennem, ha egyszer valamit megígérek, azt be is tartom. Szerencsére sikerült meggyőznöm, ő pedig túllépett sértődöttségén és egy ezer wattos vigyor kíséretében csapta be a kocsim ajtaját, amiért utána is kiabáltam, hogy jobban is vigyázhatna más tulajdonára, de csak lelegyintett. Fejemet csóválva mosolyogtam stílusán, túlságosan is emlékeztetett ilyenkor magamra.

***

Mivel volt egy kis szabadidőm, elkocsikázgattam a városban, figyelmen kívül hagyva, hogy hamarosan kifogyok a benzinből. A kórházig még sikerült eljutnom, de ahogy a tartályt figyeltem, kénytelen voltam megértetni magammal, hogy innen egyenesen a benzinkútra kell vezessen utam. Három óra előtt pár perccel parkoltam le, s szálltam ki az autóból, legnagyobb meglepetésemre pedig Luhan is éppen akkor érkezett, mint én, így futva közelítettem meg, mikor már a lépcsőn caplatott felfelé.

- Hyung! – kiáltottam oda, megszaporázva lépteimet. Nagyokat pislogva fordult a hang irányába, ajkait pedig rögvest mosolyra húzta, mikor megpillantott engem. Türelmesen megvárta, míg beérem őt, majd egymás mellett haladva folytattuk utunkat a boncterem felé. – Hogy ment a faggatás? – tettem fel az engem leginkább érdekelt kérdést.

- Meglepően jól – biggyesztette le ajkait elismerően. – De mégse eredményesen. Viszont egyvalami nyugtalanít – szívta be alsó ajkát aggodalmasan. – Túlságosan nyugodt.

- Ezt hogy érted? – billentettem oldalra fejemet értetlenségemben.

- Egy percig sem idegeskedik azon, vajon elengedjük-e, csak heverészik a szobájában. Mintha várna valamire – mesélte, én pedig szemöldökömet ráncolva hallgattam őt végig, a válasz pedig azonnal megfogalmazódott fejemben.

- Nyilván biztosra veszi, hogy a drága Kris hyungja kiszabadítja onnan – forgattam szemeimet Tao nevetséges naivitásán. – Milyen kár, hogy ez lehetetlen.

- Én is erre gondoltam egyből – értett velem egyet Luhan, amit egy bólintással toldott meg.

Hirtelen jött léptek zaja törte meg a köztünk kialakult csendet, mikor a boncterem folyosójára értünk. Érdeklődve haladtunk tovább a szürke kövön, mikor pár pillanattal később kilibbent a jobb oldali fal mögül egy fehér köpenyt viselő, alacsony termetű férfi. Ahhoz az ajtóhoz igyekezett, ahova mi, így nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a boncmester közeledik felénk. A terem ajtaja előtt kis híján összeütköztünk, a férfi keze pedig félúton megakadt, s visszahúzta mancsát, mielőtt a kilincshez érhetett volna, s apró testalkatának hála kénytelen volt felnézni ránk.

- Luhan és Sehun? – kérdezte egyből, elhanyagolva a fölösleges formalitásokat.

- Igen – válaszoltam kettőnk helyett.

- Do Kyungsoo vagyok – nyújtotta kezét először Luhan hyung felé, majd felém. – Vagyis a patológus, aki Jongdae boncolását végzi majd – adta tudtunkra, majd kitárta előttünk az ajtót. Követtük őt a tágas helyiségbe, ahova már előre ki volt készítve minden, ami a boncoláshoz kellett, beleértve Jongdae holttestét a fekete lepel alatt. Rossz volt belegondolni, hogy ennek az embernek pár nappal ezelőtt dolgozott minden szerve, vér csörgedezett ereiben és egész valója tele volt élettel. Talán jobb is, hogy Baekhyun hyung nem tartott velünk.

- Nem fogunk zavarni? – kérdezte Luhan, mikor Kyungsoo az egyik asztalhoz lépett, s kezébe vette mappáját és egy kékszínű tollat.

- Nem, dehogy – rázta ki szeméből fekete tincseit, majd felfirkantott valamit. – Lehet, hogy kelleni fogtok az externális vizsgálathoz.

- Hogy mihez? – adtam hangot tudatlanságomnak. Bármilyen ciki, de nem sokat tudok az orvostudományról, legalábbis a boncolásról, így kénytelen voltam megtudakolni, pontosan miről beszél.

- A külső vizsgálathoz – pillantott rám szeme sarkából, majd tovább folytatta a jegyzetelést. – Ide tartozik a halott minden külső tulajdonsága a nevétől kezdve a haja színén keresztül a fogazata állapotáig – magyarázta kifejezéstelen hangnemben. Ez volt az, ami leginkább megfogott benne. Tekintete, modora és hangja semmilyen érzelemről nem árulkodott, mintha teljesen üres lenne legbelül.

Luhan hyunggal a boncterem falához araszoltunk, s annak dőlve kísértük figyelemmel a történéseket és Kyungsoo minden precíz mozdulatát. Véletlenül sem szándékoztunk láb alatt lenni, s csak akkor szólaltunk meg, ha a patológus intézett felénk egy kérdést. De nem túlzottan bizonyultunk használható segítségnek, Kyungsoo minden információ tudtában volt, ami pedig eddig kimaradt volna, egy gyors vizsgálat után fel tudta jegyezni a többi adat közé.

Mikor lekerült a fekete lepel Jongdae testéről, végtagjaim maguktól mozdultak, hogy közelebb léphessek és lássam őt, s ahogy érzékeltem, ezzel Luhan hyung sem volt másképpen. Egyszerre hajoltunk előrébb, hogy szemügyre vehessük a holttestet, ami abnormális módon keltette fel érdeklődésünket.

Chen bőre irracionálisan szürke volt, ajkai és a szeme alatti rész pedig lilás színben virított a halvány közegben. Még nem volt lehetőségem ilyen kiszolgáltatott állapotban lévő holttestet tanulmányozni, így a boncolás minden másodpercét igyekeztem kiélvezni.

- Ha már itt vagytok, beszámolok a lépéseimről – vett vékony ujjai közé egy metsző eszközt Kyungsoo. – Most jön az internális, azaz a belső vizsgálat – nézett rám az utolsó két szónál, mire bólintottam egyet, hogy sikerült felfognom, bármilyen iskolázatlannak tart. – Ilyenkor elsőnek az agyat távolítjuk el, majd megnyitjuk a mellkast és kivesszük a szívet és a tüdőt. – Úgy magyarázott, mintha csak a gyerekének olvasna fel egy aranyos esti mesét. Nem értettem, hogy tud ilyen rideg maradni, miközben felmetsz egy ártatlan testet, de már nyilván nem ez volt az első alkalma, volt ideje megedződni. Én nem egy ember halálát okoztam már, minden rezzenés és lelkiismeret-furdalás nélkül, de ez valahogy jobban szíven ütött.

Mikor a patológus elkezdte felmetszeni a koponyát, akaratlanul is közelebb léptem, hogy jól lássak mindent, egy apró részletet sem akartam figyelmen kívül hagyni. Amíg Kyungsoo el volt foglalva a holttest darabolásával, lopva Luhan hyungra pillantottam, aki ugyan olyan érdeklődéssel figyelte a munkálatot, mint én. Ajkamat harapdálva meredtem el elemző arcában, mikor egy hangos reccsenés ugrasztott ki tevékenységemből. Muszáj volt hátrébb lépnem ismét, hogy a Jongdae agyát kezében tartó Kyungsoo kényelmesen elférjen, s le tudja tenni a belső szervet az egyik tálcára.

- Biztos itt akartok lenni? – törölte véres kezeit fehér köpenyébe. – Ez hosszú folyamat lesz, az eredményekre pedig még többet kell várni.

- Igen, de – nyelte egy hatalmasat Luhan, arcán pedig a megviseltség jelei mutatkoztak meg – nem ilyen közel – szorította össze szemeit, s nekünk hátat fordítva elvonult a terem másik végébe. Eleinte nem értettem, mi viselte meg ennyire, de elég volt egy pillanatra Jongdae szétszabdalt fejére pillantanom, már világossá vált minden.

Megölni vagy péppé verni valakit egészen más, mint egy élettelen, kiszolgáltatott testet összevagdosni és pár mozdulattal kiüríteni, vagy éppen csak végignézni a brutális folyamatot. Luhan hyungot látva jobbnak bizonyult, ha inkább én is ott hagyom nyugodtan dolgozni a patológust, s letelepedek mellé.

- Jól vagy, hyung? – támaszkodtam előre, hogy jobban láthassam arcát.

- Persze – bólintott egyből, majd felém fordult. – Csak nem jó látni.

- Egyetértek – motyogtam magam elé, majd összefont karokkal a falnak dőltem, és vártam.

Hyung és én egész idő alatt nem szóltunk egymáshoz, véletlenül sem akartuk zavarni a munkában Kyungsoot a piszmogásunkkal. Viszont így a figyelmünket sem voltunk képesek elterelni, így minden reccsenést, loccsanást és koppanást tisztán hallottunk, ahogy a fiú sorban távolította el Jongdae lépét, beleit, veséit és a többi belső szervét, majd vizsgálta azokat. Nem néztem az időt, de három órát minimum igénybe vett a boncolás, bár nekem sokkal többnek tűnt. Minél több darab került szemem elé Jongdae-ből, annál türelmetlenebbé váltam, hogy végre megtudhassam halálának a pontos okát. Ám a gyomrából, májából és nyelvéből nem sok mindenre tudtam következtetni.

Este nyolc órára már az egész szobát ellepte a vér jellegzetes vasas szaga, levegőt is alig tudtam már venni. Rendkívül gusztustalannak találtam, mert ilyen töményen még nem éreztem soha, de most sikerült elvenni a kedvemet egy életre. Luhan hyung arckifejezése is valami hasonlóról engedett spekulációt tenni, de már mindenképp meg akartuk várni az eredményeket, ha egyszer képesek voltunk öt órán keresztül ácsorogni a boncterem fehér falánál. Kilenc körül pedig végre történt is valami. Kyungsoo a csaphoz lépett kezet mosni, ami arra utalt, hogy végzett a vizsgálatokkal.

- Nos – kezdte, miközben a skarlát folyadékot öblögette kezéről – egy már biztos. Nem a drog okozta a halálát – adta tudtunkra, majd a törölközőhöz lépett.

- Hanem? – kérdeztük szinkronban, s megindultunk felé, hogy ne kelljen átkiabálni az egész bonctermet.

- Kim Jongdae benyugtatózta magát, és végleg álomba szenderült – fordult velünk szembe. Csak most láttam igazán, milyen koszos a köpenye, s az eredeti fehér színét már teljesen birtokba vette Chen bíborszínű vére, hol világosabb, hol sötétebb tónusokat felvéve. – A drogot korábban már kivizsgálták és nem találtak benne semmi halálos szert.

- Gondoltam – dörmögte maga elé Luhan, mire érdeklődve felé kaptam a fejemet. – Kris nyilván nem árulna olyan szert, ami halálos, hiszen így növelné a lebukásának az esélyét.

- Ebben van valami – bólintottam elismerően. – Ő sem olyan hülye, hogy ilyen könnyen elkapassa magát.

- Jongdae egyszerűen csak megunta az életét és öngyilkos lett, nem a drog tehet róla – magyarázta tovább Kyungsoo, majd magához vette a szerszámokat, hogy elmoshassa azokat is. – Alaposan átvizsgáltam minden szervét, semmi másra utaló jelet nem találtam.

- Ahhoz képest gyorsan végeztél – ismertem el, mire szerényen vállat vont, s mintha egy apró mosoly is végighúzódott volna arcán.

- Csak a rutin – rázta le vizes kezeit, majd a szárítóba pakolta az eszközöket. – Adjátok át Joonmyunnak a fejleményeket, én mára végeztem.

- Rendben, és köszönjük a gyors munkádat! – hajolt meg visszafogottan Luhan, Kyungsoo pedig csak a fejét rázta, mutatva, hogy nem tesz semmit, hiszen ezzel foglalkozik. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre kiszabadulhatok a boncteremből, habár orrom már kifejezetten hozzászokott a vér szagához. Mégis mélyet szippantottam a kórházi levegőből, mikor kiléptem az ajtón.

Ez után csak még több kérdőjel jelent meg agyamban, s egyre több kérdés cikázott gondolataim között. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb Krishez, ami felettébb bosszantott. Nyilván Luhan hyung sem jutott semmire Taot illetően, máskülönben megosztotta volna velem beszélgetésük eredményét, így még mindig úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok, az egyetlen lehetőségemnek a hajthatatlan kínai fiú bizonyult. De mivel ezt a feladatot már teljes mértékben átruháztam Luhan hyungra, nekem csak a várakozás maradt.



((Nagyon remélem, hogy ez után a fejezet után senki nem fog mellőlem elpártolni Chen halála miatt... Én is sajnálom szegényt, de valakinek muszáj volt bedobnia a törülközőt, és Jongdae volt jelenleg a legalkalmasabb erre a szerepre. ^^" Tényleg bocsánat, remélem, hogy ettől még az olvasóim maradtok. :"33))