4. fejezet

Olyan gyorsan másztam lefelé, ahogy csak tudtam, de ellenfelem sokkal fürgébb volt nálam. A létra közepénél járhattam, mikor ő már futásnak eredt. Még egy fokot lejjebb léptem, de kénytelen voltam konstatálni, hogy ha nem fogom sietősre a tempót, a szőke srác meg fog lógni. Így hát leugrottam a létráról, s a kemény betonra érkeztem. Szerencsére sikerült négykézláb megállapodnom, de úgy éreztem, mintha a lábam összes csontja szilánkosra tört volna. De nem volt időm ezen gondolkodni. Olyan gyorsan eredtem célpontom után, ahogy bírtam, s éreztem, hogy egyre közelebb jutok hozzá. Ám hirtelen lefordult az egyik mellékutcába, én meg alig tudtam reagálni, így majdnem pofára estem, mikor megpróbáltam oldalra kanyarodni. Megkapaszkodtam az ott levő épület szélében, s elrugaszkodtam tőle, majd az utca közepén húzódó rácsos kerítéshez igyekeztem.

- Megállj! – kiabáltam a szőke után, mikor már átugrott a kerítésen, s elrohant. Gyorsan felkapaszkodtam én is, lábaimat gyorsan kapkodva próbáltam átjutni a másik oldalra. A kerítésből kiálló szögek itt-ott kiszakították a zakómat, de nem volt időm nagyobb figyelmet szentelni neki. Átvetődtem a „palánkon”, s az utca végére futottam. A srác pedig sehol sem volt. Hektikusan kapkodtam a fejemet jobbra-balra, de nem leltem a célpontomat. – Francba! – rúgtam az egyik konténerbe, feszültségem levezetéseképpen. Ám ezzel csak azt értem el, hogy a lábfejem sajogni kezdett.

- Sehunnie! – szólított valaki a hátam mögül. Még mindig idegállapotban fordultam hátra, ahol Luhan hyung zilált arca köszönt vissza rám. – Elvesztetted? – Meglepően nem hitetlenkedő vagy szidó hangnemben szólt hozzám, sokkal inkább aggodalmat véltem felfedezni hanglejtésében.

- El. – sóhajtottam fel. – Viszont… - léptem vissza pár métert, s lehajoltam a földön heverő tasakért. – Ezt elejtette. – lebegtettem a kis zacskót, amiben valami fehér pirula lapult. – Úgyhogy nem basztam el teljesen.

- Inkább a célpontod volt béna. – vigyorodott el hyung, majd a falnak támaszkodott, s fáradtan kifújta magát. – De ha az a pirula az, amire gondolok, akkor jó munkát végeztél.

- Bevisszük a kutatási részlegre, s majd kiderül. – vontam vállat, majd elkezdtem visszamászni. Hyung hátrált pár lépést, hogy ne rá essek, ha leugranék, majd mosollyal az arcán fogadott, mikor felegyenesedtem.

- Az a fiú… - kezdte elgondolkodva, de félbeszakítottam.

- Szerintem kínai. – dugtam zsebre a tasakot. – Valamint, biztosan tanul vagy tanult harcművészetet, nagyon jól és precízen verekedett, de… - haraptam el a mondatot, majd alsó ajkamat szívogatva elmélkedtem, hogy befejezzem-e.

- De? – billentette oldalra a fejét Luhan. Még egy ideig meredtem magam elé, majd számat húzva néztem hyung szemeibe.

- Nem úgy nézett ki, mint aki komolyan meg akarna ölni. – sóhajtottam fel. – Inkább csak hátráltatni akart, hogy el tudjon menekülni. Amikor a kést dobta felém olyan volt, mintha direkt vétette volna el.

- Gondolod?

- Nem tudom…

- Mindegy. – tette vállamra a kezét, nyugtatásképp. – Inkább menjünk! Jongin, Chanyeol és Baekhyun elvitték Chent a kórházba, szerintem kövessük őket.

- Rendben. – erőltettem mosolyt arcomra, majd Luhan mellett haladva megindultam kifelé a kisutcából. A rendezvényre már nem mentünk vissza, semmi értelmét nem láttuk. Hiszen a „díszvendég” se volt már ott, így nyilván mindenki a haza utat választotta. Mi pedig a kórházat. Ezúttal is Luhan vezetett, de ez alkalommal nem bántam. Inkább volt kedvem az ajtón támaszkodva kifelé bámulni az ablakon és gondolkodni. Tényleg nem akart megölni a srác, vagy csak bemesélem magamnak? Ha azzal a tőrrel nem a fejemre, hanem a szívemre célzott volna, most nem itt ülnék. Hiszen nagyobb felületet, az egész testemet mozdítanom kellett volna, hogy kitérjek a támadás elől, ami több időt igényelt volna. Ha pedig tanult harcművészetet, ezzel neki is tisztában kellett lennie. De mégis a fejemre célzott.

Fejemet enyhén megrázva próbáltam elkergetni ezeket a teóriákat az elmémből. Teljesen mindegy, mi volt a szándéka, s mi nem, a lényeg, hogy elvesztettem. Ettől pedig ismét eluralkodott rajtam a harag, saját magam és a bénaságom felé irányulva. Mintha Luhan hyung megérezte volna őrlődésem, jobb kezét a combomra tette, s gyengéden megpaskolta azt.

- Ne emészd magad, Sehunnie! – próbált nyugtatni, ám nem nézett rám, inkább az úton tartotta tekintetét. – Nem a te hibád.

- Dehogynem. – nyögtem fel dühösen. – Ha csak egy kicsivel is gyorsabb lettem volna…

- Nincs olyan, hogy ha. – szakított félbe hyung. – Ilyeneken ne rágódj, mert csak felidegesíted magadat! A múltat nem befolyásolhatod, mert már megtörtént. Csak a jelen és a jövő fölött van irányításod. Ha azon gondolkozol, hogy mi lett volna, ha, nem jutsz előrébb. Inkább azon agyalj, mi lesz legközelebb és mit tehetsz a következő alkalommal! – Luhan elengedte a combomat, s ismét a kormányra helyezte a kezét. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Szavai belevésődtek az agyamban, s az újra meg újra lejátszotta nekem a monológot. Teljes mértékben igaza volt, s elhűltem azon, mennyire jól bánik a szavakkal, miközben olyan egyértelmű dolgot akar megértetni velem, amit magamtól is tudnék, de mégse a szerint cselekednék. Nagyokat pislogva fordultam felé, s nyilván érezte, hogy őt szuggerálom, mert ajkait széles mosolyra húzta.

- Kösz, hyung. – bazsalyogtam visszafogottan. – Igazad van.

- Tudom. – kuncogott. – De ezek csak szavak. Amiket vagy megfogadsz, vagy nem. Csak így nyernek értelmet.

- Megfogadom, mert, mint már mondtam; igazad van. – mosolyodtam el szélesebben. Erre már csak rábólintott, a maradék 5 percben pedig, amíg a kórházhoz értünk, nem beszélgettünk. Ahogy a célhoz közelítettünk, az emberek kezdtek megfogyatkozni az utcákon, a kórháznál alig páran sétálgattak. Luhan hyung leparkolt a járdánál, a kulcsot zsebre vágta, majd megindultunk befelé. Utunk először a recepcióra vezetett, ahol megtudakoltuk, melyik szobában helyezték el Chent.

- Sajnálom, de nem adhatok ki ilyen információkat. – közölte a nő, mire felvontam egyik szemöldökömet, s sóhajtva az öltönyöm belső zsebébe nyúltam.

- Nem civilek és nem is rajongók vagyunk. – emeltem fel az igazolványomat. – Munkaügyben érkeztünk. – A recepciós hölgy megilletődve hajolt közelebb a jelvényemhez, hogy jobban lássa, majd konstatáltam, hogy halvány pír jelenik meg arcán.

- Elnézést. – mosolygott zavarában. - 125-ös szoba.

- Köszönjük! – biccentettünk hyunggal, majd a lift felé igyekeztünk. A 125-ös szoba a második emelten volt található, ahova elég hamar felértünk a felvonóval. Kiszállva a fejünket kapkodtunk, hogy merre kéne menni, de a két műanyag széken helyet foglaló alakok a segítségünkre voltak. Azonnal felismertem a személyeket, így magabiztos léptekkel közelítettem meg őket.

- Azt hittük, nem jöttök. – kapta fel a fejét Chanyeol, mihelyst megpillantottak minket.

- Miért ültök idekint? – érdeklődött Luhan. Választ nem kaptunk azonnal, Yeol hyung sóhajtva dőlt hátra a széken, karjait összefonta mellkasa előtt, lábait pedig 4-es alakba rendezte. Kai csak ujjaival játszadozott az ölében, s mentsvárként hyungjára pillantgatott. Eléggé gondterheltnek tűntek, amit nem bírtam szó nélkül hagyni:

- Mi az?

- Azért ülünk idekint – beszélt maga elé Chanyeol – mert Baekhyun és Jongdae éppen a randijukat beszélik meg.

- Mi van?! – hökkentünk meg egyszerre Luhan hyunggal, s tágra nyílt szemekkel néztünk egymásra, majd Chanyeolra. Ő viszont nem úgy tűnt, mint aki vicces kedvében lenne, arcáról leolvastam, hogy igazat beszélt. Valamint, Jongin se szólt semmit, csak vállat vont, mikor megérezte tekintetemet magán.

- Azt hiszem, rosszul hallottam. – piszkáltam füleimet. – Randevú?

- Az. – válaszolt kurtán is kifejezéstelenül hyung, de ez a hangnem nekem többet mondott mindennél. Viszont még mindig nem tudtam feldolgozni. Baekhyun hyung randevúra megy egy másik fiúval? Ráadásul a kedvenc énekesével, aki ezek szerint szintén meleg?! Ez, így hirtelen, túl sok információ volt az agyamnak, le is zsibbadt rendesen. Kénytelen voltam letelepedni Jongin mellé az egyik székre. Megszólalni viszont még mindig nehezemre esett, s ahogy láttam, Luhan hyung is hasonlóképp érzett, ő viszont már többet mondott.

- Elhívta Kim Jongdae-t randevúra? – pislogott értetlenül Chanyeolra. – Ez kicsit merész.

- Épp ez a poén. – Az utolsó szót fülsértően gúnyosra vette. – Chen hívta el Baekhyunt. – Láttam Chanyeol-on, hogy nehezen bírja ki, hogy ne nevesse el magát kínjában, nekem viszont nem sikerült megállnom. Akaratom ellenére is röhögni kezdtem, máshogy nem tudtam feldolgozni a groteszk információt és a fiktív képet.

- Mi is hasonlóképp reagáltunk. – vigyorgott rám zavartan Jongin.

- Ezen most meglepődtem. – szólt őszintén Luhan. – De Chanyeol… - fordult felé - nektek ez miért baj? – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva.

- Egyáltalán nem baj. – lepődött meg Yeol. – Csak nem tudtuk, hogy Baekhyun meleg.

- Nekem rögtön leesett. – vont vállat zsebre tett kézzel Luhan, ezzel a lezser stílussal még engem is sikerült meglepnie. Honnan vágta le azonnal? És miért ilyen nemes egyszerűséggel közli velünk? – Kim Jongdae-ről meg végképp.

- Jó, hát én ezt nem tudtam. – túrt bele hajába feldúltan Chanyeol, habár próbálta leplezni valódi érzéseit. – Mindegy, inkább váltsunk témát! Mi történt az emeleten, Sehun? – fordult felém.

- Megtaláltam a szőkét, aki Chen italába kevert valamit. Verekedés bontakozott ki köztünk, végigkergettem az utcán, de végül lerázott. Viszont… - kotortam elő a zsebemből a tasakot – ezt elejtette.

- Ez nyilván a drog. – hajolt közelebb Jongin. – Vidd el a kutatási részlegbe!

- Tudom mi a dolgom. – bólintottam, majd kezemet az ölemben pihentettem tovább, nyitott ököllel, hogy szuggerálni tudjam a pirulákat. Miféle drog lehet? Ha Kim Jongdae nem halt bele, nyilván nem halálos. De, akkor milyen hatást fejt ki az emberre? Ha Chent kezelték, nyilván nem tudjuk most meg, csak ha elviszem a munkahelyemre, hogy megvizsgálják. Túl türelmetlen vagyok, de kénytelen leszek várni.

Gondolatmenetemből Baekhyun vörös arca és 1000 wattos vigyora zökkentett ki. Örömittasan lépett ki az ajtón, egyszerre volt felhőtlenül boldog, zavart és ideges, ami abban nyilvánult meg, hogy alsó ajkát rágcsálta.

- Na, mi van? – kérdezte tőle Chanyeol, cseppet sem kedvesen. – Hova lesz a nászút?

- Nem nászút. – tette karba kezeit az alacsonyabbik. – Csak megkérdezte, hogy nem mennék-e fel hozzá valamikor vacsorázni. – Láttam rajta, hogy legszívesebben örömtáncot lejtene a folyosó kellős közepén, magasról ejtve arra, ki mit gondolna róla.

- És mész?

- Már hogyne mennék!

- Baekhyun. – sóhajtott egy hatalmasat Chanyeol, mire mind a négyen felé fordultunk. – Miért nem mondtad soha, hogy meleg vagy?

- Mert nem kérdezted. – vont vállat hetykén a kérdezett fél. – Valamint, úgy gondoltam, te megveted a homoszexuálisokat, így nem is nagyon volt kedvem színt vallani neked.

- De… mióta vagy az? – Chanyeol most már cseppet sem ideges és háborodott volt, sokkal inkább szomorú és kétségbeesett. Nem tudtam hova tenni a hangulatváltozását, így inkább érdeklődve figyeltem eszmecseréjüket. Meglepett, hogy Baekhyun hyung milyen könnyen beszél nemi identitásáról.

- Körülbelül tinédzser korom óta tisztában vagyok vele. – Baekhyun kezdett egyre inkább zavarba jönni a témától, idegesen tarkóját vakargatta, de nem tudta leplezni, hogy milyen boldog még mindig. – Inkább váltsunk témát, jó?

- Mi van Chennel? – fordult felé Luhan, eleget téve hyung kérésének. Valójában, örültem, hogy elterelődött a kérdés, mert nem így képzeltem el az informálódást. Az ember, valamiért, nem ilyen módon akar tudakolódni az efféle dolgokról.

- Bevittek valami cuccot a szervezetébe, felkelt, hányt egyet, kiadva magából a drogot és most teljesen jól van. – mesélte Jongin, habár nem is tőle kérdezte. – Bár, fogalmuk sincs, mit etettek meg vele.

- Majd kiderül. – lóbáltam meg előtte a zacskót.

- Az honnan van? – csodálkozott rá a megszerzett drogra Baekhyun, én pedig ismét mesélésbe kezdtem, elmondtam neki mindent, amit korábban Chanyeol hyungnak és Kainak is. Természetükhöz és személyiségükhöz híven lecsesztek, amiért hagytam elfutni a srácot, viszont elismerték, hogy egyelőre épp elég a drogminta, én pedig nem firtattam a témát, semmi kedvem nem volt a baszogatásukat hallgatni. (…)

Még egy ideig ott ültünk a kórház folyosóján, s megvártuk, míg értesítenek minket Jongdae állapotáról és a további vele kapcsolatos dolgokról. Valamint, ő és Baekhyun még letárgyalták a randevújuk időpontját, s végül a kedd estében állapodtak meg. Még mindig nem tértem napirendre, de ha jobban bele gondolok, abszolút nem az én dolgom. Baekhyun hyung 23 éves, csak tudja, mit csinál. Én ebbe nem szólhatok bele, s bár a véleményem meg volt, inkább magamban tartottam. Luhan egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit ez zavarna, s Jongin is elég hamar magához tért a meglepettségtől, egyedül Chanyeol tűnt kissé letörtnek, amit viszont abszolút nem értettem. Ha megvetné a melegeket, akkor nyilván kitért volna a hitéből, alaposan megrángatta volna Baekhyunt, s szóba se állna vele. Ehelyett csak magában őrlődött, s ajkait nyalogatva elmélkedett valamin. Minél tovább gondolkodtam ezen, annál nagyobb baromságok ötlöttek fel elmémben, de ugyan ilyen elánnal hessegettem el őket. Nem szeretnék kombinálni, főleg nem Chanyeol hyung érzéseiről és beállítottságairól, de mindig is elég jó megfigyelőnek vallottam magamat, bizarr reakciója pedig nem hagyott nyugodni. Csak akkor tudtam ténylegesen elakadni a témáról, mikor a kórházból kiérve kétfelé váltunk. Jongin, Baekhyun és Chanyeol haza mentek, hogy végre nyugovóra térhessenek, Luhan hyunggal pedig a munkahelyünkre indultunk, hogy leadjuk a drogmintát. Útközben megbeszéltük, hogy elsőnek Junmyeonhoz térünk be, s beszámolunk neki a történtekről. A főnök cseppet se lepődött meg, mikor betévedtünk az irodájába, fél 12 tájékán. Ez volt a szerencsénk, hogy általában éjfélig az íróasztala mögött ül, s bőszen dolgozik, várva a beeső alkalmazottjait. Ez alkalommal se volt másképpen, éppen papírjai fölött görnyedt, ismét teát kortyolgatva, mikor bekopogtunk hozzá, engedélyt kérve a belépésre. 

- Szabad! – érkezett a tompa hang, majd Luhan hyunggal a nyomomban átléptem az iroda ajtajának küszöbét. – Sehunnie! Luhan! – mosolygott ránk, szokásához híven. – Vége is van az ünnepélynek?

- Igen. – bólintottam, majd az asztalhoz libbentem, s leraktam rá a pirulát rejtő tasakot. Junmyeon felvont szemöldökkel nézett rám, várva a magyarázatot és a beszámolót, s eleget téve hangtalan kérésének, mesélésbe kezdtem. Minden szavamat teljes érdeklődéssel itta magába, néha bólintott egyet, jelezve, hogy figyel rám, s folytathatom. Egyetlen apró részletet sem hagytam ki, a szőke sráccal kapcsolatos teóriámról is lerántottam a leplet előtte, s kicsit megvigasztalódtam, mikor nyugtázhattam egyetértését. Baekhyun hyung és Kim Jongdae randevújáról viszont említést se tettem, nem tartozott a munkához, az én életemhez pedig végképp nem. Így azt továbbra is homály fedte Junmyeon előtt.

- Ennyi történt. – sóhajtottam egy nagyot a végén, ugyanis ekkor döbbentem csak rá, hogy egy levegővel daráltam le az egész estét. – Sajnálom, hogy futni hagytam a merénylőt.

- Ugyan, Sehunnie! – legyintett hyung, s láttam rajta, hogy egyáltalán nem neheztel rám. Ez kissé megnyugtatott. – Jó munkát végeztél!

- Nem sikerült volna Luhan hyung nélkül. – Valóban így gondoltam, meglepően konstatáltam magamban az érzést, miszerint Luhan valóban jó munkatársam lehet a jövőben is.

- Nem csináltam semmit. – csatlakozott a beszélgetéshez hyung. Furcsa volt ismét a hangját hallani, mert egészen eddig meg se pisszent.

- Teljesen mindegy, ki mit tett az ügy érdekében – állt fel a helyéről Junmyeon – a lényeg, hogy van mintánk. Valamint, az is elég nagy előre lépés, hogy láttad a fiú arcát. Így legalább tudjuk, kit keressünk.

- Köszönöm. – Ajkaim mosolyra húzódtak hyung szavai hallatán. Mindig is szerettem benne, hogy ilyen közvetlen és bensőséges kapcsolatot ápol velem. Valóban olyan nekem, mint egy második apa. Ebbe persze beletartozik az is, hogy keményen megszid, ha ballépést követek el, de ettől mindig csak még közelebb érzem magamhoz. Hiszen tudom, hogy szívén viseli a sorsomat. Ezért mindig is hálás leszek neki.

- Menjetek haza, én leadom a mintát. – utasított, majd pakolászni kezdett az asztalán.

- Biztos, hyung? – billentettem enyhén oldalra a fejemet, de ő csak magabiztosan bólintott.

- Persze. Amúgy is be kell ugranom oda.

- Rendben. – biccentettem. – Akkor, jó éjszakát, hyung!

- Nektek is!

- Meg lesz. – vigyorodott el fáradtan Luhan. – Hosszú este volt.

- Azt meghiszem.

3. fejezet

- Rég volt rajtam öltöny – törtem meg a csendet, miközben az egész alakos, szekrényre felszerelt tükörben nézegettem magamat.

- A nőknek általában egy öltönyös fazon jut eszükbe, ha meghallják azt a szót, hogy titkos ügynök. – mosolygott Luhan, majd mellém lépett, hogy megigazíthassa nyakkendőjét.

Elérkeztünk a küldetésünk első fázisához. Az eredeti terv az volt, hogy keressük fel Kris főhadiszállását, törjünk be, s hozzunk drogmintát, amit meg tudnak vizsgálni a kutatási részlegen. Ám Junmyeon időközben értesült egy ünnepélyről, ami hatalmas lehetőséget adhat Kris bagázsának egy újabb merénylethez. Ez az esemény pedig nem volt más, mint egy rendezvény, ahol a híres koreai énekest, Chent – rendes nevén Kim Jongdaet - ünnepli majd mindenki a dalfesztiválon elért első helyezéséért. Ez a ceremónia pedig vasárnap estére, azaz mára esett. Így nem is nagyon volt időnk Luhannal másra, mint hogy megtudakolni a helyszínt, stratégiát kieszelni, majd felöltözni és felszerelkezni.

Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyit változott a véleményem Luhan hyungról. Reggel 8-kor érkezett, s este 7-re teljesen más képet alkottam róla. A reggeli közbeni beszélgetésünk után sokkal oldottabban mozogtunk egymás körül. Legalábbis én biztos, mert neki mintha előtte se esett volna nehezére. Úgy viselkedett velem, mintha ezer éve ismerne, amivel azt érte el, hogy én is közvetlenebb tudtam lenni vele. S habár nem tudtam meg róla semmit, éreztem, hogy nem tudna ártani nekem. (…)

Mikor megbizonyosodtam arról, hogy zakóm tökéletesen áll rajtam, s a nyakkendőm is a helyén van, a szekrényben rejtőzködő fegyvereimhez léptem, hogy felszerelhessem magamat. A nadrágom alatti késtartóban már egy tőr helyet kapott, a másik lábamon pedig egy pisztoly lógott. Zakóm belső zsebeibe újabb szúró-vágóeszközöket dugtam, valamint töltényeket, ha esetleg lövöldözésbe kerülnék és kifogynék. Eközben Luhan is magára pakolt két mordályt, három tőrt, egy bilincset akasztott öltönye belsejébe, zsebeibe pedig töltényeket csúsztatott. Így, fegyverekkel felpakolva és öltönyben egész férfiasan festett, ráadásul így sokkal hihetőbb volt, hogy lassan betölti a 25-öt.

- Kész vagyok. – igazította meg haját utoljára, majd hátrébb lépett a tükörtől.

- Rendben, én is. – egyenesedtem ki.

- Jól nézel ki, ha lány lennék, rád másznék. – nézett rajtam végig Luhan, majd mikor tekintetünk találkozott, elvigyorodott.

- Kösz, hyung! – kuncogtam. – Te sem panaszkodhatsz.

- Áh! – legyintett enyhe pírral az arcán, majd nadrágjában kezdett kotorászni, hogy előhalássza mobiltelefonját. – Negyed 8 van. – jelentette ki elgondolkodva. – Jongin messze lakik tőled? – pillantott rám.

- Nem, alig pár háztömbnyire.

- Rendben, akkor felvesszük őt is, aztán irány az ünnepség. – csúsztatta vissza a készüléket nadrágzsebébe, majd elindult kifelé a szobából, én pedig némán követtem. Erre a feladatra Junmyeon beosztotta mellénk Jongint is. Valami olyasmit mondott, hogy barátomnak jelenleg nincs feladata, s mivel a ceremónia helyszíne felettébb nagy, nem hátrány, ha ő is velünk jön, több szem többet lát alapon. Nem vitatkoztunk vele, én felettébb örültem, hogy Jonginnal dolgozhatok, Luhan pedig készségesen bólintott rá, mondván, legalább megismeri ő is.

Az előtérben beleléptünk fekete cipőinkbe, megkötöttük a fűzőt, majd szinte egyszerre egyenesedtünk fel, hogy elhagyhassuk a lakásom… illetve, lakásunkat. Egy gyors rántással leakasztottam a kulcsot a tartóról, leoltottam a lámpát, s előre engedtem hyungot, hogy nyugodtan be tudjam csukni az ajtót.

A lépcsőházban nem volt senki, így a villany sem égett. Mi sem kapcsoltunk, nekünk éppen elegendő volt a Hold adta világítás, hogy megtaláljuk a liftet, majd lemenjünk vele a földszintre. Ott se futottunk össze senkivel, s továbbra is némán haladtunk tovább, kilépve a hűvös levegőre. Amint becsukódott mögöttem a főbejárat fázósan húztam össze magamat, majd megindultam a kocsim felé, de Luhan hyung megragadta a csuklómat.

- Menjünk az én autómmal. – jelentette ki egyszerű, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- O-oké. – bólintottam rá, majd megindultam a piros jármű felé. Megálltam az anyósülés felöli ajtó mellett, megvártam, míg hyung lehetővé teszi a beszállást a kulccsal, majd be is huppantam az ülésre. Luhan bekötötte magát, majd rám pillantott, ezzel célozva, hogy én is tegyem meg. Kihúztam az övet, s átvetettem magamon, hyung pedig már dugta is be a kocsi kulcsot, hogy elindulhassunk.

- Mondd, hogy merre menjek. – fordult le az útra, majd megindult egyenesen. – Jó az irány?

- Igen. – pásztáztam az úttestet és az utcákat. – A második lehetőségnél fordulj balra. – utasítottam, mire Luhan biccentett egyet, s tovább haladt. Amíg elhelyezkedtem úgy, hogy egyik fegyverem se nyomjon, sikerült konstatálnom, hogy Luhan felettébb jól vezet. Egyszerre gyorsan és zökkenőmentesen, a szükséges kanyart pedig élesen, de mégis biztonságosan vette be. Mintha direkt lett volna. Talán ez a vezetési stílusa. Kissé hasonlít az enyémhez, habár én hajlamos vagyok néha felsiklani egy-egy járdaszegélyre.

- És itt? – ugrasztott ki gondolataim közül.

- Végig egyenesen és az utolsó háztömb lesz az jobbra. – magyaráztam, majd mobilomat kezdtem keresni, hogy sms-t írhassak Jonginnak, hogy jöjjön le a ház elé. Pár szóval lerendeztem, így amíg oda értünk volt ideje elolvasni és az üzenet szerint cselekedni.

Luhan közvetlenül a blokk előtt állt meg, de a motort továbbra is járatta, hogy egyből el tudjunk indulni, ha barátom megérkezik. Szerencsére nem is kellett rá sokat várni, öles léptekkel lépett ki az ajtón, s közeledett az autónk felé. Amíg sétált, volt időm szemügyre venni őt és megállapítani, hogy pont úgy nézett ki, ahogy én azt vártam. Ugyan olyan fekete öltöny, ám velem ellentétben ő pólót vett alá, ezzel előidézve egy kissé letisztult összhatást. Intett nekünk, mikor már belátott a kocsiablakon, majd kinyitotta az ajtót, s egy megkönnyebbült nyögéssel megtoldva levágódott a hátsó ülésre.

- Sziasztok – köszönt nekünk, majd kényelmesen hátra dőlt.

- De kinyaltad magad! – fordultam hátra vigyorogva.

- Elvégre, bálba megyünk, vagy mi. – vont vállat lezserül.

- Inkább mondanám ünnepségnek. – pillantott rá Luhan is. – Te vagy Jongin, ugye?

- Igen, örülök! – hajolt meg, már amennyire tudott ülve.

- Luhan vagyok! – biccentett hyung is, majd újra a kormány felé fordult, hogy elindulhassunk. Féltem, hogy Jongin esetleg kikotyogja neki, amit a telefonba meséltem Luhanról, de szerencsére nem tette. Magamban felsóhajtottam, s visszasüppedtem az ülésbe. Ekkor hallottam meg, hogy Jongin kotorászni kezd a zsebében.

- Kim Jongin… - egy pillanatra elhallgatott, majd hátrafordultam – fedőnevén Kai – tette fel fejére a napszemüveget vigyorogva.

- Nem a tengerpartra megyünk. – emeltem meg egyik szemöldökömet, habár én se voltam különb, annyi eltéréssel, hogy én csak végszükség esetén vettem fel napszemüveget.

- Nagy kár. – vette le színlelt csalódottsággal. Szemeimet forgatva helyezkedtem vissza, s figyelmemet inkább a mellettem elsuhanó tájnak szenteltem. Luhan hyung nyilván tudta, hova kell menni, mert egyszer kérdezett. Én ezt kihasználva teljes nyugodtsággal süppedtem bele az ülésbe, s ingattam a fejemet, ha megláttam egy érdekes plakátot, vagy egy szépen kivilágított épületet. (…)

Nagyjából húsz percet vett igénybe az út, de a helyszín közeledtét már előbb konstatáltam. Az utca végében is felgyülemlettek az emberek, autók sokasága kanyargott minden utcában, parkolóhelyet is alig találtunk. Csak úgy sikerült elfogadható helyen megállnunk, hogy Luhan hyung bevágott egy fekete Merci elé. A sofőr nyilván puffogott magában, amiért lecsapták a kezéről az egyetlen közeli parkolóhelyet, de minket ez abszolút nem érdekelt. Hyunggal kicsatoltuk magunkat, ő zsebre vágta a kocsi kulcsot, s mind a hárman, szinte egyszerre szálltunk ki az autóból. Hiába volt hideg, s hiába fújt a szél, a tömeg és az emberek közelsége melegen tartotta a légkört, így már nem is fáztam. A fiúkkal egymásra néztünk, majd egy egyetértő bólintás kíséretében megindultunk befelé a vörös szőnyegen.

- Várjanak! – állított meg minket a két méter magas és másfél méter széles biztonsági őr. – A jegyüket kérném! – tartotta a markát, akár egy utcai kéregető. Tanácstalanul – bár ezt nem mutatva – pillantottam a többiekre.

- Parancsoljon. – húzta elő zsebéből Jongin a három piros-fehér kártyát, s a férfi kezébe nyomta. A szekuritis gyanakvó tekintettel nézte végig mindet, majd visszanyújtotta nekünk, s intett fejével, hogy megadja az engedélyt a belépésre. – Köszönjük! – hálálkodott mindhármunk helyett Jongin, s megindultunk a nyitott ajtó felé.

- Honnan volt jegyed? – tette fel a bennem is megfogalmazódott kérdést Luhan.

- Junmyeon hyung adta, mikor közölte velem, hogy én is jövök. – válaszolt Jongin, majd megigazította zakóját. Még tettünk pár lépést, hogy az aulába érjünk, ott viszont elállt a lélegzetem. Kívülről is elég puccosnak tűnt a hely, de belülről még csodálatosabb volt. Az egész hely fehérben és aranyban pompázott, még a kő is piszok drágának tűnt. Kissé csúszott is rajta a lábam, miközben lépkedtem. Amikor pedig a díszterembe értünk rájöttem, hogy ennél fényűzőbb nem is lehetne. Hatalmas, régi stílusú csillárok lógtak a szintén fehér plafonról, kerek, világos terítőjű asztalok sorakoztak a terem jobb oldalán, a bal falnál pedig egy kisebb porond talált helyet magának. Természetesen az is fehér volt, így még jobban kivirított a rajta levő fekete mikrofon és annak állványa. Tátott szájjal kémleltem körbe az egész terepet, figyelmemet pedig a vendégekre fordítottam. Mindenki ki volt csípve. A férfiak elegánsba vágták magukat, voltak, akik hozzánk hasonlóan öltönyt viseltek, de olyanok is akadtak, akik megoldották az öltözködést egy alkalmibb inggel. A nők láttán pedig éreztem, hogy nadrágom kezd kényelmetlenné válni. Falatnyi, testre simuló ruhák, fedetlen lábak és nyakak, amiket rakoncátlan tincsek csiklandoztak, s vörös ajkak, még jobban kihangsúlyozva a szerencsésebbek fehér, s tökéletes fogazatát. Az összhatásra pedig a lágy jazz és soul zene is rátett egy lapáttal.

- Hirtelen gazdagnak és méltóságteljesnek érzem magam. – lökött meg finoman vállaival Jongin. – Amúgy, kit keresünk, tulajdonképpen?

- Mindenkit, aki egy kicsit is gyanúsan viselkedik. – válaszolt nemes egyszerűséggel Luhan. – Ne feledjétek, nem szórakozni jöttünk! – Habár külseje nem, de felelősségérzete éreztette, mennyi idős valójában.

- Ez igaz, de nem azt jelenti, hogy nem érezhetjük jól magunkat. – vont vállat Jongin, majd levett három pohár pezsgőt a tálcáról, amit az ottani pincér vitt körbe-körbe. – Igyunk egy kortyot, aztán vágjunk bele a melóba! – nyújtotta oda a nekünk szánt poharat, amit én mosollyal az arcomon fogadtam el, ám Luhan hezitált egy kicsit. – Na, gyerünk, hyung!

- Nem preferálom az alkoholt. – ismerte be, én pedig kikerekedett szemekkel fordultam felé. 24 éves és nem szokott inni? Ez számomra elég hihetetlennek hatott, hisz az ilyen korúaknak, mint mi, elég gyakran lecsúszik néhány pohár. Van, akinek még több is.

- Ez az egy nem fog megártani. Na! – dugta közvetlenül Luhan orra alá a pezsgőt Jongin. Hyung még pár szekundum erejéig habozott, de végül egy beleegyező mosoly kíséretében kivette barátom ujjai közül a poharat. – Ez a beszéd, Luhan hyung!

- Koccintsunk az estére! – vigyorogtam, italomat enyhén megemelve. – És arra, hogy elkapjuk, akit keresünk, annak ellenére, hogy fogalmunk sincs, kit kell megtalálnunk.

- Így legyen! – koccintott velem Luhan, mélyen a szemembe nézve, ahogy azt illik. A terem csillárjainak fényei csillogtak barna íriszeiben és nedves ajkain, amiket ismét benyálazott. Elmosolyodtam rajta, végül pedig Jonginhoz fordultam, hogy vele is koccinthassak, s miután ők ketten is lerendezték, egyszerre hajtottuk fel a pezsgőt. Hyung azonnal elfintorodott, mikor az alkoholos ital végigfolyt nyelőcsövén, Jongin viszont egészen kivirult, velem egyetemben, s ahogy ismerem, csak percek kérdése, hogy keressen egy újabb pincért, újabb pezsgőkkel.

- Hé, meg se vártok? – ütötte meg a fülemet egy mély, rekedtes és felettébb karizmatikus hang. Azonnal sikerült beazonosítanom, hogy kihez tartozik, így egyáltalán nem lepődtem meg, mikor hátrafordultam, s Chanyeol jött felénk, Baekhyunnal az oldalán.

- Mit kerestek itt? – adtam hangot értetlenségemnek, mire Baekhyun arca felderült, Chanyeol viszont megterhelten felsóhajtott.

- Baekhyun nagy rajongója Kim Jongdae-nek, ezért mindenképpen el akart jönni. – mesélte, mire mindhármunk tekintete az említettre siklott.

- Viszont semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez egyedül, úgyhogy elrángattam magammal. – bökött hüvelykujjával Baekhyun a magasabbikra, mire az hitetlenkedve a fejét csóválta. Ám mikor ismét végignézett rajtunk láttam az arcán a felismerést, miszerint van köztünk egy számukra idegen személy.

- Mi még nem találkoztunk. – lépett Luhan hyung elé Chanyeol. – Park Chanyeol vagyok. – hajolt meg az idősebbik előtt, jobb kezét előre nyújtva.

- Luhan! – fogadta el kedvesen, majd kezet ráztak. – Örülök a találkozásnak.

- Ez a hobbit mellettem pedig Byun Baekhyun. – bökött fejével alacsony barátjára, mire az rögvest felkapta a fejét.

- Legalább nekem nem lóg ki a lábam a takaró alól, ha nyújtózkodok! – vágott vissza, mielőtt ő is rendesen bemutatkozott volna Luhannak.

- Én viszont elérem a felső polcot. – forgatta szemeit a colos, Baekhyun pedig, mihelyst elengedte Luhan hyung kezét, szikrákat szóró tekintettel nézett fel rá.

- Én is elérem, képzeld!

- De én sámli nélkül.

És ezzel kezdetét vette a szokásos szájcsatájuk, ami persze abszolút nem volt komoly, de mi nagyon is jól szórakoztunk rajtuk. Különösen Luhan, akinek ez még új volt, de ahogy arcáról leolvastam, felettébb szimpatizált munkatársainkkal. (…)

Az ünnepély kezdetekor nem történt semmi érdekfeszítő, mint ahogy azt vártuk. Az emberek fokozatosan szállingóztak be, s fogyasztották az alkoholt, vagy a svédasztalon felszolgált könnyű ételeket. Mindenki a 9 órát várta, hogy Kim Jongdae megérkezzen, lebonyolítsa a hálabeszédét, majd az emeleten, egy nagy vacsora keretében jól mulassanak, s ilyen-olyan módon élvezzék egymás társaságát. Mi a fiúkkal a hátsó díványokon telepedtünk le, amikhez egy kisebb kerek asztal is tartozott, így volt hova pakolnunk a felhalmozódott poharakat. Mivel Chanyeol és Baekhyun hyung nem munka végett jöttek el a rendezvényre, nyugodt szívvel öntötték magukba az alkoholt, nekünk viszont mértéket kellett tartanuk. Nem bántam, mert minél több ember keringett a díszteremben, annál jobban kellett figyelnem, hogy észrevegyem a gyanús személyeket. De egyelőre nem láttam senkit, aki kicsit is furán viselkedett volna.

- Hol van már ez a Chen? – dőlt hátra unottan Jongin. – Csak a beszéde után lehet felmenni az emeletre kajálni, de én már éhes vagyok.

- Nem enni jöttünk, Jongin. – csóválta a fejét Luhan, mire barátom felvont szemöldökkel, ámbár vigyorogva sandított rá.

- Munkában Kai. – ismételte, amit már a kocsiban is közölt. – Már mondtam.

- Igaz, ne haragudj. – kuncogott hyung. – Egyébként 5 perc múlva 9, hamarosan meg kell érkeznie.

- Mivel híresség, biztos stílusosan késni fog egy kicsit. – játszadozott pezsgőspoharával Chanyeol hyung. – De ti kit kerestek? – tette fel az ominózus kérdést, mire mind a hárman vállat vontunk. – Az jó, őt én is szeretném megtalálni. – horkantott fel nevetve.

- Tudom, hogy nem melóban vagytok – fordultam felé és Baekhyun felé – de szóljatok, ha láttok valakit vagy valamit, ami nem elhanyagolható!

- Feltéve, ha nem iszok többet. – fogta a fejét Chanyeol. – Kezd beütni a pezsgő.

- Idióta. – forgatta szemeit Baekhyun. – Minek iszol, ha nem bírod? – Barátjának már nem volt ideje reagálni, ugyanis mindnyájan felfigyeltünk a hirtelen kialakult csendre. Egyszerre fordultunk a díszterem bejárata felé, amin két testőr, s maga Kim Jongdae, azaz Chen sétált be, boldog és méltóságteljes mosollyal az arcán. Baekhyun majdnem felsikkantott örömében, hogy végre élőben láthatja kedvenc énekesét, s Chanyeolnak kellett őt visszanyomnia a helyére. A nők rögtön susmogni kezdtek, páran pedig be is támadták a hírességet, hogy autogramot kérjenek tőle, vagy csak leszólítsák pár szóra. Chen illedelmesen maga elé emelte egyik kezét, mondott valamit, rajongói pedig kissé csalódottan, de hátrébb léptek tőle. Feltételezésem szerint valami olyasmit közölhetett, hogy majd a beszéd után lehetőségük lesz mindenre, amit szeretnének, köztük a beszélgetésre és az autogramra.

- Menjünk közelebb, nem látom őt rendesen! – nyafogott Baekhyun, s válaszra sem várva megragadta Chanyeol és az én karomat, majd vonszolni kezdett minket a porond felé. Luhan és Kai egy vállrántás kíséretében követtek minket, míg végül a tömeg elején nem kötöttünk ki. Lökdösődésbe és másokon való átgázolásba került, de Baekhyun örült, szóval megérte. Neki mindenképpen.

Követtem tekintetemmel az alacsony, fekete hajú énekest, míg végül fel nem ért a színpadra. Az összegyűltek hatalmas tapssal – a nők és Baekhyun sikongatással – üdvözölték, Chen pedig illendően meghajolt, köhintett, majd közelebb lépett a mikrofonállványhoz. Mutatóujjával párszor rábökött a mikrofonra, hogy be van-e kapcsolva, s mikor megbizonyosodott róla, hogy hangja mindenkihez eljut majd, beszélni kezdett.

- Üdvözlök mindenkit ezen a szép vasárnap estén. – Nagyon szép. Épp bűnözők után kutatunk, de hát kinek mi. – Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan megjelennek majd. – Ja, persze… - De örömmel látom, hogy ennyien vannak, ugyanis ez az ünnepség nem rólam, hanem Önökről szól. Ugyanis maguknak köszönhetem, hogy idáig eljutottam, s hogy bezsebelhettem az országos dalfesztivál első helyéért járó díjat. – Itt hatalmas taps következett, bár szerintem a hangerő feléért egyedül Baekhyun volt a felelős. Én csak unottan csaptam egyik tenyeremet a másikhoz, s legszívesebben ásítottam volna, de azért a taplóságnak is van határa. – Tehát, valójában én tartozok köszönettel mindenkinek, amiért ennyi energiát és hitet fektettek belém, s végig kitartottak mellettem. Minden rajongómnak ezúton szeretném megígérni, hogy később sem fogok csalódást okozni. – mosolyodott el bájosan, s ekkor vettem csak észre, hogy felettébb jellegzetes szájsarkai vannak. Pont úgy néz ki, mint az a kettőspont-három szmájli.

- Olyan aranyos. – törölgette műkönnyeit Baekhyun, mire Chanyeol hyung homlokon csapta magát, Jongin pedig kezét szájára tapasztva próbálta visszatartani feltörő nevetését.

- Sehunnie. – hajolt nyakamhoz Luhan hyung, s lehalkított hangon kezdett beszélni. – Baekhyun barátod meleg vagy csak nagy rajongó?

- Tudtommal csak bálványozza Kim Jongdae-t, de most elbizonytalanodtam. – vallottam be tarkómat vakarva, s zavartan kacarászva.

- Ya! – ordított ránk a téma tárgya, ami azt sejtette, hogy minden szavunkat hallotta. – Nem vagyok buzi! – Az utolsó szava talán hangosabbra sikerült, mint szerette volna, mert hirtelen mindenki elhallgatott a teremben, s az összes ember döbbent arccal nézett ránk. Még Chen is, aki beszédét kénytelen volt félbeszakítani, s ő is meghökkenve méregette rajongóját.

- Ezt örömmel hallom. – nevetett fel, látszólag jól kezelte a helyzetet.

- Bocsánat. – biccentett vörös fejjel Baekhyun. Nem tudtam eldönteni, hogy azért ég az arca, ami történt, vagy azért, mert vágyai tárgya hozzászólt. Inkább az utóbbira tippelnék.

- Azt javaslom, menjünk fel az emeletre, és fogyasszuk el a vacsorát, ha már a séfek voltak kedvesek, és ennyit bajlódtak az étellel. – váltott témát Jongdae, majd hátrébb lépett, s megindult a színpad lépcsője felé.

- Végre! – kiáltott fel Kai, majd meg se várt minket, útnak eredt a feljáróhoz. Mi szó nélkül követtük őt, az összes többi vendéggel egyetemben. Így kissé lassan tudtunk haladni, főleg mert Chent illett előre engedni, hogy ő mehessen fel először, ezért egy pillanatra megállt a torlódás. Mikor viszont felértünk rögtön asztalt kezdtünk keresni. Luhan hyung javaslatára az egyik sarokban foglaltunk helyet, ahol az egész térre rálátásunk nyílt. Egy asztal hat személyes volt, s mivel mi öten voltunk, kényelmesen elfértünk, az üres székre pedig Chanyeol ráterítette a zakóját, így véletlenül se tudta elfoglalni senki.

Mikor mindenki letelepedett egy számára szimpatikus helyre, elkezdték felszolgálni az ínycsiklandó vacsorát, aminek a puszta látványától összefutott a nyál a számban. Jongin a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, melyik pincér milyen fogást kínálgat, majd a svédasztal felé fordult, ahova egy halom választék terítékre került már.

Szinte mindenből szedtünk magunknak, ami egy kicsit is rokonszenves volt, vagy felkeltette az érdeklődésünket. Nem fogtam vissza magamat, az utóbbi időben úgyis keveset ettem, ezt pedig a pénztárcám sem bánta, hisz nem én álltam.

A pincérek körbejárták az asztalokat, különböző borokat, pezsgőket, koktélokat és rövid italokat kínálgatva. Baekhyun és Chanyeol valami tömény mellett állapodtak meg, Luhannal és Jonginnal viszont inkább valami gyengébbet választottunk.

Vacsora közben bőven volt időm végigkémlelni az egész emeletet. Első pillantásra semmi gyanúsat nem észleltem. Az emberek alacsony hangerővel beszélgettek és nevetgéltek, a legnagyobb zajt az evőeszközök csörömpölése indukálta. Látszólag mindenki jól érezte magát, hála a kellemes társaságnak és a már szervezetükbe beivódott alkoholnak. Kim Jongdae valamelyik elülső asztalnál ült, s két másik férfi körét élvezte, szerintem a drága híresség se volt már szomjas. A mellettem helyet foglaló Luhan is a termet pásztázta, akárcsak Jongin, de arcukon láttam, hogy egyelőre ők se szúrtak ki semmi érdekeset. Chanyeol és Baekhyun egészen elengedték magukat, de nem szólhattam érte, hiszen ők jelenleg nem dolgoztak. Velünk ellentétben.

Logikusan végiggondolva a pincérekre és a konyhában dolgozókra gyanakodtam leginkább, hiszen ők kerülnek közvetlen közel minden ételhez és italhoz, a konyhában pedig észrevétlenül belecsempészhettek bármit. Éppen ezért a felszolgálókat kezdtem vizslatni. Szemem először azon a fickón akadt meg, aki egy tálcányi koktélt vitt ki az egyik nőuralmas asztalhoz, büszke mosollyal az arcán. Bizalmatlan tekintettel követtem minden mozdulatát, de a pincér fixírozását egy hatalmas koppanás szakította félbe, majd az ijedt sikolyok. Fejemet azonnal a hang irányába kaptam, szemem pedig azonnal megakadt az ünnepelt énekesen, ahogy az asztal mellett fekszik, látszólag eszméletlenül. A levegő azon nyomban megfagyott, mindenki kikerekedett szemekkel bámulta Chent, Luhan pedig felállt a helyéről, s az asztalra támaszkodott, hogy jobban ellásson odáig. A némaságot végül a Kim Jongdae mellett ülő szőke srác törte meg. Ijedten pattant fel, majd megrázta az élettelen testet, s jajveszékelve kiáltozni kezdett.

- Hívjanak mentőt! – Hangja pengeként hasított a levegőbe. – Elájult! – Ahogy ezt kiejtette a száján a teremben levő összes vendég mozgolódni kezdett, ezzel megnehezítve a dolgomat, hogy megtalálhassam a tettest. Tudtam, hogy a meló most kezdődött el.

Azonnal felálltam az asztaltól, s kihasználva, hogy rám senki sem figyel, fejemet kezdtem forgatni a delikvens után kutatva. Luhan és Jongin követték a példámat, s meglepetésemre – hála ösztöneiknek – Baekhyunék is munkába álltak. Mintha hirtelen kiszállt volna belőlük az összes alkohol, teljesen józannak tűntek, s tekintetükkel ők is gyanús, lehetséges elkövetőt kerestek. Miután végignéztem az egész termen visszafordultam Chenhez, aki még mindig a földön feküdt mozdulatlanul, ám a szőke srácnak már hírét se láttam. Helyette négy másik férfi fogta közre a hírességet, pár nő pedig ott toporgott, hogy „Jaj, mi lesz most” ahelyett, hogy valamelyikük felhívta volna a mentőket és/vagy a rendőrséget.

- Hol a szőke? – ingatta fejét Jongin. Ezek szerint nem csak én láttam a srácot.

- Nem tudom, elvesztettem szem elől. – túrtam idegesen a hajamba, de ahogy ezt kimondtam, megpillantottam a keresett személyt. Épp a harmadik emeleti lépcső felé sétált, teljesen nyugodtan, mintha semmi se történt volna. – Már látom. – Átfurakodtam a fiúk között, meg se vártam, hogy reagáljanak, nyomban a szőke fiú után eredtem. Átszlalomoztam a rémült tömegen, nem érdekelt, mit gondolnak, hová tartok. Csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy elkapjam a tettest. Mikor már a feljáró középső fokain lépkedett, kissé gyorsítottam a tempómon, de nem annyira, hogy feltűnő legyen. Kikerültem pár öltönyös pasast, majd a korlátot fogva megpördültem, s megindultam a következő emeletre. A hangok tompulni kezdtek, mikor felértem a lépcsőn, a fiút viszont sehol sem találtam. Egyedül álltam a kivilágított folyosón, körbe véve rengeteg ajtóval, amik közül bármelyiken besétálhatott.

Utoljára a hátam mögé néztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem követ senki, majd a pisztolyom után nyúltam. A falnak lapulva, lassan lépkedve kezdtem a folyosó felderítését. Először a tőlem jobbra levő ajtót rúgtam be, majd magam elé tartva a fegyvert benéztem a szobába. Üres volt. Csak úgy, mint a következő két szoba, amit megnéztem.

Csend volt az egész emeleten, csak a saját lélegzetvételemet és tompa lépteimet hallottam. Semmi nesz. Kezdtem úgy érezni, hogy a srác egyszerűen felszívódott, s már rég nem itt jár. Mikor pedig berúgtam az utolsó szoba ajtaját, s ott sem találtam, sóhajtva engedtem le a mordályomat. Elvesztettem volna?

Még utoljára körbenéztem a szobában, hátha csak rosszul láttam, de nem. Valóban tiszta volt. Az ajtót nyitva hagytam, s úgy indultam meg, vissza a lépcső felé, ám hirtelen furcsa érzésem támadt. Aztán pedig egy hangot hallottam. De honnan jöhetett? Szemöldökömet ráncolva néztem körbe a folyosón, de senkit se láttam, ekkor viszont rájöttem. A személy közvetlen fölöttem van. Reflexből felnéztem, a szőke fiú pedig a plafonon lógott, kezeivel és lábaival rögzítve magát. Ujjai között pedig egy hosszú tőr csillogott. Azonnal előre vetődtem, így kikerülve a támadását, majd egy előre-bukfenc közben előhúztam a saját késemet. Muszáj volt ezzel harcolnom, ugyanis hangtompítót nem szereltem a pisztolyra, balhét pedig nem akartam, s az sem állt szándékomban, hogy ebbe másokat is belekeverjek.

Felocsúdni sem volt időm, a fiú már támadt is rám újból. Azonnal fel kellett pattannom, hogy hárítani tudjam a támadását. A két kés hangos csattanással és szikrákat szórva találkozott, a szőke pedig kihasználva, hogy azon erőlködtem, ne lökjön ki egyensúlyomból, kezét ökölbe szorítva próbált meg gyomorszájon vágni. Szerencsére idejében reagáltam, a tőrös kezét ellöktem magamtól, fejemet oldalra rántottam, öklét pedig lefogtam. Szorosan tartottam őt, karját mozdítani se tudta, így lábbal támadott. Egy jól irányzott rúgással kísérelt meg oldalba vágni, de gyorsan reagálva kicseréltem kezeimet. Amelyikben a tőr volt, azzal támasztottam ki a kezét, a szabaddal pedig megfogtam a lábát, s elhajítottam. Arra számítottam, hogy végignyalja a padlót, gondosan feltakarítva azt, de nem. Talpra érkezett, majd azonnal el is rugaszkodott, s pusztakezes támadásaival kezdett sorozni. Alig tudtam kivédeni őket, illetve kitérni előlük, olyan gyorsan mozgott. Biztos voltam benne, hogy tanul vagy tanult harcművészetet, mozdulatai olyan pontosak, precízek és gyorsak voltak. Izzadságom már gyöngyöződött a homlokomon, ő viszont mintha cseppet se fáradt volna el. Én viszont a megfelelő pillanatra vártam. Miközben védekeztem, volt időm kitapasztalni a támadásait, s megtudni, mikor hagy nekem elegendő szünetet, hogy visszatámadjak. Ez pedig két rúgás között volt, míg egyik lábáról átugrott a másikra. Abban a fél szekundumban kellett cselekednem. Saját fegyverét vetettem be ellene, lábamat felemelve megismertettem mellkasát cipőm talpával, a szőke pedig ezúttal valóban végigszánkázott a fehér kövön. Ezt kihasználva futva megindultam felé, hogy amíg földön van, addig támadhassak, de ezúttal gyorsabb volt nálam. Felpattant, s a kését felém hajította. Nem sokon múlt, hogy ne lője ki a szememet vele, de még idejében hátra rántottam a fejemet, így a fegyver nem belém, hanem a falba fúródott bele. Amíg meg volt illetődve, hogy elvétette a támadást, én megindultam felé, de valami, jobban mondva valaki ismét közbe vágott. Egy golyó suhant el mellettem, s majdnem eltalálta a fiút, de az is kitért előre, így segítőmnek csak az ablakot sikerült szilánkosra törnie.

- Luhan hyung! – fordultam meglepetten hátra.

- Ne velem foglalkozz! – kiáltott rám határozottan. – Menj utána!

- Mi? – pillantottam vissza, de ellenségem már sehol sem volt. Kihajoltam a kitört ablakon, s szőke haja az épület oldalára felszerelt létránál csillogott.

- Eredj már! - rivallt rám ismét.

- Nem vagyok egy Assassin. – sóhajtottam, de végül megkíséreltem kimászni az ablakon.

2. fejezet

Másnap reggel dörömbölésre ébredtem. Az első pár hangot próbáltam ignorálni, s meg se moccantam, de a zaj nem akart megszűnni. Sőt, egyre hangosabb lett. Én pedig egyre idegesebb. Nyűgösen fúrtam fejemet a párnám alá, s vergődtem a takaróm alatt. Eszem ágában sem volt felkelni, éreztem, hogy még roppant korán lehet. Nem tudom, ki veri az ajtómat, de megbánja, ha pár szekundumon belül nem hagyja abba.

Imám nem talált meghallgatásra, a személy továbbra is püfölte a bejáratot. Hektikusan téptem le a fejemről eddigi rejtekemet, majd lerántottam magamról a vékony, fehér pokrócot, s a bejáróm felé csörtettem. Meg se kérdeztem, ki az, egy határozott mozdulattal kitártam az ajtót, majd szikrákat szóró tekintettel, s csapzott hajjal néztem farkasszemet váratlan látogatómmal.

- Na, végre! – nyögött fel megkönnyebbülten, majd rántott egyet a vállán lógó sporttáskáján. Megszólalni se tudtam a döbbenettől. Mit keres ez itt ilyenkor? Tudtam, hogy ma fog beköltözni, na de hogy korán reggel zargasson, az több a soknál. – Bemehetek?

- Luhan hyung… - pislogtam zavartan a nálam pár centivel alacsonyabb fiúra. – Miért ilyen korán? Épp fordultam volna a másik oldalamra.

- Korán? – kerekedtek el szemei. – 8 múlt, ez egyáltalán nem korán.

- Szubjektív. – rántottam egyet a vállamon, majd félre álltam, hogy Luhan beljebb tudjon jönni. Egy biccentéssel köszönte meg, hogy szabad utat adtam neki, majd át is lépte a küszöböt, táskáit pedig a földre rakta. Amíg én visszacsuktam az ajtót, szemem sarkából láttam, ahogy Luhan enyhén tátott szájjal fixírozza a lakásomat. Nem szóltam egy szót sem, csak követtem a tekintetét, ami először a jobboldalon levő nappali-részre, majd a baloldali konyhasarokra siklott. Jó, őszintén bevallom, hogy otthonom talán nem volt nagy, de annál felszereltebb. LCD képernyős tévé, bőrkanapé, a legújabb és legszebb konyhabútorok, s masszív, fénylő szobaajtók. Egy lábamra helyezve testsúlyomat vártam, hogy hyung végre megszólaljon, s ne csak ámuldozva forgassa a fejét.

- Kipakolsz? – törtem meg végül a csendet, mire felém fordult. Mimikája rögvest átváltott a megszokott, ártatlan mosolyra és melegséget árasztó tekintetre. Miközben a válaszra vártam, akaratom ellenére is elidőztem tekintetemmel az arcán. Hibátlan bőr, formás ajkak, csokoládébarna szemek. Ha meleg lennék, talán még tetszene is. De így, heteroként, csak furcsának találtam feminin vonásait.

- Igen. – bólintott, majd felvette a földről nehéz csomagjait.

- Az lesz a te szobád. – böktem az ajtóra fejemmel, miközben fáradtan hajamban turkáltam. De, hogy ne legyek bunkó, elindultam a helyiség felé, Luhan pedig szorosan követett engem. Úgy nyitottam ki az ajtót, hogy ne álljak útban, s mikor a fa koppant a falon, hyung be is tudott lépni új „otthonába”. – Remélem, megfelel. – Ezt őszintén mondtam, bár arckifejezése már elárult mindent. Pedig a szobában nem volt más egy franciaágyon, egy szekrénysoron, egy íróasztalon és egy nagy ablakon kívül, aminek függönyei szét voltak húzva, így a Nap sugarai megvilágították a helyiség minden szegletét

- Persze, kösz! – biccentett. Feltűnt, hogy mindent így köszönt meg, de hát a munkámnak hála a legapróbb részletek sem kerülték egy a figyelmemet. Néha elég idegesítő, hogy mindent észreveszek, még olyanokat is, amiket talán jobb lenne nem tudnom.

- Megyek, felöltözök. – indultam meg, de a vállam fölött még utoljára hátra pillantottam. Luhan már fel is dobta táskáit a fehér takaróra, s elkezdett kirámolni belőlük. Háttal volt nekem, de ennek ellenére tudtam, hogy hall, így folytattam. – Ha bármire szükséged van, szólj! – azzal ott hagytam. Fáradtan csoszogtam vissza a saját szobámba, majd mintha barlangban laknék, szimplán rádőltem az ágyamra, arccal előre. Akármilyen fáradt voltam éreztem, hogy nem tudnék visszaaludni. Azzal a tudattal nem, hogy egy idegen mászkál szabadon a lakásomban. Mi van, ha ellop valamit, vagy az édes álmom közepette legyilkol? Megtanultam, hogy nem szabad bízni senkiben, s Luhannak bármilyen barátságos arca, valamint gesztusai vannak, ez alól ő se lehet kivétel.

Még hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul, míg végül megembereltem magamat, karjaimmal felnyomtam testemet, majd megráztam nehéz fejemet, hogy felocsúdjak. Lekászálódtam az ágyról, majd a szekrényemhez léptem, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak, kezdve a ruhámmal. Elvégre nem lehetek egész nap boxerban és trikóban. Ahogy kinyitottam a szekrényt szemem azonnal megakadt kedvenc szürke pólómon. Hezitálás nélkül rántottam ki a többi felső közül, ezzel leborítva a tornyot, de szerencsére időben elkaptam a ruhadarabokat, s visszagyűrtem őket a helyükre. Félrebillentett fejjel szemeztem a kupival, amit 2 másodperc alatt kreáltam, de nem különösebben foglalkoztatott. Inkább kerestem egy farmert, amit még magamra vehetek, majd becsuktam a szekrényajtót és öltözködni kezdtem. Amint ezzel végeztem a fürdő felé vettem az irányt, hogy arcot, valamint fogat mostam. Az ajtót nyitva hagytam, így tisztán hallottam minden neszt, amiket Luhan hyung pakolása eredményezett. Cipzárhúzogatás, szekrénycsapkodás, kisebb puffanások, s ingerült sóhajok. Amíg fogkefémet húzogattam a számban végig azon elmélkedtem, hogy vajon jó lesz-e ez így. 6 éve egyedül lakok, Jongin is csak néha aludt nálam, de rajta kívül nem engedtem fel magamhoz senkit. Furcsa lesz ismét egy lakótárssal élni a mindennapjaimat, de kénytelen leszek hozzászokni.

- Sehun-ah! – ütötte meg fülemet Luhan hangja. Na, már becézget is.

Mivel a szám tele volt fogkrémhabbal muszáj volt köpnöm egyet, hogy reagálni tudjak. Gyorsan öblítettem is, majd a törölközőhöz léptem.

- Igen? – kiáltottam vissza, miközben a vizet itattam fel a számról.

- Elmegyek valami reggeliért. – Hangja mostanra egész közelről csengett, s mikor fejemet az ajtó felé fordítottam, láttam, hogy ott áll, a keretnek támaszkodva. – Hozzak neked is valamit?

- Hát… - kezdtem volna, de a gyomrom megelőzött. Akkorát kordult, hogy visszahangzott az egész fürdőszobában, s egy pillanatra mindketten elhallgattunk. Én csak megszeppenve pislogtam, de csodálkozni nem csodálkoztam, hiszen előző nap reggel ettem utoljára. Viszont éreztem, ahogy vérem az arcomba szökik, s az egész képem lángba borul, Luhan viszont felettébb jól szórakozott, ajkait féloldalas mosolyra húzta.

- Mit kérsz? – rugaszkodott el az ajtófélfától.

- Mindegy, bármi megteszi. – válaszoltam végül, mire felsóhajtott. Láttam rajta, hogy nem elégítette ki a kapott felelet, így hozzá tettem: - Van a közelben egy pékség, elég, ha onnan hozol valamit.

- Rendben. – bazsalygott ismét, majd megindult az előszobába, hogy magára vegye cipőjét. Én követtem őt kifelé, bár magam sem tudom, miért. Nem akartam mondani neki, de jól esett, amiért engem is megkérdezett, ennék-e valamit, erre igazán nem számítottam. Még egy dolog, amit sikerült Luhan hyungról megtudnom: gondoskodó.

- Sikerült kipakolnod és megtalálnod mindent? – érdeklődtem, mire felegyenesedett, immáron cipővel a lábán.

- Igen. És szép a szoba. – bókolt, mire nekem is halvány mosolyba szaladt a szám. Figyelmemet viszont nem kerülték el megrándult arcizmai, s meglepett tekintete, amikkel engem mustrált. Felvont szemöldökkel, s karba tett kezekkel bámultam vissza rá.

- Mi az? – kérdeztem, mire enyhén megrázta a fejét.

- Semmi, csak meglepődtem, hogy tudsz mosolyogni. – kuncogott, fehér fogait kivillantva, én viszont letaglózva próbáltam rájönni, mire céloz ez alatt. – Ne érts félre, csak azt hittem, állandóan komor vagy – mentegetőzött. - Legalábbis, ez volt az első benyomásom – harapta be szerényen alsó ajkát, mire felciccentem.

- Nekem tudod mi volt az első benyomásom? – vigyorodtam el pimaszul, mire intett fejével, hogy „na, mondd!”. – Azt hittem, lány vagy.

Ismét csend telepedett ránk. Ám nem a megnyugtató, de nem is a kellemetlen fajta. Luhan hyung értetlenül pislogott rám őzikeszemeivel, én viszont bűntelen tekintettel mosolyogtam, mint aki nem mondott semmi rosszat. Hyung mozdulatlanul állt, arcvonásai ellágyultak, nekem pedig pillanatokkal később maró érzés támadta be a szívemet. Talán megbántottam volna? Nem állt szándékomban, szimplán csak vissza akartam vágni neki előző beszólásáért. Néha talán tényleg túl nyers tudok lenni, s szemtelen az idősebbekkel szemben.

- Ja, mondták már. – vont vállat hetykén, kezét pedig a kilincsre tette. – Majd jövök.

- Bocs, hyung! – léptem hozzá közelebb. – Nem akartam bunkó lenni.

- Mindegy, nem számít – legyintett. – Sietek – az ajtó pedig már csukódott is mögötte, kisebb huzatot előidézve, ami enyhén megtáncoltatta szőke tincseimet. Egy ideig még meredtem a csukott bejáratra. Luhan még nem is ismer, mégis kedves velem. Én pedig egy érzéketlen tapló módjára viselkedek. Innen látszik, mennyire nem tudok megbízni az emberekben, nem véletlen, hogy összesen két illető van, akik mindent tudnak rólam, tisztában vannak a múltammal, a jelenemmel, s az igazi személyiségemmel. Nekem pedig ennyi bizalmas bőven elég, nincs szükségem több közeli barátra. Minek? Hiszen a munkámmal jár, hogy bármikor elveszíthetem az életemet, így fölösleges szorosabb érzelmi szálakkal magamhoz kötni másokat. Vagy rosszul gondolom?

Ezzel a kérdéssel telepedtem le a kanapémra, s vettem kezembe a kávézóasztalon heverő laptopomat. Céltalanul kezdtem nyomkodni, hátha valami érdekes, vagy esetleg használható hírbe futok, de csalódnom kellett. Csak a hülyeségek jöttek szembe velem a világhálón, amikre abszolút nem voltam kíváncsi. Ez így dobott le harminc kilót, az úgy feküdt le a tanárjával, amaz amúgy lett öngyilkos az otthonában. Habár az utóbbit elolvastam, az is olyan hír volt, amihez hasonlók sorban történnek naponta, így nem igazán rendített meg. Nagyot sóhajtva csuktam le a laptopom tetejét, mikor a mobilom csörgésére lettem figyelmes. Szerencsémre az is ott pihent az asztalon, így nem kellett messzire mennem, csak kinyújtottam a kezemet, s már ujjaim közt tudhattam a készüléket. Felvont szemöldökkel olvastam el zaklatóm nevét, majd hüvelykujjamat végighúztam a képernyőn, ezzel felvéve a telefont.

- Jongin! – Akaratom ellenére is vigyorogni kezdtem a tudattól, hogy válthatok pár szót legjobb barátommal.

- Na, mi újság? – kezdeményezte a beszélgetést, mire felsóhajtottam. – Megkaptad az új melódat? – érdeklődte. Válaszként hangosan hümmögtem egyet. – A Kris-ügyet?

- Szóval tudsz a dologról? – lepődtem meg, mire hallottam, ahogy felnevet a vonal túloldalán.

- Persze, a kapitányságon nincs ember, aki ne tudna erről. – világosított fel, én pedig rájöttem, hogy igazat kell adnom neki. Ott még a takarítónők is mindig tudnak mindenről, s előszeretettel pletykálkodnak, ha éppen nincs jobb dolguk. – Titkon reménykedtem abban, hogy esetleg együtt dolgozhatunk az ügyön, de ezek szerint nem. – Hangjában saját keserűségemet véltem felfedezni, így a számat húzva bólintottam némán. Egyetértettem vele, legszívesebben én is az ő oldalán harcoltam volna, de Junmyeon döntött, nekünk pedig nem volt beleszólásunk ebbe.

- Hát, ja, de majd legközelebb! – próbáltam bíztatni őt is, és egy kicsit magamat is. Feltéve, ha túlélem ezt. – tettem volna hozzá, de inkább magamban tartottam. Rossz előérzetem volt ezzel a küldetéssel kapcsolatban, legbelül tudtam, hogy ez nem lesz sétagalopp, sokkal inkább erőpróba és rutingyakorlat, ahol szükségem lesz minden tudásomra. Nem tudtam semmit a fickóról, a csapatairól, teljesen tudatlanul álltam szemben az üggyel, s talán ezért izgultam.

- Reméljük. – válaszolt Jongin. – Jaj, sosem jössz rá, kik keveredtek autós üldözésbe tegnap éjjel, mikor mi már végeztünk. – kezdte a mesélést nagy hévvel, s hallottam a hangján, hogy alig tudja visszatartani feltörő nevetését. A témaváltás rögtön felkeltette az érdeklődésemet, fülemet hegyezve egyenesedtem ki ültemben. – Chanyeol és Baekhyun hyung! – felelt, mielőtt én még rákérdezhettem volna, de így is elérte a kívánt hatást. Azon nyomban felvihogtam és elvágódtam a kanapén a nevető görcstől. Rögtön megjelent lelki szemeim előtt a jelenet, ahogy a két jómadár ül az autóban, üvöltve veszekednek, rángatják a kormányt, egymás lábán lépkedve igyekeznek minél jobban lenyomni a gázpedált, s közben észre sem veszik, hogy célpontjuk már rég lekanyarodott másfelé.

Jonginnal percekig hahotáztunk a vonal két végén, én pedig lassan már a könnyeimet törölgettem a fiktív látványtól. Aki ismeri Baekhyunt és Chanyeolt, az tudja, miről beszélek. Az ő barátságuk talán még a miénknél is szorosabb, de ezzel együtt hússzor többet veszekednek, mint egy házaspár. S habár olykor legszívesebben megfojtanák a másikat egy kanál vízben, úgy védik egymást, s olyan szeretetet táplálnak a másik iránt, akár a testvérek.

- Most nem lepődtem meg – vallottam be, még mindig kacarászva. – Mi lett végül, elkapták őket? – érdeklődtem, mire Jongin hümmögött egyet.

- Ja, a fickók már a rács mögött ülnek. – válaszolta. – Nem is kérdeztem még! – kezdett ismét új tematikába. - Kit kaptál magad mellé a küldetésre?

- Hát… - kezdtem, alsó ajkamat szívogatva. – Valami Luhant. Nem ismered véletlenül? – ültem fel a kanapén, lábaimat pedig 4-es alakba rendeztem, hogy kényelmesebb legyen.

- Nem, gőzöm sincs, ki lehet az. – nevetett fel zavarában. – Jó fej?

- Fogalmam sincs, még nem ismerem. – vontam vállat. – De hamarosan mindent tudni fogok róla, ugyanis Junmyeon beköltöztette hozzám.

- Micsoda? – hökkent meg, szinte láttam magam előtt, ahogy fejét hátrarántja meglepettségében. – Minek?

- Úgy vallja, így hatékonyabban tudunk majd együtt dolgozni. – sóhajtottam fel ismét, s bolyhos zoknimmal kezdtem játszadozni.

- Végül is, nem hangzik hülyeségnek.

- Ja, viszont elég furcsa a csávó. – Titkon örültem neki, hogy Jongin felhívott, amúgy is el akartam neki mesélni a teóriámat és az érzéseimet Luhannal kapcsolatban. – 24 éves, de úgy néz ki, mint egy 17 éves lány. – meséltem, mire Jongin nevetve felhorkantott. – Vékony testalkat, babaarc és állandóan mosolyog.

- Nem lehet, hogy meleg? – Hangjából sütött, hogy nem gondolja komolyan a kérdést, én viszont annál inkább. Nekem is megfordult ez nem egyszer a fejemben, de nem akartam erre gondolni. Nem szívesen tölteném együtt egy homoszexuálissal a nap 24 óráját, ki tudja, mire képes velem, mikor éppen alszok.

- Nem tudom. – válaszoltam végül hetykén, magamban tartva a valós gondolataimat.

- Kérdezd meg! – nevetett fel saját idióta ötletén, mire felciccentem.

- Persze, biztos! – hurrogtam le szemeimet forgatva.

- Jó, csak vicceltem.

- Tudom. Hahaha! – színleltem nevetést, s örültem, hogy nincs mellettem, mert ahogy ismerem, biztos, hogy vállon ütött volna stílusom díjazásaképp.

- Na, nekem viszont mennem kell. – sóhajtott bele a telefonba. – Még rengeteg a dolgom, de majd holnap találkozunk!

- Rendben, ha addig Luhan hyung nem vágja el a torkomat álmomban.

- Tegyél ki egérfogót a padlóra.

- Te, meg a remek ötleteid. – nevettem fel ismét, ő pedig követte példámat.

- Jobb nem jutott eszembe, de majd hívlak, ha kiötlöttem valami használhatóbb tervet.

- Inkább kímélj meg!

- Jó, akkor döntsd el, hogy a sírodra nárciszt kérsz-e, vagy tulipánt.

- Szia Jongin! – hangsúlyoztam ki az első szót, barátom pedig nevetve köszönt el tőlem.

Mosolyogva nyomtam ki a telefont, majd hajítottam a kanapé túlsó végébe, s kezeimet összekulcsolva tarkóm mögött dőltem hátra. Még mindig nem értem, Junmyeon miért nem Jongint osztotta mellém, nála senki nem tudja, hogy vele tudnék a legjobban és a leghatékonyabban együttdolgozni. Biztos megvolt rá az oka, de akkor se vagyok képes felfogni a döntése miértjét. Inkább összeosztott egy olyan fiúval, akit nem is ismerek, fogalmam sincs, hogy dolgozik, milyen technikákat használ, mik az erősségei… nem tudok róla semmit.

Elmélkedésemből a tompa kopogás zökkentett ki. Nagyot nyögve tápászkodtam fel a kanapéról, majd léptem az ajtó elé, s nyitottam ki azt. Nem meglepetésemre Luhan állt ott, két barna zacskóval a kezében.

- Gyors voltál. – jelentettem ki, Luhan szája sarka pedig felfelé görbült.

- Közel van a bolt. – vont vállat, majd beljebb lépett, s lerúgta lábairól fekete tornacipőit. – Éhes vagy már? – nézett fel rám, mire csak bólintottam. – Megfognád? – nyújtotta felém a vásárolt reggelit, s miután elvettem azokat kibújt cipzáras pulóveréből. Én addig a konyhába vittem a zacskókat, a konyhapultra tettem őket, s találomra belepillantottam az egyikbe. Még a szám is tátva maradt a meglepettségtől. Vagy öt féle péksütemény lapult benne, sós és édes egyaránt, valamint egy pohár kávé, aminek tetejéből egy zöld szívószál kandikált ki.

- Remélem, megfelel. – lépett be a konyhába Luhan, mikor még javában a szatyor tartalmát stíröltem. – Nem tudtam, mit szeretsz, ezért hoztam pár félét.

- Ezek közül mindet szeretem. – fordultam felé törzsből. Valójában azon csodálkoztam, hogy pont azokat sikerült megvennie, amiket a legjobban szeretek, pedig nem tudhatta. Szimpla véletlen, hogy sikerült eltalálnia, de így legalább finom reggeli elé nézek.

- Akkor ráhibáztam. – nevetett fel, de koránt sem önelégülten, inkább örömittasan, amiért háttér információ nélkül sikerült kiválasztania a kedvenceimet. – Bár, nem volt nehéz döntenem, mert én is ezeket szeretem a legjobban.

- Ó… akkor jó! – mosolyodtam el, majd tányérok után kezdtem kotorászni a konyhaszekrényben. Addig Luhan megfogta a szatyrokat és az étkezőasztalra tette őket, majd mikor odakerült a két tányér is, elkezdte kipakolni rájuk a péksüteményeket, majd melléjük a két adag kávét is. Úgy viselkedett, s úgy beszélt velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, a zavartság egyetlen jelét sem mutatta. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha magányos ember lenne, s örülne, hogy van végre valaki mellette, aki jelen esetben én vagyok. Kis sajnálatot éreztem iránta, de arca arról árulkodott, hogy valójában egy boldog és szeretetteljes ember. Rendben, talán rosszul ítéltem meg, és mégse lenne képes megölni engem, de sose lehet tudni.

Érezhette, hogy őt szuggerálom, miközben épp róla alkotok véleményt, mert felkapta a fejét és felvont szemöldökkel kezdett méregetni.

- Nem ülsz le? – mosolyodott el végül. Biztos tisztában van vele, hogy épp rajta gondolkoztam, mégse tette szóvá. Hálás voltam érte, legalább megelőzhettük a – számomra – cikis eszmecserét.

- De. – reagáltam, miután sikerült visszatérnem a valóságba, majd kihúztam a széket, s kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Ahogy a péksütiket kezdtem vizslatni azon agyaltam, vajon melyikkel kezdjem. Hyung előbb döntésre jutott, ujjai közé vette a lekváros buktát, s jóízűen falatozni kezdett, az én választásom viszont a kakaós csigára esett. Elég szokatlan dolog, hogy Koreában ilyen ételt reggelizik az ember, de mivel mindketten ezt kívántuk, nem álltunk neki kimchit meg rizst főzni, ezzel időt, munkát és mosogatószert megspórolva. (…)

Kezdtem kellemetlenül érezni magamat a feszült csendben. Jól nevelt ember evés közben nem beszél, de én meg akartam szólalni, hogy ne kelljen ezt a kínos némaságot hallgatnom. Velem ellentétben mintha Luhant nem zavarta volna, teljes nyugalom ült az arcán, s kényelmesen rágott, vagy kortyolt bele sötétbarna kávéjába. Na, de mégis… miről beszélgessek vele? Nem ismerjük egymást, nem tudunk a másikról semmit, így lenne téma, de nem olyan egyszerű egy idegennel beszélgetést kezdeményezni. Legalábbis nekem sosem tartozott az erősségeim közé. Hiába küszködtem magamban, nem jött megfelelő szó a nyelvemre, csak továbbra is tépkedtem a kakaós csigát, s tömtem a számba, lábaim pedig szüntelenül rugóztak az asztal alatt. Ekkor döbbentem rá, hogy a kávémba még bele se kóstoltam. De amint konstatáltam, hogy ismerős színe van, kíváncsian vettem kezembe a műanyag poharat, s kaptam be a szívószálat.

Ízlelőbimbóim azonnal örömtáncot jártak az édes íztől, ami nem mellesleg a kedvenc kávém jellegzetes aromája volt. Jeges zöldteás latte. Jó, kizárt, hogy ezt is magától tudta volna, de nem bírtam ki, hogy erre ne kérdezzek rá.

- Honnan tudtad, hogy ezt szeretem? – néztem rá csodálkozva, mire ugyan olyan tekintettel emelte fel a fejét. Még utoljára megrágta a falatot, lenyelte azt, s aztán kezdett el beszélni.

- Nem tudtam. – pislogott ártatlanul. – Csak találomra választottam valamit.

- Erre is ráhibáztál. – nevettem el magamat, első alkalommal, hogy kettesben vagyunk. Látszólag meglepte a reakcióm, de vigyora azt sejtette, hogy boldog volt, amiért örömet tudott okozni nekem. – Jó emberismerő vagy, hyung? – Most már muszáj volt folytatnom a beszélgetést, eszem ágában sem volt engedni a szorongató csendnek, hogy visszatelepedjen ránk. Akármilyen rossz témával, de szóval fogom tartani magunkat. Legalább megismerem Luhant, s tisztában leszek a személyiségével.

- Igen, mindig is annak tartottam magamat. – kortyolt bele saját kávéjába, majd megtörölte a száját. – Valamint, elég mázlista vagyok, talán ennek köszönhetjük, hogy eltaláltam a kedvenceidet.

- Lehet – somolyogtam. – Egyébként… egyedül éltél eddig? – kérdeztem meg, amire már régóta kíváncsi voltam. Luhan egy perc hezitálás nélkül bólogatni kezdett, majd ujjai közé vett egy kókuszos sütit.

- A szüleim Kínában vannak, csak én jöttem el Dél-Koreába. – pillantott rám, két harapás között. – Annyi idős voltam, mint te most, mikor munkát kaptam, mint helyszínelő. – nyelt egyet, majd hátra dőlt a széken, kezét pedig hasán pihentette. – Ezért csodálkozom, hogy 21 évesen már ilyen melód van. – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva. – Hogy sikerült?

- A szüleim ismerték Junmyeont. – válaszoltam egyszerűen, Luhan keze pedig abba hagyta hasa simogatását, s ledermedve nézett velem farkasszemet.

- Múlt időben? – kérdezte alig hallható hangon, mire bólintottam. – Sajnálom, nem akartam régi sebeket feltépni. – Láttam arcán, hogy valóban megbánta, amiért felhozta a témát.

- Nem gond, már régen volt. – legyintettem hetykén. Habár hiányoznak a szüleim, már nem hullajtok értük könnyeket. – Ennek már hat éve. – Ez idő alatt a szívem és a lelkem kővé keményedett, nincs olyan dolog, ami meg tudna ríkatni. De talán jobb ez így. Gyenge személyiséggel nem is végezhetném ezt a munkát. Még több törést pedig nem tudnék elviselni, ha nem edződtem volna meg az évek múlásával.

- Szóval protekcióval kaptál állást? – érdeklődött tovább.

- Így is mondhatjuk. – bólintottam, majd lenyeltem a megrágott ételt. – Junmyeon hyung tisztában van a szándékaimmal, így felvett, hogy a kemény kiképzés után titkos ügynök válhasson belőlem és legálisan ölhessem meg azt, aki a szüleim halálát okozta. – meséltem érzelemmentes hangon, Luhan szemeiben pedig az érdeklődés szikrái villogtak. Láttam rajta, hogy nagyon is érdekli, amit mondok, ez pedig jóleső érzéssel töltött el. Régen találkoztam olyannal – Jonginon kívül – akinek számított volna, mi van velem, s teljes figyelemmel itta volna minden szavamat. – Ráadásul – tettem hozzá – Rendészeti egyetemre járok, ahol szintén elsajátíthatom azokat, amik esetleg kimaradtak volna. – Magamat is megleptem, hogy mennyire kinyíltam Luhannak, s gátlások nélkül ecseteltem neki az életemet. De valamiért nem éreztem úgy, hogy ez kínos és lenne, cseppet sem zavartattam magamat, nyugodt szívvel meséltem neki, mert láttam rajta, hogy érdekli, amit mondok.

- Értem. – bólintott végül, hangjából pedig nem sajnálat, hanem meg-, jobban mondva együttérzés áradt. – Borzasztó, hogy emberek képesek hidegvérrel megölni ártatlanokat. Az ilyenek megérdemlik, hogy elszenvedjék azt, amit ők tettek másokkal. Szóval… - pillantott rám egy féloldalas mosoly kíséretében – ha megtaláljuk a személyt, első sorból szeretném nézni, ahogy elteszed láb alól.

Meglepett ez a reakció. Másodpercekig csak megilletődve bámultam rá, de aztán nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magamat. Felettébb tetszett a hozzáállása, s magamban már el is döntöttem, hogy a szeme láttára fogom elvágni a gyilkos torkát.

Beszélgetésünket a telefonom csörgése zavarta meg. Kezeimről leporolva a morzsát álltam fel az asztaltól, s léptem a kanapéhoz, hogy felvegyem a mobilomat.

A kijelzőn Junmyeon hyung neve virított. Talán a melóval kapcsolatban akar valamit. Luhan törzsből kifordult, karjaival megtámaszkodott a szék háttámláján, s engem figyelt, nyilván tudni akarta, ki zargat „korán” reggel. Hüvelykujjammal feloldottam a telefont, majd fülemhez emeltem.

- Igen, tessék? – szóltam bele emelt hangon.

- Sehunnie, megvan a küldetés első feladata.