11. fejezet

- Mi az, hogy nem a drogtól halt meg? – akadt ki teljesen Chanyeol, mikor Luhan hyunggal beszámoltunk nekik a történtekről. – Ebben száz százalékig biztos voltam.

- Az túl kézenfekvő lenne – jelentette ki Luhan. – Egyszerűen csak megunta sanyarú életét és ily módon vetett neki véget.

- Én megmondtam – csóválta a fejét sóhajozva Baekhyun, s ahogy hajzuhataga meglibbent, a város fényei tökéletesen megvilágították frissen festett tincseit. Ehhez a megjegyzéséhez már egyikünk se tudott hozzáfűzni semmit, csendben lépkedtünk tovább, egymás mellett haladva a zsúfolt úton. Jobban mondva mi négyen követtük a Gangnam negyedbe tartó Jongint, aki teljesen bezsongott, hogy végre megveheti álmai cipőjét, de persze nem bírta ki, hogy ne dörgölje az orrom alá a készlet esetleges megfogyatkozását:

- Ha már egy darab se lesz, azt a te hibádnak fogom betudni, Sehun! – beszélt maga elé, s bár nem fordult hátra, tisztán értettem minden egyes szavát. Sajnos.

- Te nem vetted meg tegnap, nehogy már az én hibám legyen – forgattam meg szemeimet gondterhelten. Az ilyen hülyeségeivel nagyon ki tud idegelni, s ezzel ő is tisztában van, pont ezért folyamodik újra és újra ehhez az eszközhöz, hogy kihozzon sodromból. Idézem; „Olyan vicces, ha feldúlt vagy!” Jó, majd szóljon, ha röhögnöm kell, nehogy csalódást okozzak neki.

Ezúttal se szólt vissza, így biztosra vettem, hogy nagyon jól szórakozik magában, a vigyort pedig akkor se tudná levakarni a képéről, ha akarná.

- Milyen cipő ez pontosan, hogy így oda meg vissza vagy érte? – lépett hozzá közelebb Chanyeol hyung, s ekkor konstatáltam, hogy a két boltkóros újfent összetalálkozott. Amíg Baekhyun hyung és én jól tudunk bánni a pénzzel, addig Chanyeol és Jongin mérték nélkül szórják azt, amikor csak lehetőségük adódik rá, számukra nem bizonyul nehéznek elverni kétmillió wont. Következő fizetés előtti napokban viszont rendszerint sír a szájuk, hogy egy fityingjük sem maradt és nincs mit enniük. Nagyon sajnálni szoktam őket, tényleg.

Amíg legjobb barátom hyungunkkal osztotta meg a lábbeli részleteit, unottan pillantgattam körbe, végigfixírozva minden butikot és kirakatot, de a rengeteg embertől nem mindegyikre nyílt tiszta és teljes belátásom. Minden bolt előtt megütötte fülemet egy dallam, amikre önkényes rángatózásba kezdett fejem az adott ritmusa, s az utca embereinek kedélyes hangulata kezdett rám ruházódni. Valójában nem tartottam olyan rossz ötletnek a vásárlást, mivel nekem se ártott volna bevásárolnom kicsit, s ahogy tekintetem Luhan hyungra tévedt láttam, hogy ő is hasonlóan vélekedik erről. Némelyik kínálatnál leragadt, s az üvegen keresztül vizslatta az árukat, de a többiek annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe és Jongin követésébe, hogy csak én torpantam meg hyung mellett, mikor megállapodott egy üzlet előtt, s a felhozatalt mustrálta.

- Sehunnie, mit gondolsz arról? – bökött mutatóujjával egy koalás sapkára. Tanakodva szemeztem a ruhadarabbal, hyung pedig várakozó tekintetével szuggerált engem, hogy végre véleményt nyilvánítsak. – Béna? – Hangja kétségeket tükrözött, én pedig csak vállamat megvonva elhúztam a számait, majd szemeibe néztem. Íriszeiben az éjszaka fényei mellett a vágyakozás csillogott, ezzel megkönnyítve számomra a válaszadást.

- Jól néz ki, el tudom képzelni rajtad – mosolyogtam rá, miközben lelki szemeim előtt megjelent a koala fejfedőt viselő Luhan. Agyamba beégett a kép, ami olyan aranyosnak bizonyult, hogy nem bírtam ki vigyorgás nélkül. – Vedd meg! – biztattam tovább, mire arca egy öt évesre jellemző vonásokkal gazdagodott, s egy bólintás után az üzlet ajtaja felé indult. Mielőtt követtem volna, utoljára végigvizslattam az utcát a többieket keresve. Pont kiszúrtam őket, mikor a lépcsőn battyogtam felfelé, hogy betérjenek a keresett cipőboltba. Addig-addig bámészkodtam, hogy teljesen kiment a fejemből Luhan hyung, így már csak arra kaptam fel a fejemet, mikor mellém lépett, immáron a koalával a fején.

- Na, milyen? – kérdezte szerényen bazsalyogva. Hogy milyen? Ennél édesebb dolgot még életemben nem láttam. Kicsi és kerek fejét tökéletesen kihangsúlyozta, gyermeki és feminin vonásairól nem is beszélve, ami azonnal széles mosolyt csalt arcomra. – Mi olyan mulatságos? – emelte meg egyik szemöldökét, de ezzel sem sikerült megtörnie a róla kialakított képemet, sőt, talán rá is dobott egy lapáttal. Pont úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját.

- Letagadhatnál tíz évet – kuncogtam, amire csak egy pofavágás volt a válasza.

- Először lánynak nézel, most meg gyereknek. Elmondhatatlanul szemtelen vagy! – bokszolt vállba, mire fájdalmasan odakaptam, de mimikám még mindig nem változott. Direkt játszik rá, vagy egyszerűen csak ilyen a személyisége? Most merőben másnak tűnt. Úgy látszik, neki is két személyisége van, akárcsak nekem. – Meg sem érdemled az ajándékot, amit neked vettem.

- Ajándékot? Nekem? – ismételtem meglepetten a két szót, mire felfújt arccal bólintott. – Nincs is szülinapom – pislogtam, továbbra is értetlenül.

- Ja, és az ember csak akkor vehet ajándékot annak, akit kedvel, ha valami alkalom megköveteli?

- Nem, de hát… - kezdtem magyarázni, de amint szavai eljutottak az agyamig, minden hang a torkomba fagyott. Luhan hyung kedvel engem? Rendben, ezt eddig is sejtettem, de még egyszer se mondta ki, s hallani még legtaglózóbb volt. Éreztem, ahogy vérem az arcomba szökik, rózsaszínre átvarázsolva bőrömet. Égett az egész fejem a megjegyzéstől, pedig senkinek sem sikerült zavarba hoznia eddig. De miért pirulok el ezen? Egy másik fiú azt mondta, hogy kedvel, hű, de nagy szám. Nem akartam azon morfondírozni, miért hoztak zavarba az elhangzott szavak, mert lehet, olyan dologra jutottam volna, amitől képes lennék autó elé vetni magamat. Egy sóhajjal fújtam ki bent ragadt levegőmet, s minden gondolatomat, de még mielőtt más irányba terelhettem volna a beszélgetést egy ütést éreztem a fejemen.

- Nesze! – szólalt meg Luhan hyung, majd eligazította az ajándékot buksimon. Csak ekkor konstatáltam, hogy egy baseball sapkát kaptam tőle. Hirtelen deja vum támadt. Ezt is, mint a reggelit, sikerült eltalálnia, ha ma vettem volna valamit, az száz százalék, hogy egy baseballsapka lapulna egy bevásárlószatyor mélyén. Kíváncsian vettem le fejemről a kiegészítőt, hogy szemügyre vehessem. – Tetszik? – kérdezte egyből, mikor ujjaim között forgatni kezdtem a fekete alapon egy narancssárga X-szel díszített ruhadarabot.

- Hyung, meglepően jó az ízlésed! – adtam tudtára boldogan, majd tettem a sapkát korábbi helyére, s eligazítottam kósza tincseimet alatta. – Nagyon tetszik és a méretet is eltaláltad.

- Nem volt nehéz – vont vállat, de még mielőtt rákérdezhettem volna elkezdte a megmagyarázni. – A legnagyobbat vettem, mert hatalmas fejed van – jelentette ki szenvtelenül, pedig reméltem, hogy csak viccelt.

- Mi? – akadtam ki teljesen. Ilyen beszólást utoljára Jongintól kaptam. – Egyáltalán nincs nagy fejem, a tied akkora, mint egy csecsemőnek! – vágtam vissza, mire hitetlenségtől elnyílt ajkakkal fordult felém. – Jó, mindenesetre köszönöm hyung! – vigyorogtam rá bocsánatkérően, éreztem, hogy ezúttal kissé elvetettem a sulykot egy idősebb emberrel szemben.

- Nagyon nem szívesen! – öltött rám nyelvet, mire felciccentem, s vállat rántva tovább folytattam utamat. – Na, jó, de. Örömmel vettem – lágyult el hangja, s egy – számomra – váratlan pillanatban átkarolt, s egy rövid momentum erejéig vállamnak döntötte fejét. Mások szemében talán úgy nézhettünk ki, mint egy meleg szerelmes pár, de nekem elég volt, ha én tudom az ellenkezőjét. Kezdtem egyre inkább szívembe zárni Luhant, bár magam sem értettem, miként lehetséges ez, s alig két hét alatt hogy sikerült így megszerettetnie magát velem.

- Egyébként, nem lesz neked meleg ez a sapka? – böktem fejemmel az újonnan beszerzett tárgyra. – Tavasz van.

- Majd hordom télen – vágta rá egyből, s visszagyömöszölte a szatyorba.

Jonginék pont akkor léptek ki a cipőboltból, mikor odaértünk az épület elé. Barátom fejét körbeérő vigyorral szorongatta a dobozt, s ahogy néztem, Baekhyun hyungék sem üres kézzel távoztak.

- Na, volt még a cipőből? – tettem csípőre kezeimet Jongin elé állva, aki hevesen bólogatni kezdett. – Ezért kellett rinyálnod?

- Már csak ez az egy darab maradt, úgyhogy szerencsém volt – lebegtette meg előttem a lábbelit rejtő kartont.

- Mennyibe került? – érdeklődtem, mire elgondolkodva emelte tekintetét az egére.

- Kétszázötvenezer won – pirult el zavarában, mikor kinyögte az összeget, az én állam pedig a betont verdeste. – Jó, hát kellett – mentegetőzött, mihelyst megpillantotta arcomat, amiről lerítt, mennyire idiótának tartom őt. Mély lélegzetet kellett vennem, hogy ne verjem fejét a falba, vagy legalább ne etessem meg vele a cipőjét. – De látom, te se üres kézzel távoztál az egyik üzletből, tehát egy szavad sem lehet!

- Nem nyert, ezt hyungtól kaptam – böktem baseball sapkámra, hüvelykujjammal pedig Luhan felé mutattam. – Én még egy árva kanyit se költöttem.

- Kaptad? – pislákolt nagyokat. – Születésnapod van?

- Nem, nincs.

- Huhh, akkor jó – fújta ki levegőjét megkönnyebbülten. – Még szerencse.

- Nem ülünk be valahova? – nézett körbe mindegyikünkön Chanyeol, de egytől egyik csak vállat vontunk. – Nagy segítség vagytok – fonta össze karjait mellkasa előtt.

- Jó, menjünk – bólintott rá Luhan hyung. – De merre? – pillantott végig a lehetséges alternatívákon. Követtem példáját, de nem láttam mást, csak üzleteket, butikokat, s néhány sarkon egy-egy gyorsbüfét.

- Kell lennie itt valaminek – tekergette a fejét Baekhyun. – Induljunk meg előre, csak kilyukadnunk valahol – jött az ötlettel, majd útnak is indult, átfurakodva a többi járókelőn. Nem láttuk értelmét vitába szállni vele, s nekünk sem volt jobb ideánk, így jobbnak láttuk, ha követjük őt. Amilyen kis szerencsétlen tud lenni néha, a végén elveszne.

A tömegnek hála nem sikerült túl messzire keverednie tőlünk, elég hamar beértük őt, s felzárkóztunk hozzá. Mind az öten a nyakunkat kitekerve nézelődtünk, alkalmas hely után kutatva, de én nem jártam sikerrel, egyik talponálló se keltette fel az érdeklődésemet. Velem ellentétben Chanyeol hyung elég hamar dűlőre jutott, s már szólongatott is minket, mutatóujjával a kiválasztott helyre bökdösve. Eltelt egy kis időbe, mire felfogtuk, hogy hozzánk beszél, mert az utcát bezengő zenének és emberek ricsajának köszönhetően alig hallottuk egymást.

- Üljünk be oda! – toldotta meg utasítását fejével, ami majdnem leesett a nyakáról, ahogy az adott irányba bökött vele. Meg se várta válaszunkat, Baekhyun karja után kapott, s rángatni kezdte maga után barátja könnyű testét, mi pedig kénytelenek voltunk követni őket. Átverekedtük magunkat a tömegen, ami szerencsére kezdett megfogyatkozni, ahogy egyre közelebb értünk a célállomás felé. A bár előtt mára csak pár ember tengett-lengett. Néhányan a falat támasztva szívták cigarettájukat, a lokálból pedig ki-be mászkáltak a vendégek. Megvártuk, míg megüresedik a bejárat előtti picike terasz, s a távozni vágyók elhagyják az épületet, majd vezetésemmel megindultunk befelé. Amint kitártam az ajtót, megpillantottam egy nőt, aki épp kifelé tartott, így illedelmesen félreálltam, szabad utat adva neki.

- Ó, kösz! – biccentett felém Jongin, s mint aki észre sem vette a távozni készülő fiatal lányt kényelmesen besétált a bárba, a többiek pedig gond nélkül követték őt. Jézusom, én komolyan ezekkel fogok mutatkozni? A szőke lány csak megilletődve pislogott és mustrálta befelé csődülő társaságunkat, nyilván őt is meglepte ez a határtalan udvariatlanság. Egyedül Luhan hyung volt az, aki kapcsolt, s az utolsó pillanatban hátratolatott, s kiengedte őt.

- Köszönöm – mosolygott rá hálásan a szöszi, majd magassarkújában egyensúlyozva kitipegett. – Vannak még úriemberek – motyogta, inkább csak magának, de sikerült meghallanom, s úgy éreztem, vérig sértettek. Végül is, én nyitottam ki neki az ajtót, de semmi gond. Nem is kell rám figyelni.

- Mekkora parasztok vagytok – csuktam be magam mögött a bejáratot, majd felzárkóztam a többiekhez. A bár fülledt levegője azonnal arcomba csapódott, fülemben pedig ezúttal tisztán csengett a zene, nem kaotikus módon, mint kint. – Ha nem tűnt volna fel, nem nektek tártam ki az ajtót.

- Nem? – pislogott értetlenül Jongin. – Akkor meg?

- Tudod mit? Hagyjuk – legyintettem le. Nem vagyok sem az apja, sem a bátyja, hogy megneveljem. Lehet, hogy csak szimplán figyelmetlen volt, inkább nem is érdekel. Egyikük sem firtatta tovább a témát és tette kérdővé, miért illettem őket olyan jelzővel, amilyennel, inkább kerestünk egy üres asztalt, ahova letelepedhetünk. Alig két perce voltunk bent a presszóban, de éreztem, ahogy hátamon folyni kezd a víz, így kénytelen voltam megszabadulni pulóveremtől, amit az ülőgarnitúrára terítettem, közvetlenül magam mellé.

- Sehunnie, te gyúrni jársz? – szorongatta meg csupasz bicepszemet Chanyeol hyung.

- Dehogy jár, nézz csak rá! – mutatott rajtam végig Baekhyun. – Tiszta nyeszlett az egész gyerek.

- Te sem vagy kétajtós szekrény – vágott vissza helyettem Luhan hyung, ezzel hatalmas mosolyra gerjesztve engem. Többször mutathatná ezt a csipkelődős oldalát, legalábbis másokkal szemben. Nehogy már csak én kapjak belőle! – Mit isztok? – pillantott körbe, Baekhyun pedig már nyitotta is a száját.

- Soju! – vágta rá egyből. – Kettőt kérek.

- Jól tolod hyung – biggyesztette le ajkait elismerően Jongin, miközben az itallapot böngészte. – Egye fene, én is azt iszok – csukta össze a menüt, majd kérlelően Luhan hyungra mosolygott. Végül Chanyeol hyung és én is a soju mellett döntöttünk, Luhan hyung pedig a rendelés felvétele után megrohamozta a pultot, hogy megvegye mindnyájunknak a kért italokat. Én addig kihasználtam az alkalmat, hogy végigkémleljem az egész helyiséget. Nem mondanám, hogy teltház volt, de jócskán akadtak iszogató és a külön táncolásra elszeparált részen vonagló emberek. Valójában hangulatos bár volt, pár gyérlámpán kívül csak a telefonok kijelzője, vagy a poharakról visszaverődő fény világította meg a lebujt, ezzel családiasabb hangulatot varázsolva. A táncolókra való tekintettel a zene kicsit hangosabban szólt, mint más ilyen kaliberű helyen, de abszolút nem volt zavaró, még így is remekül értették egymást a beszélgetők.

- Minseok! – hallottam meg magam mögül Luhan hangját, mire reflexszerűen hátrafordultam, megtámasztva magamat az ülőgarnitúra háttámláján. – De rég láttalak! – Hyung feltérdelt az egyik bárszékre, s áthajol a pult felett, hogy egy bensőséges, csontropogtató ölelésre húzza magához rég látott barátját, az itteni csapost.

- Én is téged, Lu-ge! – Hogy ki? Nem bírtam ki, hogy ne hallgatózzak, valamiért fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy honnan ismerik egymást és milyen kapcsolat állhat kettejük között. - Semmit sem változtál – vigyorgott rá a fiú – neve szerint Minseok. A beszélgetésükből és gesztusaikból ítélve régi jóbarátok lehetnek.

- Te sem, még mindig olyan apró vagy, mint régen – heccelte hyung, mire a csapos egy pofavágás kíséretében felciccent.

- Haha, neked meg még mindig ugyanolyan pocsék a humorod – vágott vissza vigyorogva, de Luhan csak nyelvével csettintve legyintett egyet. – Mit adhatok?

- Tíz sojut, légy oly szíves! – ült fel a székre hyung, majd ujjaival dobolni kezdett a pult fényes felületén, s amíg Minseok a rendeléssel foglalkozott, szórakozottan ingatni kezdte fejét a zenére. – Mesélj, mi van veled? Mióta dolgozol itt? – Láttam rajta, hogy nem csak szimplán szóval akarja tartani régi barátját, de valóban érdekli, mi történt vele az elmúlt időben. Tudtam, hogy nem szép dolog kagylózni, de kíváncsiságommal nem tudtam vitába szállni.

- Nem sokkal az után kezdtem el, hogy visszajöttem Kínából – mesélte, miközben a röviditalos poharakat töltötte tele alkohollal.

- És mi van a kávézós álmoddal? Feladtad?

- Dehogy – nevetett fel jó kedélyűen. – Nappal kávézó, este bár. Kell a pénz – foglalta össze két tőmondatban gondolatait, mire Luhan hyung megvilágosulva emelte meg állát, majd bólintott egyet. – Na és te? – tette le elé az első négy adag sojut. – Mivel foglalkozol?

- Ha már így szóba jött a munkám, akkor hadd mutassalak be valakinek – vigyorodott el, majd a székkel felém pördült. Francba. Tekintetünk azonnal találkozott, aminek köszönhetően már végleg lelepleződtem, hogy hallgatóztam. Zavaromban egész arcom átváltott vörösre, de ahelyett, hogy szóvá tette volna, Luhan hyung csak vidáman intett, hogy menjek oda hozzá.

- Mindjárt jövök – álltam fel a helyemről, majd átmásztam a mellettem ülő Chanyeolon, s hyung felé vettem az irányt. Amíg megtettem azt a pár lépést Minseok kitöltötte az összes kért italt, így a kis poharak már ott sorakoztak a bárpulton, arra várva, hogy valaki felhajtsa őket.

- Minseok! – fordult vissza a csapos felé Luhan, majd egy határozott mozdulattal átkarolta a vállamat, s lehúzott maga mellé. – Ő itt Oh Sehun, a lakótársam.

- Örülök – nyújtotta a kezét vigyorogva, én pedig egy dologban már biztos voltam. Amellett, hogy nagyon jó barátok, meglehetősen hasonlítanak egymásra. Mindketten tíz éveseket meghazudtoló külsővel büszkélkedhetnek.

Mosollyal az arcomon fogadtam el a gesztusát, s ráztam vele kezet. Szorítása meglepően férfias és erős volt, de keze kis híján elveszett tenyeremben.

- Tudod, elég komoly munkánk van – hajolt közelebb Luhan, s hangját lehalkítva folytatta a diskurálást. – A rendőrségnél dolgozunk, mint titkos ügynökök.

- Váóó – Minseok teljesen elképedt a hír hallatán, tekintete köztem és hyung között cikázott. – Bejött az élet, mi? Dolgoztok most valami ügyön?

- Sajnáljuk, de ez bennfentes információ – válaszoltam Luhan helyett, mire Minseok száját elhúzva rántott egyet vállain.

- Igazad van, bocs – mosolygott rám. – Egyébként tizenötezer won lesz – fordult vissza hyung felé, aki már kotorta is elő zsebéből a pénztárcáját, hogy kifizethesse az összeget. Talán jobban is tette, hogy idehívott, mert egyedül nem tudta volna eljuttatni épségben mind a tíz poharat az asztalunkhoz. Így is sikerült némelyiket kilötykölnünk, de viszonylag tele érkeztek meg a többiekhez. Megkönnyebbülve raktam le eléjük, konstatálva, hogy egy kupicát sem törtem össze. Chanyeol hyung feltápászkodott, hogy visszaengedhessen eredeti helyemre, majd megvárta, míg kellő kecsességgel becsusszanok, s visszahuppant.

- Hyung, ismered a csapost? – érdeklődött Baekhyun, mire Luhan egy hümmögéssel felelt. – Milyen kicsi a világ – bámészkodott a semmibe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felhajtotta egyik pohara tartalmát, s fintorogva csapta le az asztalra, mikor az kiürült.

- Az biztos – értett egyet Luhan. – Minseok még gimnáziumban volt cserediák Kínában, ott ismerkedtünk meg. Azóta nem is láttam.

- Csoda, hogy megismerted – vette ujjai közé a saját adagját Chanyeol, s szenvtelenül legurította torkán az alkoholt.

- Ti meg hova siettek, meg se vártok?! – nézett a két jómadárra tátott szájjal Luhan.

- Szokd meg, hyung, nem szokásuk bevárni a többieket, ha ivásról van szó – adtam tudtára a tényt, majd hyungék példáját követve én is megittam az egyik sojumat. Jongin és Luhan se húzták tovább az időt, rajtunk felbátorodva követték a példánkat, így már öt üres pohár foglalt helyet az asztalon. Éreztem, hogy már ez az egy pohár fejbevágott egy kicsit, úgy tűnik, hülye ötlet volt üres hassal elindulnom otthonról. Ám ennek ellenére megittam a második adagomat is, s mikor Baekhyun hyung újabb italokért indult a bárpulthoz leadtam neki még egy rendelést.

Így ment ez egy jó darabig, kezdtem azt hinni, hogy az egész italkészletet elfogyasztjuk egy este alkalmával. Ám egyikünk se zavartatta magát, még akkor sem, mikor az asztalon alig találhattunk üres felületet, annyira ellepték a poharak és az üvegek. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Jongin lesz az első, aki kiüti magát, hiszen ez mindig így ment. Akárhova ültünk be egy kisebb társasággal, legjobb barátom nyalogatta elsőnek vagy a padlót, vagy az asztalt. De ezúttal nem így történt, s meglepetten fixíroztam Luhant, aki már két pohár után úgy nézett ki, mintha átgázolt volna rajta egy focicsapat. Próbálta irányítani testét és leplezni illuminált állapotát, de a hülye is észrevette volna, hogy jócskán becsiccsentett. Azonnal eszembe jutott a múltkori ünnepély, ahol egy pohár pezsgőt sem áll szándékában elfogadni. Most már értettem miért. Tisztában volt vele, hogy számára pár korty is bőven elég, hogy elveszítse józan ítélőképességét és eszét.

Az egészben pedig az volt a legjobb és a legmeghökkentőbb, hogy nem a rosszul lévős, bepunnyadt, hányingerrel küszködő beszeszelt volt, hanem a felpörgött. Szórakozottan ingatta a fejét a bent szóló zene ütemére, s a táncoló vendégeket fixírozta, szemeiben pedig játékos és vágyakozó szikra csillant, arra utalva, hogy legszívesebben ő is csatlakozna hozzájuk.

Mintha a gondolataiban olvasott volna, Baekhyun felpattant a helyéről, megragadta hyung karját, s a táncparkett felé kezdte rángatni.

- Menjünk, Luhaaaeeen! – ordibálta a nevét, miközben már majdnem a földön húzta őt.

- Ja, ne üljünk itt, irány a parkett! – Chanyeol osztotta barátja jókedvét, azonnal fel is ugrott mellőlem, s immáron ketten ráncigálták a kettőig nem látó Luhant. – Sehun-ah, Jongin-ah! Pattanjatok ti is, ne meresszétek a seggeteket! – parancsolt ránk határozottan, Jonginnak pedig nem kellett kétszer szólni. Kiaraszolt az asztal mögül, s cincálni kezdett engem is kifelé.

- Kitéped a karomat a helyéről – rivalltam rá, amit csak egy bocsánatkérő vigyorral fogadott, s megvárta, míg én is kitámolygok. Amint felálltam a helyemről forogni kezdett velem az egész világ, kénytelen voltam megtámaszkodni valamiben, hogy erőt merítsek további mozdulataimhoz. Ám nem hagytak nekem sok időt, tovább ráncigáltak maguk után, s már csak akkor eszméltem fel, mikor a tömeg közepén tipegtem, a zene pedig felerősödött fülemben. Tekintetemmel a többieket kerestem, s szerencsémre ott álltak körülöttem, és ezer wattos vigyorral táncoltak – azaz próbáltak – a zenére. Testem az alkohol irányítása alá állt végleg, így nem tudtam ellenkezni, mikor az akaratom ellenére mozogni kezdett. A zene és a forrósággal teli atmoszféra azonnal magával ragadt, semmit se tehettem ellene. De abszolút nem bántam. Régóta vágytam egy kis kikapcsolódásra, ami most végre megadatott nekem. Nem érdekelt ki lát, mit csinálok, kivel csinálom, a lényeg az volt számomra, hogy jól érezzem magamat. Éreztem, ahogy ereimben nem csak forró vérem, de valami jól eső érzés is végigfolyik, ezzel teljesen elvéve eszemet. S ahogy láttam, a többiek sem panaszkodhattak. Alig telt pár percbe, hogy elszakadjunk egymástól, s mindenki menjen a maga útjára. Jonginnak elég hamar sikerült becserkésznie egy lányt, akit őrületes tánctudásával és csípőmozgásával azonnal képes volt levenni a lábáról. Kéjes mozdulatokkal közeledett prédája felé, aki bár eleinte kellette magát, de szinte azonnal a „fenevad” karmai közé vetette magát. Baekhyun és Chanyeol hyung tökéletesen elvoltak egymással, de a flörtölő párokkal ellentétben ők egymást átkarolva ugráltak, néha kiesve a ritmusból, de önfeledt nevetésük arra engedett következtetni, hogy ez cseppet sem zavarja őket, remekül érzik magukat a másik társaságában. S hogy én mit műveltem?

Valójában fogalmam sincs, képtelen voltam ésszerűen gondolkodni, agytekervényeim már akkor teljesen felmondták a szolgálatot, mikor felálltam a helyemről. Éreztem, ahogy két erős kar a derekam köré fonódik. Normális esetben reflexből pofán vágtam volna az illetőt, de ez az alkalom más volt. Amint megcsapta a személy kölnijének jól ismert, és jellegzetes illata egyből tudtam, kivel van dolgom. Magamat is megleptem, mikor nem fordultam hátra, hanem végigsimítottam karján, s közelebb dörgölőztem hozzá, teljesen nekisimulva az ő testének. Fejemet hátradöntöttem, kényelmesen elhelyeztem vállgödrében és tekintetemmel kerestem az övét. Először féloldalas mosolyát pillantottam meg. Ajkai nyáltól csillogtak, mikor rájuk harapott, s komótosan végignyalt alsó párnáján. Fogalmam sem volt mit csinálok, s mit miért teszek. De élveztem a helyzetet. Nagyon is. Az eszem, ha tudtam volna használni, arra ösztönzött volna, hogy most vessek ennek véget, de a szívem és az alkohol másra késztetett. Óvatosan kicsusszantam hyung szorításából, végig ügyelve, hogy ne távolodjak el tőle túlzottan, majd szembe fordultam vele. Szemeiben a mostanában egyre gyakrabban látott pajkosság villant meg, mikor tekintetünk találkozott, s szépen lassan közeledni kezdett felém. Volt egy sanda gyanúm, hogy mire készül, de nem állítottam meg. Engedtem, hogy átkaroljon a nyakamnál, s hozzám bújjon, akár egy kiscica, én pedig mély levegőt vettem, hogy ismét beszippanthassam parfümjének kellemes, férfias illatát. A levegő egyre forróbb lett körülöttünk, hyung arcát alig pár centi választotta el az enyémtől, ám egy váratlan pillanatban elhallgatott a zene, a bár összes lámpája felkapcsolódott, a hangulat pedig egy szekundum alatt megváltozott. Reflexszerűen távolodtam el hyungtól, valamiért eluralkodott rajtam a félelem, hogy bárki megláthat. Mindenki értetlenül bámult hol körbe-körbe, hol ismerőseire, értelmes válaszra várva. De senki nem tudott szolgálni vele.

- Mi az Isten van? – fortyogott Chanyeol. Haja homlokához tapadt az izzadságtól, arca ki volt pirulva, mellkasa pedig fel-le emelkedett, miközben próbálta rendezni lélegzetvételét. Baekhyun hyung ott toporgott mellette értetlenül, s duzzadt ajkait nyalogatta. Nem akartam tudni, mit műveltek, de sajnos túl nyilvánvaló volt. Jongint viszont nem láttam sehol.

- Jó estét! – csendült fel egy ismeretlen hang, mire a forrás felé fordult a bárban levő összes ember. Egy fiatal fiú volt az, gitárral a kezében. Volt egy sanda gyanúm, hogy ő a felelős mindezért, így legszívesebben a hangszerével ütöttem volna agyon. A srác teljes nyugodtsággal telepedett le a lokálban levő kanapék egyikére. Mindenki érdeklődve figyelte, ahogy előpakol hátizsákjából, s megterít magának az asztalon. Helyet kapott a cigi papír, egy csomag dohány, s egy apró alufólia darabba csomagolt – feltételezéseim szerint – marihuána. Nem zavartatta magát, egy közösségi területen megsodort magának egy spanglit, szájába vette, meggyújtotta, s amíg hagyta égni egy kicsit, behangolta gitárját. A tömeg kezdett feloszlani. Voltak, akik reklamálni mentek Minseokhoz, de akadtak olyanok is, akiket hidegen hagyott a hangulatváltozás, s visszaültek a helyükre, hogy folytassák az ivást.

- Én kinyírom – trappolt ki az egyik fal mögül Jongin, nyomában egy csapzott hajú lánnyal. Szikrákat szóró szemekkel közelítette meg az új vendéget, én pedig azonnal nyomába eredtem, mielőtt ténylegesen kitépné a srác szívét a helyéről. – Hé, te! – állt meg csípőre tett kezekkel előtte. A fiú enervált arckifejezéssel emelte rá tekintetét, arcáról lerítt, hogy nem különösen érdekli, ha Jongin reklamálni kíván. – Mit gondolsz, mit művelsz?

- Gitározok – érkezett a kurta és egyhangú válasz, a srác pedig egy kecses mozdulattal végighúzta ujjait a gitár húrjain. Időközben megjelent mellettünk Luhan hyung, Chanyeol és Baekhyun is, így már mind az öten körbeálltuk a drogos csávót. – Kértek? – vette ki szájából a füves cigit, s felénk nyújtotta.

- Nem – vágtuk rá egyszerre Luhan hyunggal, de a társaságunk másik fele azonnal ráharapott a felkínált élvezetre. Körbeülték a fiút, elhelyezkedtek a kényelmes díványon, s elsőnek Jongin vette ujjai közé a cigit. Tulajdonképpen… miért is vagyunk rendőrök, ha ugyan azt tesszük, amit azok, akiket megbüntetünk érte?

- Egyébként Yixing vagyok – mutatkozott be a srác, miközben újfent megszólaltatta gitárját. Lefogott rajta egy akkordot, s pengetni kezdte. Be kellett látnom, hogy elég ügyesen bánik a hangszerrel, volt olyan profi, mint Chanyeol hyung.

- Kínai vagy? – csodálkozott el Luhan. Mintha egyik pillanatról a másikra elpárolgott volna belőle az alkohol. Yixing bólintott egyet. – Gondoltam. Honnan szerzed a füvet?

- Egy ismerőstől – válaszolt, mikor a spangli ismét hozzá került. – De már rég nem hallottam felőle. – Akaratom ellenére is elkezdtem kombinálni magamban. Drog… kínai… ismerős… rég nem hallott felőle. Fejem fölött azonnal kigyúlt a szimbolikus villanykörte.

- Ismered Huang Zi Taot? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Igen, ő a dílerem.

10. fejezet

A napilap sorra átjárta mindegyikünk kezét. Nekem is el kellett olvasnom újra, hogy hinni tudjak szemeimnek, Jongin hektikusan kapta ki ujjaim közül az újságot, s át se tudta futni rendesen, Chanyeol és Baekhyun azonnal kisajátították maguknak. Legalábbis azt az egy oldalt. Baekhyun hyung olyan elánnal kapott oda, hogy sikerült csak azt a lapot kitépnie a többi közül, s remegő kezeiben szorongatva olvasta végig a sorokat. Arcára rögtön kiült a döbbenet, a hitetlenség, a harag és a szomorúság egyszerre. Luhan hyung a száját harapdálva elemezte a fiú meg-megrezzenő vonásait, amíg Chanyeol megkísérelte barátja vállára tenni meleg tenyerét némi nyugtatásképp. Baekhyun nem reagált Yeol érintésére, teljesen a cikkbe temetkezett, bár láttam szemein, hogy már nem olvassa azt, csupán üveges tekintettel mered rá, s próbálja feldolgozni a sokkoló hírt. Jongin és én váltottunk egy futó pillantást, mire ő felsóhajtott, és sapkájával játszadozva hátradőlt a kanapén, s ismét Baekhyun felé fordult.

Miután Luhan hyung is elolvasta a közleményt, muszáj voltam felhívnom a fiúkat. Magam sem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy akkor tudják meg, mikor én is jelen vagyok, hiszen ez az én ügyemhez tartozik és kíváncsi lennék a véleményükre, attól függetlenül, hogy úgyis saját akaratom szerint cselekszem mindig, s ez ezúttal sem lesz másképpen.

- Ezt nem hiszem el – motyogta maga elé Baekhyun, s habár megszólalt, a kialakult csöndet nem sikerült megtörnie ezzel az elhalt hangtónussal. Csak együttértően fixíroztuk őt, egyikünk se tudta, mit lehetne mondani ebben a helyzetben. Bár kicsit csodálkoztam. Baekhyun és Jongdae nem jártak, csak egy estét töltöttek kettesben, hyung mégis felettébb szívére vette az énekes halálát, elmondhatatlanul magába zuhant miatta.

- Szerintetek a drog okozta? – kérdezte félénken Jongin, mintha attól tartana, hogy Baekhyun a torkának ugrik, amiért feszegeti a témát.

- Persze, mi más? – egyenesedett ki ültében Chanyeol hyung. – Ez olyan biztos, mint hogy én itt vagyok. Elkezdte szedni azt a szart, s nem sokra rá meghalt – jelentette ki, mintha csak azt mondaná, hogy süt a nap. Szemem sarkából láttam, ahogy Baekhyun megrezdül az utolsó szó hallatától, de nem reagált rá semmit, csak lehunyta szemeit és mély lélegzetet vett.

- Majd a boncolásnál kiderül – állt fel a helyéről Luhan hyung, majd felkapta mobiltelefonját a kávézóasztalról és félrevonult vele. Mi csak értetlenül néztünk utána, s habár Jonginék hamar túltették magukat hyung furcsaságán, engem nem hagyott nyugodni a dolog.

Ha az ember együtt él valakivel hamar kiismerheti a másikat kívül-belül. Egy hete költözött be hozzám Luhan, de annak ellenére, hogy felettébb titokzatos, egy-két dolgot sikerült már elkönyvelnem róla és megfejtenem vele kapcsolatban. Időbe telt, de nem volt hasztalan, így most is sikerült leszűrnöm, hogy agya megint előre dolgozott, s újabb teóriákat szült, amiket viszont nem volt hajlandó megosztani velünk. Csak remélni tudtam, hogy csupán a többiek jelenléte gátolja meg ebben, s ha kettesben leszünk, minden elméletét a tudtomra adja majd.

- Sajnálom haver – simított végig barátja hátán Chanyeol hyung. – Nem gondolta senki, hogy ez lesz – sóhajtott fel keserűen. Bármennyire is féltékeny volt Chenre, ez nem kerekedett felül a Baekhyun iránt érzett szeretetén és vonzalmán, ami most még inkább felszínre tört belőle.

- Vigasztaljon, hogy elkaptuk a kínai srácot, és mindent elkövetünk, hogy kifaggassuk őt – próbáltam lelket önteni belé, bár valójában a Tao iránti ellenszenvem beszélt belőlem.

- Miért mindig a jó embereket veri a sors? – kérdezte Baekhyun üveges tekintettel meredve a tévé fekete képernyőjére. – A rosszak meg mindig megúsznak mindent.

- Ha rajtam múlik, akkor nem – jelentettem ki határozottan. – Sok ember van a listámon, akiket szándékomban áll eltenni láb alól és ide tartozik Kris is.

- Már nem tehetünk semmit – folytatta Chanyeol együtt érző hangon. – Ne emészd magadat ezen, Baekhyun! Ő döntött úgy, hogy szedni kezdi a drogot, holott tudta, hogy nincs biztosíték az életben maradására.

- Tudom – bólintott. – Engem csak az szomorít el, hogy… szerintem… direkt csinálta – nyögte ki a szavakat egymás után, elcsukló hangja pedig meggyötörtségről tanúskodott.

- Direkt? – kapta fel a fejét Jongin. – Miért tette volna?

Választ nem kapott kérdésére, eszmecserénket a visszaérkező Luhan zavarta meg. Öles léptekkel átszelte a nappalit, mobilját visszatette az asztalra ugyan oda, ahol korábban volt, majd lehuppant mellém a kanapéra, s egy nagy sóhaj után új témába kezdett.

- Beszéltem Joonmyunnal – intézte inkább nekem az információt, mire teljes törzzsel felé fordultam. – Azt mondta, ma délután háromkor lesz a boncolás és elintéztem, hogy jelen lehessünk.

- Miért akarsz jelen lenni? – kérdeztem egyből, mivel tényleg nem értettem, miért fontos neki, hogy ő is ott legyen a boncoláson.

- Első kézből akarok tudni ezt-azt – vont vállat egyszerűen. – Addig meg bemegyek Tao-hoz, oké? – nézett szemeimbe, s most rajtam volt a sor, hogy rántsak egyet vállaimon. – Megpróbálok beszélni vele és hatni rá.

- Rendben – egyeztem bele minden ellenkezés nélkül. – Ti jöttök majd délután? – pillantottam körbe a társaság másik felén.

- Nem – vágta rá egyből Baekhyun hyung. – Nekem ehhez nincs idegzetem.

- Ez a ti ügyetek, ha nem muszáj, én se mennék. – Jongin osztotta hyung véleményét, s nem meglepő módon Chanyeol is lemondott az invitálásról. – Nincs kedvem nézni és hallgatni, ahogy a boncmester szedi szét Jongdae testét.

- Jongin, kérlek! – rivallt rá Chanyeol meggyötört arccal. – Ne fokozd! – szólt rá erélyesen, de ugyan akkor kérlelően, majd visszafordult Baekhyunhoz, s vállára húzta a letört fiút, aki ernyedt, erőtlen testtel dőlt neki barátjának.

- Bocs… - süppedt vissza a kanapéba Jongin. – Baekhyun, kérdezhetek valamit?

- Mondd – szólt alig hallgatóan a megszólított fél.

- Miért gondolod, hogy öngyilkos lett?

- Sokat beszélgettem vele – egyenesedett ki Baekhyun, ezzel kibontakozva Chanyeol öleléséből. – Utálta az életét. Nála magányosabb emberrel még nem találkoztam.

- Nekünk is elmondta – bólintottam egyetértően. – Megjegyezte, hogy nem bánná, ha meghalna, úgyse veszítene semmit.

- Ez olyan szörnyű, nem? – nézett ránk Baekhyun, könnyektől csillogó íriszekkel. – Nem tudok elképzelni szomorúbbat annál, mint mikor valaki annyira kilátástalannak véli az életét, hogy képes végezni magával.

- Hát igen – hümmögött Luhan hyung, s ismét láttam rajta, hogy morfondírozik valamin, de újfent nem adott hangot gondolatainak. Így egyedül, magamban tudtam latolgatni és mérlegelni a történteket.

Sajnáltam Jongdae-t, amiért erre a sorsra jutott, s nem látott más kiutat, csak a halált. Feltéve, ha tényleg öngyilkos lett és nem a drog ölte meg. Bár az elmondottak alapján az első alternatíva valószínűbbnek tűnt, de ezzel meg kellett várnunk a délutánt és az eredményeket. Addig csak a spekuláció maradt, s minél többet elmélkedtem ezen, agyam annál elevenebben dobálta lelki szemeim elé a fiktív képeket, amiket Jongdae utolsó pillanatairól kreált önkényesen. A cikkben nem írtak arról, hogy bármit találtak volna az asztalán, a padlón, vagy esetleg egyik zsebében. Sehol egy gyógyszer, amivel kiüthette volna magát, se vér és vágóeszköz. Már a fejem is kezdett belesajdulni ebbe az ügybe és a sok gondolkodásba, amit megkívánt. Egyre türelmetlenebbé váltam a délutánt illetően, legszívesebben fogtam volna Jongdae testét és én magam vittem volna a boncasztalra, most azonnal. De ez nem az én munkaköri leírásomba tartozott.

Baekhyun és Chanyeol egy körül mentek el tőlünk, s Luhan hyung is akkor indult el Taohoz, hogy kifaggathassa őt. Mivel Jonginnal kettesben maradtunk, jobbnak láttuk, ha eredményesen ütjük el az időt, így elmentünk az egyetemre, hogy kiiratkozhassunk mind a ketten. Megosztottam barátommal a fölösleges bejárásról szóló teóriámat, s mivel teljes mértékben egyetértett velem, elkísért, hogy ő is ott hagyhassa az iskolát. Amint magunkra hagytak a többiek kocsiba ültünk, s meg sem álltunk az egyetem robusztus épületéig. Akkor tudatosult bennem, hogy valójában ma is be kellett volna jönnünk, de olyan ritkán látogatok el a tanintézetbe, hogy képes vagyok megfeledkezni róla. Bár a legkevésbé sem izgat, Jongint meg aztán végképp hidegen hagyta a dolog mindig is. Talán ezért nem voltak az iskolában túl jó véleménnyel rólunk szaktársaink, hisz mindig abban a tudatban éltek, hogy mi folyamatosan lógunk és teszünk magasról az egyetemre, ezzel elhappolva a valóban tanulni vágyók elől a helyet és a lehetőséget. Valószínűleg én is így gondolnám, ha kívülállóként nézném a helyzetet.

Azt vártuk, hogy az igazgató kisebb megilletődés kíséretében kérdőre von minket döntésünket illetően, de nem így történt. Természetesen érdeklődött, miért állapodtunk meg ennél a lehetőségnél, viszont nem lepte meg túlzottan a dolog, elmondása szerint számított arra, hogy meglépjük ezt előbb-vagy utóbb, hiszen ő is ezt tette volna. Megkönnyebbülve fújtuk ki levegőnket, mikor kiírt minket az iskola névsorából, mappáinkat pedig egy másik fiókba pakolta át, hogy ne a diákok között legyünk tovább. Az eljárás nem vett igénybe öt percnél többet, de ez a morzsányi idő is bőven elég volt ahhoz, hogy az egyetem folyosósai kiürüljenek. A megcsappant létszámnak hála csak pár tanár mászkált egyik irodából a másikba. Meghökkenve vizslattak végig bennünket, hiszen a professzorok háromnegyede már jó régen látott minket, s arcukon a megvetés minden apró szikrája jól láthatóvá vált, mikor elhaladtunk mellettük. Pedig nagyrészük pontosan tudta, Jongin és én miért nem járunk be. Pont ez szúrta a szemüket. Nem bírták elviselni, hogy fele annyi idősen többet elértünk, mint ők, s ahogy irigy vonásaikat elemeztük Jonginnal egyikünk se tudta elfojtani feltörő kuncogását, amit az emberek féltékeny megnyilvánulása gerjesztett bennünk.

- Eljössz velem cipőt venni? – állt elő a kérdéssel Jongin, mikor már az iskola lépcsőjén battyogtunk lefelé.

- Nem – vágtam rá azonnal.

- Miért?! – akadt ki, s rám meresztette csodálkozó tekintetét.

- Mert ma megyek a boncolásra, ha elfelejtetted volna – közöltem vele a tényt, majd karórámra pillantottam, ami háromnegyed kettőt mutatott. – Téged ismerve nem végeznénk egy óra alatt.

- De már tudom, mit akarok venni – akadékoskodott tovább, akár egy kisgyerek. – Már csak el kéne mennem érte, de egyedül semmi kedvem – rángatta meg a ruhámat sipákolva.

- Akkor menjünk el máskor, nekem ma tényleg nem jó – sóhajtottam fel, mikor leráztam magamról kezét. Szívesen elkísértem volna, mert az elmúlt hetekben rendkívül kevés időt töltöttünk együtt, de ezúttal se bizonyult alkalmasnak a dátum.

- De addigra elviszik! – Hajthatatlan volt, egyre hisztérikusabban próbálta velem megértetni saját igazát. – Legkésőbb holnap meg kell vennem, különben egy sem marad! Ez limitált példány, Sehun! – Úgy magyarázta nekem a cipő mivoltát, mintha a Pitegorasz tételt próbálná egy hülyegyerek fejébe verni, aki azt sem tudja, mi fán terem a matematika. Hangosan felnyögtem, jelezve, hogy úgysem fog tudni meggyőzni, hiába teper nálam.

- Holnap! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, majd kinyitottam a kocsiajtót, s behuppantam a vezetőülésre.

- Szavadon foglak! – Jongin orrát felhúzva kerülte meg az autót, majd helyet foglalt mellettem, hogy végre elindulhassunk. Mivel ő nem tartott velem a kórházba először lakása felé vettem az irányt, ezzel egy kisebb kerülőt téve az én célállomásom felé. Mikor megálltam a háztömb előtt még háromszor elmondta, hogy holnap köteles leszek elkísérni őt a Gangnam negyedbe, hogy megvásárolhassa álmai tárgyát, én pedig kénytelen voltam ugyan ennyiszer a tudtára adni, hogy bízhat bennem, ha egyszer valamit megígérek, azt be is tartom. Szerencsére sikerült meggyőznöm, ő pedig túllépett sértődöttségén és egy ezer wattos vigyor kíséretében csapta be a kocsim ajtaját, amiért utána is kiabáltam, hogy jobban is vigyázhatna más tulajdonára, de csak lelegyintett. Fejemet csóválva mosolyogtam stílusán, túlságosan is emlékeztetett ilyenkor magamra.

***

Mivel volt egy kis szabadidőm, elkocsikázgattam a városban, figyelmen kívül hagyva, hogy hamarosan kifogyok a benzinből. A kórházig még sikerült eljutnom, de ahogy a tartályt figyeltem, kénytelen voltam megértetni magammal, hogy innen egyenesen a benzinkútra kell vezessen utam. Három óra előtt pár perccel parkoltam le, s szálltam ki az autóból, legnagyobb meglepetésemre pedig Luhan is éppen akkor érkezett, mint én, így futva közelítettem meg, mikor már a lépcsőn caplatott felfelé.

- Hyung! – kiáltottam oda, megszaporázva lépteimet. Nagyokat pislogva fordult a hang irányába, ajkait pedig rögvest mosolyra húzta, mikor megpillantott engem. Türelmesen megvárta, míg beérem őt, majd egymás mellett haladva folytattuk utunkat a boncterem felé. – Hogy ment a faggatás? – tettem fel az engem leginkább érdekelt kérdést.

- Meglepően jól – biggyesztette le ajkait elismerően. – De mégse eredményesen. Viszont egyvalami nyugtalanít – szívta be alsó ajkát aggodalmasan. – Túlságosan nyugodt.

- Ezt hogy érted? – billentettem oldalra fejemet értetlenségemben.

- Egy percig sem idegeskedik azon, vajon elengedjük-e, csak heverészik a szobájában. Mintha várna valamire – mesélte, én pedig szemöldökömet ráncolva hallgattam őt végig, a válasz pedig azonnal megfogalmazódott fejemben.

- Nyilván biztosra veszi, hogy a drága Kris hyungja kiszabadítja onnan – forgattam szemeimet Tao nevetséges naivitásán. – Milyen kár, hogy ez lehetetlen.

- Én is erre gondoltam egyből – értett velem egyet Luhan, amit egy bólintással toldott meg.

Hirtelen jött léptek zaja törte meg a köztünk kialakult csendet, mikor a boncterem folyosójára értünk. Érdeklődve haladtunk tovább a szürke kövön, mikor pár pillanattal később kilibbent a jobb oldali fal mögül egy fehér köpenyt viselő, alacsony termetű férfi. Ahhoz az ajtóhoz igyekezett, ahova mi, így nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a boncmester közeledik felénk. A terem ajtaja előtt kis híján összeütköztünk, a férfi keze pedig félúton megakadt, s visszahúzta mancsát, mielőtt a kilincshez érhetett volna, s apró testalkatának hála kénytelen volt felnézni ránk.

- Luhan és Sehun? – kérdezte egyből, elhanyagolva a fölösleges formalitásokat.

- Igen – válaszoltam kettőnk helyett.

- Do Kyungsoo vagyok – nyújtotta kezét először Luhan hyung felé, majd felém. – Vagyis a patológus, aki Jongdae boncolását végzi majd – adta tudtunkra, majd kitárta előttünk az ajtót. Követtük őt a tágas helyiségbe, ahova már előre ki volt készítve minden, ami a boncoláshoz kellett, beleértve Jongdae holttestét a fekete lepel alatt. Rossz volt belegondolni, hogy ennek az embernek pár nappal ezelőtt dolgozott minden szerve, vér csörgedezett ereiben és egész valója tele volt élettel. Talán jobb is, hogy Baekhyun hyung nem tartott velünk.

- Nem fogunk zavarni? – kérdezte Luhan, mikor Kyungsoo az egyik asztalhoz lépett, s kezébe vette mappáját és egy kékszínű tollat.

- Nem, dehogy – rázta ki szeméből fekete tincseit, majd felfirkantott valamit. – Lehet, hogy kelleni fogtok az externális vizsgálathoz.

- Hogy mihez? – adtam hangot tudatlanságomnak. Bármilyen ciki, de nem sokat tudok az orvostudományról, legalábbis a boncolásról, így kénytelen voltam megtudakolni, pontosan miről beszél.

- A külső vizsgálathoz – pillantott rám szeme sarkából, majd tovább folytatta a jegyzetelést. – Ide tartozik a halott minden külső tulajdonsága a nevétől kezdve a haja színén keresztül a fogazata állapotáig – magyarázta kifejezéstelen hangnemben. Ez volt az, ami leginkább megfogott benne. Tekintete, modora és hangja semmilyen érzelemről nem árulkodott, mintha teljesen üres lenne legbelül.

Luhan hyunggal a boncterem falához araszoltunk, s annak dőlve kísértük figyelemmel a történéseket és Kyungsoo minden precíz mozdulatát. Véletlenül sem szándékoztunk láb alatt lenni, s csak akkor szólaltunk meg, ha a patológus intézett felénk egy kérdést. De nem túlzottan bizonyultunk használható segítségnek, Kyungsoo minden információ tudtában volt, ami pedig eddig kimaradt volna, egy gyors vizsgálat után fel tudta jegyezni a többi adat közé.

Mikor lekerült a fekete lepel Jongdae testéről, végtagjaim maguktól mozdultak, hogy közelebb léphessek és lássam őt, s ahogy érzékeltem, ezzel Luhan hyung sem volt másképpen. Egyszerre hajoltunk előrébb, hogy szemügyre vehessük a holttestet, ami abnormális módon keltette fel érdeklődésünket.

Chen bőre irracionálisan szürke volt, ajkai és a szeme alatti rész pedig lilás színben virított a halvány közegben. Még nem volt lehetőségem ilyen kiszolgáltatott állapotban lévő holttestet tanulmányozni, így a boncolás minden másodpercét igyekeztem kiélvezni.

- Ha már itt vagytok, beszámolok a lépéseimről – vett vékony ujjai közé egy metsző eszközt Kyungsoo. – Most jön az internális, azaz a belső vizsgálat – nézett rám az utolsó két szónál, mire bólintottam egyet, hogy sikerült felfognom, bármilyen iskolázatlannak tart. – Ilyenkor elsőnek az agyat távolítjuk el, majd megnyitjuk a mellkast és kivesszük a szívet és a tüdőt. – Úgy magyarázott, mintha csak a gyerekének olvasna fel egy aranyos esti mesét. Nem értettem, hogy tud ilyen rideg maradni, miközben felmetsz egy ártatlan testet, de már nyilván nem ez volt az első alkalma, volt ideje megedződni. Én nem egy ember halálát okoztam már, minden rezzenés és lelkiismeret-furdalás nélkül, de ez valahogy jobban szíven ütött.

Mikor a patológus elkezdte felmetszeni a koponyát, akaratlanul is közelebb léptem, hogy jól lássak mindent, egy apró részletet sem akartam figyelmen kívül hagyni. Amíg Kyungsoo el volt foglalva a holttest darabolásával, lopva Luhan hyungra pillantottam, aki ugyan olyan érdeklődéssel figyelte a munkálatot, mint én. Ajkamat harapdálva meredtem el elemző arcában, mikor egy hangos reccsenés ugrasztott ki tevékenységemből. Muszáj volt hátrébb lépnem ismét, hogy a Jongdae agyát kezében tartó Kyungsoo kényelmesen elférjen, s le tudja tenni a belső szervet az egyik tálcára.

- Biztos itt akartok lenni? – törölte véres kezeit fehér köpenyébe. – Ez hosszú folyamat lesz, az eredményekre pedig még többet kell várni.

- Igen, de – nyelte egy hatalmasat Luhan, arcán pedig a megviseltség jelei mutatkoztak meg – nem ilyen közel – szorította össze szemeit, s nekünk hátat fordítva elvonult a terem másik végébe. Eleinte nem értettem, mi viselte meg ennyire, de elég volt egy pillanatra Jongdae szétszabdalt fejére pillantanom, már világossá vált minden.

Megölni vagy péppé verni valakit egészen más, mint egy élettelen, kiszolgáltatott testet összevagdosni és pár mozdulattal kiüríteni, vagy éppen csak végignézni a brutális folyamatot. Luhan hyungot látva jobbnak bizonyult, ha inkább én is ott hagyom nyugodtan dolgozni a patológust, s letelepedek mellé.

- Jól vagy, hyung? – támaszkodtam előre, hogy jobban láthassam arcát.

- Persze – bólintott egyből, majd felém fordult. – Csak nem jó látni.

- Egyetértek – motyogtam magam elé, majd összefont karokkal a falnak dőltem, és vártam.

Hyung és én egész idő alatt nem szóltunk egymáshoz, véletlenül sem akartuk zavarni a munkában Kyungsoot a piszmogásunkkal. Viszont így a figyelmünket sem voltunk képesek elterelni, így minden reccsenést, loccsanást és koppanást tisztán hallottunk, ahogy a fiú sorban távolította el Jongdae lépét, beleit, veséit és a többi belső szervét, majd vizsgálta azokat. Nem néztem az időt, de három órát minimum igénybe vett a boncolás, bár nekem sokkal többnek tűnt. Minél több darab került szemem elé Jongdae-ből, annál türelmetlenebbé váltam, hogy végre megtudhassam halálának a pontos okát. Ám a gyomrából, májából és nyelvéből nem sok mindenre tudtam következtetni.

Este nyolc órára már az egész szobát ellepte a vér jellegzetes vasas szaga, levegőt is alig tudtam már venni. Rendkívül gusztustalannak találtam, mert ilyen töményen még nem éreztem soha, de most sikerült elvenni a kedvemet egy életre. Luhan hyung arckifejezése is valami hasonlóról engedett spekulációt tenni, de már mindenképp meg akartuk várni az eredményeket, ha egyszer képesek voltunk öt órán keresztül ácsorogni a boncterem fehér falánál. Kilenc körül pedig végre történt is valami. Kyungsoo a csaphoz lépett kezet mosni, ami arra utalt, hogy végzett a vizsgálatokkal.

- Nos – kezdte, miközben a skarlát folyadékot öblögette kezéről – egy már biztos. Nem a drog okozta a halálát – adta tudtunkra, majd a törölközőhöz lépett.

- Hanem? – kérdeztük szinkronban, s megindultunk felé, hogy ne kelljen átkiabálni az egész bonctermet.

- Kim Jongdae benyugtatózta magát, és végleg álomba szenderült – fordult velünk szembe. Csak most láttam igazán, milyen koszos a köpenye, s az eredeti fehér színét már teljesen birtokba vette Chen bíborszínű vére, hol világosabb, hol sötétebb tónusokat felvéve. – A drogot korábban már kivizsgálták és nem találtak benne semmi halálos szert.

- Gondoltam – dörmögte maga elé Luhan, mire érdeklődve felé kaptam a fejemet. – Kris nyilván nem árulna olyan szert, ami halálos, hiszen így növelné a lebukásának az esélyét.

- Ebben van valami – bólintottam elismerően. – Ő sem olyan hülye, hogy ilyen könnyen elkapassa magát.

- Jongdae egyszerűen csak megunta az életét és öngyilkos lett, nem a drog tehet róla – magyarázta tovább Kyungsoo, majd magához vette a szerszámokat, hogy elmoshassa azokat is. – Alaposan átvizsgáltam minden szervét, semmi másra utaló jelet nem találtam.

- Ahhoz képest gyorsan végeztél – ismertem el, mire szerényen vállat vont, s mintha egy apró mosoly is végighúzódott volna arcán.

- Csak a rutin – rázta le vizes kezeit, majd a szárítóba pakolta az eszközöket. – Adjátok át Joonmyunnak a fejleményeket, én mára végeztem.

- Rendben, és köszönjük a gyors munkádat! – hajolt meg visszafogottan Luhan, Kyungsoo pedig csak a fejét rázta, mutatva, hogy nem tesz semmit, hiszen ezzel foglalkozik. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre kiszabadulhatok a boncteremből, habár orrom már kifejezetten hozzászokott a vér szagához. Mégis mélyet szippantottam a kórházi levegőből, mikor kiléptem az ajtón.

Ez után csak még több kérdőjel jelent meg agyamban, s egyre több kérdés cikázott gondolataim között. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb Krishez, ami felettébb bosszantott. Nyilván Luhan hyung sem jutott semmire Taot illetően, máskülönben megosztotta volna velem beszélgetésük eredményét, így még mindig úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok, az egyetlen lehetőségemnek a hajthatatlan kínai fiú bizonyult. De mivel ezt a feladatot már teljes mértékben átruháztam Luhan hyungra, nekem csak a várakozás maradt.



((Nagyon remélem, hogy ez után a fejezet után senki nem fog mellőlem elpártolni Chen halála miatt... Én is sajnálom szegényt, de valakinek muszáj volt bedobnia a törülközőt, és Jongdae volt jelenleg a legalkalmasabb erre a szerepre. ^^" Tényleg bocsánat, remélem, hogy ettől még az olvasóim maradtok. :"33))

9. fejezet

- Még mindig nem mondasz semmit? – tettem fel az ominózus kérdést, mikor már végképp meguntam foglyunk szótlanságát és használhatatlanságát. Megtettem mindent, hogy előrébb léphessünk ebben az ügyben, de Tao nem szolgált segítséggel, semmilyen értelemben. Megrögzötten hajtogatta mindvégig, hogy hűséget fogadott, és semmi pénzért nem árulná el a Kris fedőnévre hallgató rohadékot. Nem tudtam, hogy ez Luhan hyungot is idegesíti-e annyira, mint engem, de én kezdtem úgy érezni, hogy menten felrobbanok a dühtől és a tehetetlenségtől. Hyung is igencsak tanácstalannak tűnt, így pedig már végképp nem tudtam, kitől várhatnék segítséget és egy épkézláb, használható tippet, miként lépjünk tovább.

- Akkor köszöntheted majd az új otthonodat – rántott egyet vállain Luhan, majd elrugaszkodott az eddig támasztott asztaltól. – Mert nem fogunk visszaengedni, de erre nyilván magadtól is rájöttél.

- Rá – helyeselt foglyunk, még mindig mozdulatlanul ülve a széken. – De vállalom.

- Miért ragaszkodsz ilyen megrögzötten Krishez? – Luhan hyung most már végleg átvette a beszélgetés irányítását. Úgy éreztem, nekem most semmi beleszólásom ebbe, inkább ráhagytam a dolgot és engedtem őket kibontakozni. Összefont karokkal dőltem neki a falnak, s hallgattam a diskurálásukat, mert habár jelenleg nem a legfontosabb kérdésre vártunk választ, ez is elég fontosnak bizonyult, hogy jobban megismerjük a kínai fiút, hátha beleláthatunk a fejébe. Legalábbis Luhan.

- Már elmondtam, nem? – emelte kifejezéstelen tekintetét hyungra. – Törlesztek, amiért mindig gondomat viselte.

- Ez pontosan mit takar? – emelte meg egyik szemöldökét Luhan. – Nem lehet, hogy csak kihasznál?

- Kizárt dolog!

- Te nagyon szeretheted és bízhatsz benne – sóhajtott fel. – Veszélyes dolog. Az ember sosem tudhatja, kiben bízhat igazán. – Ezzel a gondolattal tökéletesen egyetértettem, s meglepett, hogy pont Luhan szájából hallom ezeket a szavakat, hiszen nála barátságosabb emberrel még nem volt alkalmam találkozni. Bár, a közvetlenség és az értelmetlen bizalom nem ugyanaz.

- Ezért nem bízok senkiben Kris hyungon kívül. – Ez valószínűleg egy erős célzás volt arra, hogy hiába faggatjuk, nem fog eleget tenni az elvárásainknak.

- Mióta élsz Dél-Koreában? – kérdezte váratlanul Luhan hyung, s még én se értettem, mire akar ezzel kilyukadni.

- 3 éve – érkezett a kurta válasz.

- Ahhoz képest szinte perfektül beszéled a nyelvet.

- Volt kitől tanulnom.

Rendben, szögezzük le, hogy abszolút nem vagyok homofób. Nem kezdtem el undorodni Baekhyun hyungtól, mikor kiderült a ferde hajlama, s akkor sem, mikor Chanyeol hyung lebuktatta magát, hogy másik csapatban játszik. De ez a fiú valóban úgy beszél arról a bűnözőről, mintha szerelmes lenne belé, ez pedig kisebb undort keltett bennem. De nem a nemi identitás végett, inkább attól voltam rosszul, hogy így felnéz egy másik emberre, ily módon lesi minden szavát és ellenkezés nélkül követi azokat. Ezt képtelen voltam megérteni. Én is szeretem Joonmyun hyungot, amiért mindig is jó volt hozzám, s felkarolt a szüleim halála után, de képtelen lettem volna úgy beszélni róla, mintha ő lenne Isten. Inkább egy második apa, aki nem mellesleg ugyanolyan ember, mint én. S ha nem lenne a főnököm, valószínűleg hidegen hagyna, ha instrukciókkal dobálózna felém.

- A szüleid is jöttek veled Dél-Koreába? – zökkentett ki mélázásomból Luhan hyung egy újabb a tárgytól eltérő kérdéssel.

- Nem – rázta meg enyhén a fejét Tao.

- Hogy ismertétek meg egymást Krisszel?

- Az a kettőnk dolga – dacoskodott tovább, nekem pedig ez épp elég volt, hogy ellökjem magam a faltól, s bekapcsolódjak beszélgetésükbe.

- Igen, én pedig maximálisan teszek rá – intéztem inkább Luhan hyungnak a kijelentést, jelezve, hogy fejezze be a további értelmetlen kérdések felsorakoztatását és feltevését. – Továbbra sem vagy hajlandó a segítségünkre lenni, mi? – tettem fel az ironikus kérdést, mire megrázta a fejét. – Rendben, akkor irány a rácsok mögé! – Azzal letérdeltem mögé, kioldoztam karjait, majd felrángattam a székről. – A bordáid miatt ne aggódj, nem törtem el őket, csak megrepedtek. De ebcsont beforr – ütögettem meg vállát bíztatóan, majd kitereltem őt is és Luhan hyungot is a szobából, közben pedig leoltottam a gyér világítást. Taot a csuklójánál fogva cibáltam végig a folyosón, meg sem állva a parkolóig, ő pedig egy szó nélkül tűrte, hogy rongybabaként rángassam magam után, kissé sem finoman bánva vele, fájdalmai és sérülései ellenére. Luhan némán tartotta az általam diktál szapora tempót, a járműhez érve pedig kinyitotta nekem a hátsó ajtót, amin keresztül betuszkoltam Taot az ülésekre. Amíg én vele voltam elfoglalva hyung önkényesen befoglalta a vezető ülést, így én az anyósülésre kényszerültem.

- A börtönbe kérném – jelentettem ki, mintha Luhan hyung nem lenne tisztában a célállomással.

- Egy taxis nem szívesen hallaná ezt – mosolyodott el halványan, majd kitolatott a parkolóból, s rágördült az útra.

Ami mellesleg teljes csendben telt. Tao valószínűleg elfogadta a sorsát, miszerint nem valószínű, hogy viszont láthatja majd hőn szeretett hyungját, legalábbis a szabadban biztos, hogy nem. De ahogy az ablakon bámészkodott kifelé, s a visszapillantó tükörből lopva rálestem, tekintetében a félelem, az aggodalom vagy a nyugtalanság egy halvány jele sem mutatkozott meg. Teljesen üresnek tűnt, de ennek ellenére volt benne valami más is… talán büszkeség? Magabiztosság? Nem tudtam volna pontosan megmondani, hiába próbáltam mindent alkalmazni, amit Luhantól tanultam. Azt viszont a hülye is észrevette volna, mennyire el van keseredve, amiért elbukott.

Inkább visszafordítottam tekintetemet a mellettem elsuhanó útra, mert már én éreztem magamat kellemetlenül, amiért folyamatosan őt bámulom.

Valamiért Jongdae jutott eszembe. Magam sem tudtam, miért, de azon kaptam magam, hogy az énekesen mélázok, s azon, vajon mi lehet vele, mihez kezdhetett, miután elrohant a sikátorból. Egy biztos – a drogot nem találtam a földön, mikor eljöttünk. Nyilván magával vitte. De vajon beszedte? Minden bizonnyal igen, máskülönben nem vette volna fel.

Nagyot sóhajtva döntöttem neki homlokomat a kocsi ajtajának hideg ablaküvegéhez, leheletem pedig azonnal lecsapódott rá. Ujjaimmal absztrakt mintákat festettem fel, miközben további gondolatok cikáztak a fejemben, csak még fáradtabbá téve engem is és agytekervényeimet is. Tényleg a koncentráció és a gondolkodás – na meg az emésztés - igényli a legtöbb energiát.

- Megérkeztünk, Picasso – csendült fel Luhan hyung lágy hangja, a combomra való paskolás kíséretében. – Mi az? – bökött fejével a felrajzolt groteszk firkára.

- Nem tudom, csak elfoglaltam magamat – vontam vállat, majd kinyitottam a kocsiajtót, s kicsusszantam a járműből. Amíg hyung kihúzta és zsebre vágta a kocsi kulcsot, kitessékeltem a foglyunkat is az autóból, majd indulásra noszogatva megindultam vele a börtön felé. – Légy hálás, amiért ilyen kulturált helyre hoztunk – néztem Taora szemem sarkából. – Ez a mi ügynökségünknek a saját zárkája, érezd magad megtisztelve!

- Jaj, de jó nekem – húzta gúnyos vigyorra a száját, mire felciccentem. – De igazán nem kellett volna.

- Egyszer akar veled kedves lenni az ember, de te le se szarod.

- Te tudsz kedves is lenni? – lepődött meg őszintén. – Ez esetben szólj, ha elkezdted!

- Még egy szó, és…

- Fejezzétek már be! – szakított félbe hyung, így mondatom, amivel Tao tudtára akartam adni, mennyire idegesít és legszívesebben a Han folyóba dobnám, befejezetlen maradt. Egyikünk se szólt vissza Luhannak, csak némán baktattunk végig a macskaköves úton, ami a börtön bejáratához vezetett.

Ez merőben különbözött a szokásos fegyházaktól. Sehol drótkerítés és kutyákként vezetett rabok, csuklójukon a nehéz bilinccsel. Ahogy mondtam; teljesen kulturált hely, kifogástalan zöld gyeppel és egy kosárpályával hátul, az épület tört fehér fala pedig egyetlen jelét sem mutatta repedésnek vagy vakolatomlásnak. Tulajdonképpen hotelnek is nevezhettem volna, annyi különbséggel, hogy nem akkor hagyod el a helyet, amikor kedved tartja. Ahogy leszűrtem, Tao is egészen meglepődött az elé táruló látványtól, nyilván nem erre számított. Szemeimet forgatva felszisszentem, mikor konstatáltam, hogy még az éjszakai sötétség ellenére is teljesen leköti ez az élmény, s még durvábban rángattam őt magam után, kizökkentve őt álomvilágából.

A szabadég alatti sötétségből beérve a börtön előterébe egyenesen fájdalmas volt. Legalábbis a szemeimnek, amiket kénytelen voltam összehúzni, ha nem állt szándékomban megvakulni. Pilláim mögül kerestem meg a recepciót, amit habár homályosan láttam a „fátyolnak” köszönhetően, de sikerült kiszúrnom jobb oldalon. Nyilván a rutin is közrejátszott, mert már nem egy embert szállítottam ide, új otthont kínálva nekik.

Szerencsére ezúttal is simán ment minden, Luhan hyung lerendezte Tao bejelentkezését, majd ismét hárman indultunk meg a fiú új cellája… jobban mondva, szobája felé. Foglyunk a folyosókat róva is képes volt elkalandozni a szokatlan börtön látványától. Mikor elérkeztünk szobájához, még akkor is saját dimenziójában vendégeskedett, csak akkor eszmélt fel, mikor kitártam előtte az ajtót.

- Fáradj beljebb! – játszottam az udvariast, majd jószerivel belöktem a helyiségbe. Ahogy tekintetem végigjárt a szobán, még én is fontolóra vettem, hogy beköltözök. Habár egy íróasztalon, egy ágyon és egy ablakon kívül semmi nem fogadta a lakóját, egész otthonosnak volt mondható.

- Változtathatsz a döntéseden – szólalt meg Luhan hyung az ajtófélfának támaszkodva. – Még választhatod a másik oldalt.

- Már döntöttem – telepedett le Tao újdonsült ágyára. – Ha fizetnétek se segítenék nektek.

- Rendben, akkor jó éjszakát – léptem át a küszöböt, majd megragadtam az ajtó szélét. – De figyelmeztetlek; addig jövünk látogatóba, még ki nem nyögsz valami használható információt.

- Hát, neked aztán nem mondok semmit – köpte oda flegmán, mire ugyanolyan stílusban felvontam egyik szemöldökömet.

- Majd meglátjuk – zártam le a témát, s mikor Luhan hyung elrugaszkodott a kerettől, bevágtam az ajtót. Egy cellával ellentétben ezt nem szokás kulcsra zárni, a folyosókon épp elég őr mászkál, valamint be van kamerázva az egész épület, s a monitorszobából minden lépést figyelemmel kísérnek az ott dolgozók.

- Durva vagy vele – jegyezte meg hyung, mikor már az épület lépcsőjén sétáltunk lefelé, egyenest a kocsink felé.

- Miért lennék kedves? Ez egy bűnöző, ráadásul még idegesítő is. – Tényleg nem értettem, miért dörgöli orrom alá a véleménye szerinti rossz stílusomat. Az én meglátásom, hogy keménynek és törhetetlennek kell lenni, az ember csak így harcolhatja ki magának a renoméját.

- Ez a gyerek nem bűnöző, egyszerűen csak vak és…

- És életképtelen – fejeztem be Luhan mondatát, mire gondterhelten felsóhajtott.

- Nem ezt akartam mondani.

- De valami ilyesmit.

- Nem láttad az arcát, mikor megtudta a halálhírt? – Az autóhoz érve Luhan hyung ezúttal is a kormányt stoppolta le, nekem pedig újfent a bámészkodással kellett beérnem.

- A halálhírt, amit te találtál ki? – vigyorodtam el visszaemlékezve a történtekre, majd nagyot rántva a biztonsági övön bekötöttem magamat.

- Akartam is mondani – mosolygott rám -, ügyes vagy, hogy vetted az adást. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kapcsolsz majd.

- Kösz hyung, igazán kedves vagy – nevettem fel negédesen, majd az ajtóra támaszkodtam. – Engem meg az lepett meg, hogy hazudtál.

- Nem szokásom – kanyarodott le a főútra. – Most se tettem, fogalmazzunk inkább úgy, hogy előálltam valamivel, ami bekövetkezhetett volna. Aki hazudott, az te voltál, mikor kiszínezted a sztorit.

- Hyung, te most komolyan rám akarod kenni az egészet? – kaptam felé a fejemet hüledezve, s válaszra várva szuggeráltam őt és a sejtelmes mosolyát. Egyszer se pillantott rám, szórakozottan fürkészte az utat vezetés közben, mint aki jól végezte dolgát. – Ne mentegesd magad! Hazudtál és kész.

- De bejött, nem? – vont vállat ártatlanul, ezzel egy megenyhült mosolyt kicsikarva belőlem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is van. Abban a hitben éltem, hogy ő mindig tisztességes és őszinte. Ezt néztem ki belőle a leginkább. Az utolsó megszólalásánál pedig egyenesen olyan érzésem támadt, mintha saját magammal folytatnék párbeszédet. Ez a hyung mindig tud meglepetést okozni, nyitottsága ellenére teljesen kiismerhetetlen.

- De – ismertem el a gondolatmenetem levezetése után. – Figyelj… - sóhajtottam fel fáradtan.

- Hm?

- Lehet, hogy inkább neked kéne beszélned Taoval.

- Igen, én is így gondoltam.

- He?

- Kettőnk közül én tudnék rá hatni – jelentette ki szenvtelenül. – Ha te faggatnád ki, s esetleg más módszerhez folyamodnál, inkább meghalna a karjaid között, mintsem, hogy beszéljen.

- Pedig már elképzeltem, mit tennék vele – szegtem le a fejemet színészien csalódott hanglejtésemmel megtoldva.

- Mondom, hogy túl durva vagy – csóválta a fejét rosszallóan. – Egy dolgot meg kéne tanulnod. A legtöbbször tényleg bejön ez a kemény és rideg stílus, de vannak esetek, amikor empátiával több mindent elérhetsz. – Normális esetben vitába szálltam volna vele, hogy mégis mi a fenéért oktat ki egy olyat, aki már több ideje benne van a szakmában, mint ő. De valamiért nem tudtam rá haragudni, szavai egyáltalán nem dorgálásként csengtek viszont a fülemben, sokkal inkább segíteni akart nekem, hogy hatékonyabban dolgozzak. Mintha folyamatosan a tudását adná át nekem, jó hyung módjára.

- Ez már nehezebben megy – vallottam be végül, mire hümmögve bólintott egyet, jelezve, hogy ez már neki is feltűnt. – Te hogy tudsz mindig ilyen nyugodt maradni?

- Ilyen a személyiségem – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – De ez nem azt jelenti, hogy én sosem vagyok ideges, egyszerűen csak máshogy jön ki rajtam, valamint nem úgy vezetem le, ahogy te. – Itt kicsit tartottam attól, hogy rákérdezzek, figyelembe véve hyung furcsa stílusát, de kíváncsiságom ismét győzedelmeskedett felettem.

- Akkor hogyan? – tettem fel az ominózus kérdést.

- Ha lehetőségem van, focizni szoktam. – Itt hangosan fellélegeztem, mikor konstatáltam, hogy téves következtetéseket vontam le. Na de… Focizni?! Ő?! Ezt valamiért nehezemre esett elképzelni, bár biztos, hogy akkor sokkal férfiasabb.

- Egyszer megnéznélek játék közben – kalandoztam el gondolataim tengerén.

- Ha lesz időnk, lemehetnénk a pályára – mosolyodott el, mire bólintottam. - A másik alternatíva… - kezdte, de hirtelen elröhögte magát, s rázni kezdte a fejét saját zavarában. – Mindegy, felejtsd el!

- Na, most már nagyon érdekel! – hajoltam előre az ülésen, hogy megtaláljam vele a szemkontaktust.

- De ígérd meg, hogy nem röhögsz ki, Sehun-ah!

- Rendben, megígérem.

- Felteszem a kedvenc számomat és énekelek torkom szakadtából – bökte ki végül egy széles, ámbár szégyenlős vigyor kíséretében. Ezzel valóban meglepett, mert erre a dologra tippeltem volna utoljára. Viszont a várttal ellentétben egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy nevetésben törjek ki, sőt… valamiért tetszett, hogy ilyen, valamint, hogy ezt is megtudhattam róla. Talán eljutok odáig, hogy nem úgy fogom érezni, mintha egy idegennel élnék együtt.

- Nem vagy egyedül ezzel – fordultam felé. – Jongin és én még máig eljárunk táncterembe, ha van időnk, Chanyeol hyung általában gitárt ragad, Baekhyun hyung pedig meglátogatja kedvenc karaoke bárját, ha le van törve, vagy ha csak egy kis szórakozásra vágyik.

- Szerintem ez nagyon jó. – Mimikája a szokásosnál is lágyabbnak és barátságosabbnak tűnt. – A munkám ellenére ilyenkor érzem, hogy én is csak egy ember vagyok, ugyan olyan klikkekkel és szokásokkal. Nekünk is kell a szórakozás, nemde? – nézett rám egy fogakat villantó vigyor kíséretében. – Ha vége ennek az egész ügynek, muszáj lesz elmennünk öten valahova.

- Rendben, rajtam nem múlik – bazsalyogtam, s ez volt talán az eddigi legbensőségesebb mosolyom, amivel hyungot illettem.

A hátralevő alig öt perces úton már nemigen beszélgettünk egymással. Rajtam már nagyon eluralkodott a fáradság, s mikor hyung leparkolt éreztem, hogy állva is képes lennék elaludni. Nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra és a jó meleg, puha ágyamra.

Lábainkat inkább csak húztuk magunk után, ahogy felbaktattunk a lakóház lépcsőjén, s most először mondtam magamban hálát, amiért feltalálták a liftet, s nem kell emeleteket másznom. A felvonóban kimerülten dőltem neki a falnak, s bármennyire is próbáltam nyitva tartani szemeimet, azok állandóan ellenálltak akaratomnak, s ólomsúllyal nehezedtek le szemhéjaim. A tetőtérre a szokásosnál is rövidebbnek tűnt az út, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Ha Luhan hyung nem ragad karon és nem húz maga után, a liftben töltöttem volna az éjszakát. Már ami maradt belőle.

Ha teljesen éber és kipihent lennék, nyilván döbbenten fixíroznám összefonódott ujjainkat, de jelen pillanatban ez sem tudott érdekelni, inkább hálás voltam neki, amiért elvonszol a lakásomig. A kulcsot viszont már nekem kellett előkeresnem a zsebemből. Másodjára sikerült bedugnom a zárba, s amint kinyílt az ajtó, rögvest megcsapott rezidenciám jellegzetes illata. Minden otthonnak megvan a magáé, de én kétség kívül a saját lakásomét szerettem a legjobban.

- Elmész fürdeni? – tapasztotta hideg, de ennek ellenére puha tenyerét a hátamra hyung.

- Igen – bólintottam. – Sietek.

- Nem igyekszünk sehova – paskolta meg lapockámat.

- De ha lehet - fordultam felé -, most ne nyiss rám!

- Jó, rendben, felfogtam! – kuncogott, majd szobája fele vette az irányt. Az első utam nekem is a sajátomba vezetett, hogy összeszedhessem a pizsamámat, amibe belebújhatok majd a frissítő zuhany után. A fürdőbe beérve azonnal a szennyes tartóra dobtam a holmimat, majd megengedtem a csapot, hogy amíg vetkőzök, ideális hőmérsékletre melegedjen a víz.

Amint lekerült rólam minden ruha a tükör felé fordultam, hogy szemügyre vehessem, testem miként reagált a mai nap történéseire. Valójában jobban néztem ki, mint amire számítottam. A szemeim alatt nem húzódtak sötét karikák, a bőröm pedig nem volt a megszokottnál is fakóbb. Egyetlen dolog a véraláfutásos folt volt a bal vállamon, ami azonnal odavonzotta a tekintetemet. Jó nagyot üthetett az a szemét, mert mostanra még nagyobb felületet vett birtokába a kékes-lilás szín. Megpróbáltam óvatosan végigsimítani a sértett felszínen, s mikor konstatáltam, hogy egyáltalán nem fáj, megnyomkodtam egy kicsit. Ez viszont felettébb rossz ötletnek bizonyult, s hangos felszisszenésem után úgy döntöttem, inkább nem babrálom tovább. Gyorsan lekaptam magamról az alsót is és beálltam a víz alá.

***

Trikóban és melegítőnadrágban léptem ki a fürdőszobából, Luhan hyung pedig a kanapén ülve várt a sorára, miközben a tévét bámulta.

- Kész vagyok – léptem oda hozzá, majd letelepedtem mellé a díványra.

- Rendben – biccentett, majd térdeire támaszkodva feltápászkodott. – Kapcsolj el nyugodtan, csak találomra benyomtam valamit.

- Oké – terültem szét a szófán, de a távirányítóért nem nyúltam. Teljesen mindegy volt nekem, milyen adás megy, úgyis csak nézek ki a fejemből és fel se fogom a látottakat és az elhangzottakat. Mikor viszont bejött egy fogkrém reklám, azon nyomban másik adóra kapcsoltam, mivel utálom a reklámokat.

A késői órára való tekintettel egyáltalán nem lepődtem meg, hogy több pornóba is belebotlottam, miközben a csatornák között váltogattam. Vajon hyung szokott ilyeneket nézni? Áh, miért gondolkozok én ezen? Kit érdekel? Huszonnégy éves férfi, biztosan vannak napjai, amikor kedvet kap hozzá. Ahogy ezen elmélkedtem, akaratlanul is eszembe jutott Jongin és a kölyökéveink, amik korántsem voltak olyan ártatlanok, ahogy azt a szüleink gondolták. A nosztalgia halvány mosolyt csalt az arcomra, ahogy visszaemlékeztem a régi időkre, s az első lebukásunk pillanatára, mikor Jongin szülei hajnalban benyitottak hozzánk, alvásra intve bennünket. Barátom anyját egyszer sem láttam annál ledöbbentebbnek és összetörtebbnek, mikor tudatosult benne tízéves fiának és legjobb haverjának egészséges érdeklődése. Tizenegy év elteltével is elevenen él bennem anyja arca, ahogy lefagyva és hal módjára tátogva állt az ajtóban, majd helyettünk kinyomta a tévét és szó nélkül kiment a szobából. Másnap reggel persze kérdőre vont minket, s jó szülő módjára kimosta a fejünket, hogy ő megérti, de korainak tartja.

A múltidézésből egy hangos nyögés zökkentett ki. Ijedten kaptam fel a fejemet, s csak ekkor konstatáltam, hogy annyira elmerengtem gondolataimban, hogy rossz csatornán állapodtam meg. Azonnal másik adóra váltottam, s csak remélni mertem, hogy hyung egy árva hangot sem hallott ebből a műsorból.

- Most lebuktál – hallottam meg magam mögül egy sejtelmes hangot. Fogalmam sincs, milyen arckifejezésem lehetett, de mikor hátra fordultam Luhan hyungból kitört a nevetés.

- Félreérted – kezdtem magyarázkodni, de ő csak a fejét rázta.

- Ugyan, nincs ebben semmi rossz – kerülte meg a kanapét, s letelepedett mellém. – Miattam nem kell elkapcsolnod, nézd nyugodtan!

- De nem akarom – tettem le a kapcsolót a kávézóasztalra. – Csak elgondolkoztam váltogatás közben és elfelejtettem tovább nyomni.

- Ühüm – biccentett féloldalas mosolyra húzva az ajkait. Most komolyan nem hisz nekem? Bármilyen gügyén is hangzott a magyarázat, igaz volt.

Egy ideig csak meredtem előre, minden információ befogadása nélkül bámulva a bűnügyi csatornát, amire előzőleg váltottam. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Tudom, hogy nem néz le emiatt, az nem rá vallana, de mégis zavarban éreztem magamat.

- Na, ne csináld már! – csípett bele finoman a combomba. – Most az egyszer hiszek neked, de legközelebb nem fogod kimagyarázni – nevette el magát. Volt valami megfejthetetlen a kacajában is. Szokatlan érzés fog el minden egyes alkalommal, mikor nevetni hallom. Ha lány lennék, lehet, képes volnék beleszeretni ebbe a csilingelő hangfekvésbe.

Úristen, kezdek megbuggyanni… Megártott a mai nap, túl fáradt vagyok.

Fejemet enyhén megrázva űztem el ezeket a gondolatokat, s csak ez után voltam képes reagálni.

- Mióta álltál mögöttem? – mértem végig gyanakodva, mire száját elhúzva gondolkodni kezdett.

- Hát… a lényeget láttam. – Nem tudtam, hogy ezt most a filmre, vagy a lebukásomra érti, de inkább nem kérdeztem rá. Habár jót derült beégésemen, ennek ellenére lezárta a dolgot, pedig tudom, hogy koránt sem hitte el, amit összehadováltam neki. De jobbnak láttam, ha én sem firtatom tovább. – Bemész holnap egyetemre? – váltott témát, legnagyobb örömömre.

- Dehogy megyek – döntöttem neki fejemet a háttámlának, majd lehunytam szemeimet. – Sőt, ki fogok iratkozni.

- Már akartam javasolni. – Éreztem, ahogy kényelmesebb testhelyzetet vesz fel az ülőalkalmatosságon. – Időd sincs rá, s mindemellett teljesen felesleges bejárnod, úgyse nagyon tudnak neked újat tanítani.

- Ezt most elismerésnek veszem.

- Vedd is, mert annak szántam.

- Ühm… - Csak ennyit voltam képes kierőszakolni magamból. Testemet egyre nehezebbnek éreztem, képtelen voltam akár a kisujjamat is megmozdítani. A tévé hangja is egyre tompulni kezdett, s már azt is alig érzékeltem, hogy van valaki mellettem. Szépen lassan megszűnt körülöttem a külvilág, a fejemet pedig már nem tudtam a háttámlán tartani, végigcsúszott a kanapén, s valahol máshol landolt. Egy sokkal keményebb, de szintén kényelmes felületen. Nem volt időm kitalálni, mint támasztom koponyámat, azonnal magával ragadott az álomvilág, mihelyst beszippantottam az orromat megcsapó friss tusfürdő és dezodor illatát.

***

Másnap reggel a kanapén elterülve ébredtem, nyakig betakarózva a kedvenc, drapp pokrócommal. Kómás fejjel és letompult érzékszervekkel próbáltam meg felülni, tekintetemmel pedig egyből Luhan hyungot kerestem. Végül a konyhában ácsorogva bukkantam rá, miközben a bevásárló szatyraiból pakolt ki a pultra.

- Hány óra van? – tettem fel a nap első kérdését, mikor végre sikerült ülőpozícióba szenvednem magamat.

- Tíz múlt – pillantott az órára Luhan. – Amíg aludtál elmentem bevásárolni. Kérsz reggelit?

- Igen, kösz, az jó lenne – bólintottam kókadtan, majd lehúztam magamról a pokrócot és a dívány háttámlájára terítettem.

Amíg hyung készítette a reggelit nem tudtam mihez kezdeni magammal. Felöltözni és megmosakodni még túlságosan fáradt és punnyadt voltam, így inkább a kanapén történő heverészést választottam. Kifejezetten jól esett céltalanul ücsörögni rajta, miközben az ablakon beáradó nap sugarai jólesően simogatták bőröm fedetlen részeit. Csend honolt az egész lakásban, csak hyung kotorászása, a zacskó csörgése és a tányérok csörömpölése tükrözte, hogy van élet otthonomban.

Amíg Luhanra és a reggelimre vártam kezembe vettem a kávézóasztalon heverő napilapot, amit nyilván ma reggel vett vásárlás közben. Lezserül kezdtem lapozgatni az újságot, nem számítottam arra, hogy akár egy hír vagy cikk is felkelti majd az érdeklődésemet. De már az harmadik oldalon megdőlt a teóriám. Reflexszerűen raktam törökülésbe lábaimat, s húztam magamhoz közelebb az újságot, hogy vajon jól látok-e. Sajnos nem tévedtem. Kikerekedett szemekkel olvastam végig az egész közleményt, még arra se figyeltem fel, mikor Luhan letelepedett mellém és elém rakta a reggelimet. Éreztem, ahogy várakozó tekintetével vizslat engem, de addig nem szóltam hozzá, amíg el nem értem az utolsó betűig. Arckifejezésem nem változott, mikor elértem a lap aljáig, ugyan olyan döbbentem nyújtottam át neki a folyóiratot.

- Ezt nézd meg – nyomtam a kezébe. - Talán mégse hazudtunk akkorát.