EXTRA ~ ChenBaek

Idegesen toporogtam egész alakos tükröm előtt, s bíbelődtem a nyakkendőmmel, ami semmi pénzért nem szándékozott rendesen mutatni rajtam. Tíz percem volt indulásig, s eszem ágában sem volt elkésni, ha már Jongdae elhívott magához vacsorázni. Amit még mindig nem tudok elhinni, túl álomszerűnek tűnt az egész. Idáig csak messziről csodáltam őt teljes áhítattal, s hallgattam gyönyörű hangját, ami csak úgy simogatta szívemet, akárhányszor megrezegtette hangszálait. Ez nem szerelem volt. Inkább hódolat és rajongás egy kis vonzalommal vegyítve. Nyilván mindenki tudja, miről beszélek, mikor azt mondom, hogy plátói szerelem a kedvenc hírességünk iránt. Mindig is tudtam, hogy soha nem érhetem el őt, soha nem lehet az enyém, de mégse tudtam érzelmeimnek megálljt parancsolni, amik akarva-akaratlanul felszínre törtek, mihelyst megpillantottam Őt. Hiába fogadtattam el magammal a szörnyű tényt, hogy ez csak távoli imádat marad, titkon mindig reménykedtem, hogy egyszer válthatok vele pár szót, énekel nekem egy privát dalt és rám villantja azt a gyönyörű mosolyát, amit már kilométerekről látni vél az ember, annyira ragyogó és különleges. Talán a hitemnek köszönhetem, hogy összejött ez az este.

Mi a francnak nekem öltöny?

Ingerülten kezdtem el tépni magamról a nagy nehezen felszenvedett ruhadarabokat, hogy átöltözhessek valami visszafogottabb együttesbe. Túlzásnak tartottam ezt a puccparádét, s mikor magamon tudhattam a Chanyeoltól kapott ingemet és kedvenc sötétkék farmeromat elismerően bólogattam tükörképemmel szemezve. Igen, így sokkal jobb.

Fejem mozgatását lassan hagytam abba, miközben újabb emlékek és gondolatok lepték el szürke állományomat. Chanyeol… Komoly, letört tekintettel léptem közelebb a tükörhöz, s néztem végig magamon.

- Ne gondolj rá! – utasítottam magamat, s a hatás kedvéért mutatóujjammal hadonászni kezdtem. – Ez a te estéd, ne hagyd, hogy az a majom elrontsa!

- Igazad van – válaszoltam határozott énemnek, majd megigazítottam az ing gallérját. Még utoljára végigfuttattam tekintetemet teljes alakomon, majd az ágyam melletti éjjeliszekrényhez léptem telefonomért, s miután zsebre vágtam azt leakasztottam az előre kikészített bőrdzsekimet a fogasról. Teljes hadi felszerelésben szeltem át a nappalit, ahol szemem sarkából látni véltem Chanyeolt terpeszkedni a tévé előtt.

- Mész is? – kérdezte, de nem nézett rám, figyelmét túlságosan lekötötte a film.

- Igen – bólintottam, majd az előszobába battyogtam, hogy felvehessem a cipőmet. Már a fűzőmet kötöttem, mikor puha léptek zajára lettem figyelmes. Bár háttal voltam az ajtónak, ráadásul le is voltam hajolva nem láttam, ahogy Yeollie megjelenik mögöttem, de éreztem magamon tekintetét.

- Aztán vigyázzál magadra! – rúgott fenéken, mire hangosan feljajdultam.

- Ya! – egyenesedtem ki rögtön, majd szembefordultam vele. – Nyugalom, tudok ügyelni magamra!

- Hogyne, persze – bólogatott megjátszott egyetértéssel, szélesen vigyorogva. Íriszei azonban másról árulkodtak, de nem tudtam megfejteni, pontosan mire is gondolhat. Akaratom ellenére is elvesztem mélybarna szemeiben, azon morfondírozva; mi játszódhat le elméjében. Ám még a saját gondolataimat nyitjára is képtelen voltam rájönni, s csak egy dologban voltam biztos. Akármennyire is vártam ezt az estét, abnormálisan üresnek éreztem magamat. Mintha… hiányozna valami. Mintha másra vágynék. Más programra, más személy közelségére. De rá kellett jönnöm, hogy olyan szekér után futok, ami úgysem fog felvenni.

- El fogsz késni – zökkentett ki gondolatmenetemből Chanyeol mély, s lágy hangja, én pedig fejemet enyhén megrázva próbáltam felocsúdni.

- Ú, tényleg! – túrtam idegesen hajamba, s már nyúltam is a lakáskulcsért, de félúton megakadt a kezem, mikor tudatosult bennem; nem itthon töltöm az éjszakát. – Ott leszel Sehunnie-nál? – fordultam vissza Chanyeolhoz.

- Ja – bólintott. – Gyere majd oda, ha végeztél!

- Mindenképpen – mosolyogtam rá, s bár ő is megpróbálkozott valami hasonló mimikát erőltetni arcára, nem túlzottan sikerült neki. – Mi van? – billentettem oldalra fejemet.

- Kedd – vágta rá meglepve, mire csak a szemeimet forgattam. – Na, indulj, mert tényleg elkésel! – tuszkolt kifelé az ajtón, időt sem hagyva, hogy bármilyen formában reagáljak.

- Tudok egyedül is menni – pördültem meg, immáron a lábtörlőn ácsorogva.

- Akkor hajrá, mert öt perced van oda érni – támaszkodott neki unottan az ajtófélfának.

- Basszus! – Kikerekedett szemekkel néztem karórámra, ami az említett öt perc helyett már csak négyet hagyott nekem az útra. – Na, jól van, leléptem! Pá! – intettem neki gyorsan, majd sarkon fordultam és a kocsim felé igyekeztem. Nem köszönt vissza, csak becsukta utánam a bejáratot, majd egy tompa puffanást hallottam. Legszívesebben én is az ajtónak dőltem volna, hogy kifújhassam magamat, de sietnem kellett, nem akartam megváratni Jongdaet.

Biztos voltam benne, hogy Chanyeol azért viselkedik ilyen furcsán, mert képtelen elfogadni nemi identitásomat. Pedig ha tudná, hogy egy éve gyöngédebb érzelmeket táplálok iránta… Bele sem merek gondolni, hogy reagálna. Valószínűleg kiröhögne, és nagy ívben elkerülne, ha megtudná, miként tekintek rá és miféle szerepet tölt be életemben mióta először megpillantottam. Talán ezért mentem bele rögvest a mai vacsorába? Hogy a sebeimet nyalogassam és eltereljem a figyelmemet Jongdae segítségével?

Nem akartam erre gondolni, a kormány mögé letelepedve próbáltam elűzni minden efféle gondolatot. Nem használom ki Jongdaet, tényleg kedvelem őt, egy ilyen alkalmat pedig nem akarok elrontani. Nyugalmat erőltetve magamra tolattam ki a parkolóból, majd fordultam le a főútra, s minél távolabb kerültem a lakásunktól, annál oldottabb lettem, az első kanyarnál pedig már teljesen eluralkodott rajtam az izgalom. Tudtam, hogy tovább kell lépben Chanyeolon, ez pedig tökéletes első lépésnek bizonyult. De hogy tud valaki túllépni olyasvalakin, aki ekkora hatást gyakorol rá, s akárhányszor vele van, az ember úgy érzi, átsugározza rá belső energiáját egy szimpla mosoly segítségével?

Hála a 90^km/_h sebességnek és a megszegett közlekedési szabályoknak nem késtem két percnél többet. Utoljára előhalásztam zsebemből a címet, majd nagyot sóhajtva konstatáltam, hogy jó helyre érkeztem. Leparkoltam az út szélén, bezártam az autót, majd öles léptekkel megindultam a blokk felé. Megkerestem a nevet, majd hosszan nyomva a gombot becsöngettem.

- Gyere – csendült fel a kaputelefon által eltorzított hang, s már nyílt is az ajtó, hogy beléphessek a lépcsőházba, ahol szemeimmel azonnal a liftet kezdtem keresni. Épp akkor szállt ki a felvonóból egy idős hölgy, én pedig megszaporázott léptekkel siettem oda, hogy kitárjam előtte az ajtót, s könnyebben el tudja hagyni az elevátor kis helyiségét.

- Köszönöm fiatalember – biccentett hálásan mosolyogva, majd kitotyogott, átbújva karom alatt. Én se vagyok egy langaléta, de a néni alig érte el a százötven centimétert.

- Semmiség – bazsalyogtam, majd kellő kecsességgel átvettem korábbi helyét, s megnyomtam a célemelet kerek gombját. A falnak dőlve vártam, míg őrjítően lassú sebességgel felérjek, ám mikor aprót rázkódva megállt a lift összeszorult a gyomrom.

- Szedd már össze magadat! – szóltam erélyesen magamra, majd tenyeremet a hideg liftajtóra tapasztva kilöktem azt, s kiléptem a sötét folyosóra. Jongdae lakása pont a felvonóval szemben helyezkedett el, így pár méter után már kopogtathattam is bejárati ajtaján. Hátam mögött összefont ujjakkal helyeztem testsúlyomat egyik lábamról a másikra, bentről pedig villanykapcsolódást majd kulcscsörgést hallottam. Azonnal elvakított a bentről kiáradó narancssárga fény, ami egyre nagyobb sávban szélesedett ki rajtam, Jongdae szeme elé tárva teljes valómat.

- Szia! – eresztettem el egy bárgyú bazsalygást, de meleg mosolya azonnal elfeledtette velem korábbi izgalmamat. – Sajnálom, hogy késtem.

- Ugyan, pár perc belefér – legyintett, majd kitárta az ajtót, s félreállt, hogy megnyissa előttem az utat. A lakásba azonnal megcsapott az otthon kellemes illata, de nem tudtam, pontosan milyen aroma bódítja el szaglószervemet. Mindenesetre frissítően hatott rám. – Figyelj, valamit be kell vallanom – kezdte, mikor már kabátommal a kezemben forogtam tengelyem körül, hogy megtaláljam a fogast. – Add csak ide! – nyújtotta kezét.

- Kösz! – adtam át neki dzsekimet. – Miről lenne szó?

- Elhúzódott a mai munkám, így nem volt időm vacsorát készíteni. – Arcára enyhe pír ült ki gyerekes zavarában, ami kétségtelenül mosolyt csalt az arcomra. – Nem tudom, neked mennyire kenyered a főzés, de…

- Rendben, csináljuk meg együtt! – csaptam össze tenyereimet, ezzel félbeszakítva őt, mire meghökkenve pislogott rám. – Bár nálunk Chanyeol reszortja a főzés, de valamennyire én is konyítok hozzá.

- Úgy érzem magam, mint egy tinédzser lány a barátnőjével – nevetett fel, majd fejével intett, hogy kövessem őt befelé. Úgy egy méterrel voltam lemaradva mögötte, így most először volt alkalmam alaposabban szemügyre venni őt. Megnyugodtam, mikor konstatálhattam, hogy ő sem vitte túlzásba a készülődést, mindössze egy farmer és egy csinosabb póló díszelgett rajta. Még jó, hogy átvettem azt a fránya öltönyt, elég nevetségesen néznék ki.

Végigvezetett az előszobán, s mikor már azt hittem, ez egy hosszú körút lesz meglepve ingattam körbe a fejemet. A lakása meglehetősen kicsi volt, pedig azt hittem, ekkora sztárként fényűző életet él, felszerelve mindenféle modern cuccokkal. De nem. Alig pár lépés után már kanyarodhattam is balra, hogy beléphessek a szintén csöppnyi konyhájába, ahol már ki voltak készítve a vacsorához szükséges hozzávalók.

- Na jó, most elhűltem – vallottam be, mikor odalépett a pultokhoz. – Azt hittem, egy baromi nagy lakásban fogadsz majd.

- Pf, nem, dehogy – nevetett ki jóízűen, mire felhúzva egyik szemöldökömet közelebb mentem hozzá. – Egyedül élek, teljesen felesleges lenne ennél nagyobb lakhely.

- Ebben van valami – ismertem el, majd tekintetem a zöldségeket mosó kezére vándorolt. – Mit segítsek?

- Felvághatnád a zöldségeket, amiket megmosok – pakolta elém a hagymát, amiről még javában csöpögött a víz. – Kést ott találsz! – bökött pontosan elém, mire hátrébb léptem, s kihúztam a fiókot. Szemem azonnal megakadt a legnagyobb késen, ami még alig tűnt használtnak, tisztán láttam benne a saját tükörképemet.

- Egyébként mit csinálunk? – kérdeztem, miután előhalásztam a vágóeszközt, s darabolni kezdtem a hagymát egy alátéten.

- Japchae-t – felelt, majd elém pakolta a maradék zöldséget, s megtörölte kezeit. Egy hangos hümmögéssel adtam tudtára, hogy már alig várom a kész ételt, és egyre hevesebben szeltem kis darabokra a hagymát. Eközben Jongdae körbepakolt engem a többi hozzávalóval, valamint egy tállal, amibe majd pakolnom kell a fűszerszószhoz szükséges élelmiszereket. Addig ő felvágta keskeny csíkokra a marhahúst, s beletette a tálba, amibe időközben én is elhelyeztem pár dolgot, majd rászórtam a többit is és állni hagytuk.

Meglehetősen furcsán éreztem magamat. De jó értelemben. Hiába voltunk először kettesben a kedvenc énekesemmel, mégis olyan érzésem támadt, mintha ezer éve ismerném őt, s teljesen el tudtam vonatkoztatni valódi mivoltától. Egyáltalán nem viselkedett gőgös hírességként, vele egyenrangúként kezelt engem, ezzel megalapozva nekem egy kellemes hangulatot.

- Szóval te és Chanyeol együtt laktok? – törte meg a csendet, miközben a gombát pirította egy kanálnyi szójaszószon.

- Igen – bólintottam, majd mellé léptem, hogy lássam, ahogy serényen foglalatoskodik.

- Akkor nyilván legjobb barátok vagytok – pillantott rám mosolyogva, szeme sarkából.

- Valóban. – Maradjunk ennél az opciónál.

- Tudta régebben is, hogy meleg vagy? – kavarta meg az ételt, de mivel nem nézett rám, nyilván nem láthatta letaglózott arcomat. Ez azért mégis indiszkrét volt, nem?

- Dehogy tudta – válaszoltam végül hevesen rázva buksimat. – Chanyeol egyenesen homofób, biztos voltam benne, hogy elkergetne otthonról.

- Ugyan már! – kuncogott élénken. – A legjobb barátod, biztosan elfogadta.

- Ismerem már elég jól, ahhoz, hogy tudjam; ez nem így van. De… - haraptam el a mondatot, viszont mikor Jongdae érdeklődve hümmögött egyet, eleget tettem szavak nélküli kérdésének és folytattam. – Azóta meglehetősen furcsán viselkedik – haraptam be alsó ajkamat. – Szerintem kellemetlenül érzi magát mellettem.

- Szerintem meg egyszerűen csak új neki a dolog, idővel feldolgozza majd – fordult felém egy bíztató mosoly kíséretében, én pedig azonnal viszonoztam gesztusát. – Annak viszont örülök, hogy fittyet hányva Chanyeol reakciójára elfogadtad a meghívásomat.

- Chö, még szép! – legyintettem önelégült fejjel. – Az a gyökér nem fog befolyásolni engem soha! – Még magamat is megleptem ezzel a stílussal, nem gondoltam volna, hogy képes leszek így beszélni róla. Bár, úgy sokkal könnyebb, hogy nincs a közelemben, s a fél város elválaszt tőle.

- Már régebben is fontolóra vettem, hogy leszólítalak – ajándékozott meg széles vigyorával, amitől azon nyomban lángba borult egész fejem. – Ne nézz így, eddig minden koncertemen láttalak! – Gúnyosan kidugta nyelvét fogai között, majd megkísérelt felém fordulni, de azzal a lendülettel sikerült levernie a gázról a serpenyőt. Idejében félre ugrottam, mielőtt az egész lábamon landolt volna, s szerencsére Jongdae-nek is sikerült hátrébb lépnie, nehogy kapjon belőle. Némaságba burkolózva, kikerekedett szemekkel figyeltük, ahogy a szósz szépen lassan átszínezi a csempéket és a köztük húzódó fugát.

Én nem bírtam ki röhögés nélkül, ez az incidens széles mosolygásra késztetett, amit próbáltam tenyerem mögé rejteni, de nem sikerült lepleznem magamat. Jongdae viszont apatikus arckifejezéssel meredt a földön heverő vacsora egy részére, ahelyett, hogy felvette volna.

- Csináljunk másikat? – néztem fel, mire rám emelte szikrákat szúró tekintetét. – Én ezt nem eszem meg – böktem mutatóujjammal a gusztustalanságra.

- Azt rögtön gondoltam – fordított hátat, majd előkotort az egyik szekrényből egy guriga törlőrongyot. Én addig felvettem a földről a serpenyőt, s visszatettem a gázra, amíg Jongdae feltakarította a padlót. – Egyébként azt akartam mondani, hogy nem nehéz kiszúrni a lánytömegben egy szemceruzás srácot – vigyorgott rám, miközben a kövön guggolt.

- Pff, azt se hittem volna, hogy ilyen kis alattomos vagy – öltöttem rá nyelvet karba tett kezekkel, de ő csak öblösen felnevetett gyerekes viselkedésemen, s tovább törölgetett. Jobbnak láttam, ha letelepedek mellé, s segítek neki összeszedni a gombát.

- Sok mindent nem tudnak rólam az emberek – mosolyodott el mikor felegyenesedett, hogy kidobhassa az elhasznált papírt. Úgy éreztem, valami megtörik bennem. Ezúttal nem tűnt felhőtlenül boldognak, valami volt a vonásaiban, amik talán… elveszettségről árulkodtak. Azt hiszem, kezdem megérteni őt. Munkájának köszönhetően nincs semmi magánélete, egy normális kapcsolatot nem tud alakítani senkivel, mert szűkös ideje nem ad rá lehetőséget. Biztos elmondhatatlanul magányos.

Ezért láttam olyan felderültnek az arcát, mikor beléptem a lakásába. Örült, hogy végre nem egyedül tölti az estét, hanem egy olyasvalaki társaságában, aki túl tudott lépni azon, hogy egy hírességgel van dolga. Ez lennék én.

A főzés hátra maradt idejében már nem beszélgettünk annyit. Folyamatosan azt fontolgattam magamban, hogy érdeklődjek-e érzéseit illetően, s ha igen, akkor miként, hogy ne ajtóstul rontsak szíve és lelke legmélyére. Ugyan, biztos jól esne neki, ha valaki érdeklődne felőle.

Ezzel a gondolattal ültem az asztalhoz, mikor fél kilencre elkészült a Japchae.

- Min jár az agyad? – jelent meg az asztal mellett egy üveg alkohollal a kezében. Ahelyett, hogy válaszoltam volna csak figyeltem minden mozdulatát, ahogy félig megtöltötte poharamat rizspálinkával.

- Hé! – néztem fel rá. – Ennyi? – pislogtam a mennyiségen csodálkozva.

- Bocs, nem tudtam, mennyit iszol, vagy mennyire szereted – bazsalygott halványan, majd teletöltötte a poharamat.

- Mivel jól bírom az alkoholt, elég sokat képes vagyok betermelni – ismertem el, miközben megkerülte az asztalt, hogy magának is tölthessen az italból.

- Akkor ez ma el fog fogyni – tette le az üveget a sima fafelületre, majd helyet foglalt a velem szemben levő széken. – Jó étvágyat! – vigyorgott rám, majd ujjai közé vette evőpálcikáit, én pedig követtem példáját.

- Remekül néz ki, szerintem jót főztünk – legeltettem szemeimet az ínycsiklandó marhahúson, mire püffögve felnevetett.

- Valójában te csak nézted, ahogy csinálom, de rendben. Légy ebben a hitben.

- Jongdae-ssi, te most komolyan beszóltál? – hadonásztam felé evőpálcikáimmal, megfeledkezve arról, hogy tele van a szám.

- Én? – tapasztotta tenyerét mellkasára, meglepettséget imitálva. – Soha!

- Csak engem tisztelsz meg ezzel? – vigyorodtam el, osztva az ő jó kedvét.

- Mivel nincs mást – emelte meg poharát, majd belekortyolt a rizspálinkába. Nem tudtam, mikor hozhatnám fel a kényes témát, de ezzel a megjegyzéssel szabad utat adott nekem, hogy releváns legyen a kérdésem, ne váratlanul kezdjek új tematikába.

- Tényleg nincs senkid? – érdeklődtem óvatosan, mire megrázta a fejét. – Mi van a családoddal?

- Már nincs életben senki – szegte le a fejét, ezzel lelkiismeret-furdalást keltve bennem.

- Bocs, hogy felhoztam – szabadkoztam hebegve, de csak lelegyintett. – Nem akarok az életedben vájkálni.

- Ugyan, jól esik, hogy érdeklődsz – pillantott rám az asztal felett. – Igazából már kezdtem megszokni ezt az életstílust, de ennek ellenére napról napra rosszabb. Minden egyes perc elteltével magányosabbnak érzem magam, s tudom, hogy ez sosem fog változni.

- Dehogynem! – csaptam az asztalra, kisebb rezzenést gerjesztve az edényeken és evőeszközökön. – Szabadidőben eljárhatnál velünk ide-oda.

- Hogyan? – mosolyodott el keserűen. – Bárhova megyek, felismernek és egy perc nyugtom sincs. Se szabadidőm, ha már itt tartunk.

- Majd beöltöztetlek nőnek, vagy tudom is én! – jöttem a felettébb idióta ötlettel, de hirtelen csak ez jutott az eszembe. Mindenesetre Jongdae jól szórakozott rajta.

- Kösz, de azt kihagynám – mosolygott rám, én pedig véve a célzást visszasüppedtem a székemre. – De azért kedves tőled.

- Nem sokra megyek a kedvességemmel – sóhajtottam fel, s inkább poharam mögé bújtam, hogy felhajthassam egész tartalmát. – Viszont megértelek, én is utálnám az életemet. Nem tudsz szabadulni belőle?

- De igen – helyeselt, mire érdeklődéstől csillogó tekintetemmel kezdtem fürkészni arcát.

- Hogyan? – kérdeztem egyből, mire sejtetően elmosolyodott.

- Majd megtudod. – Csak ennyit mondott, ezzel elvágva a beszélgetést. Nem értettem, pontosan mire céloz ezzel, s habár fantáziám azonnal beindult, legbelül tudtam, hogy nem arra gondol, amire én.

Mikor visszatért az evéshez jobbnak láttam, ha én is eltakarítom tányérom tartalmát, mire az teljesen kihűlne. Evés közben már nemigen beszélgettünk, mind a ketten a hússal törődtünk, hogy kiélvezhessük annak fenséges ízét.

Különös volt az este. Rengeteg hangulatot vonultattunk fel ebben a pár órában, s igyekeztem a kellemeseket megtartani, s hosszabbra húzni. Azt akartam, hogy Jongdae legalább most érezze jól magát. Még ha bennem motoszkált is valami. Folyamatosan azt éreztem, hogy kihasználom szegényt, holott tudtam – azaz reméltem – hogy nem így van. Talán ezért ittam a kelleténél több rizspálinkát, s kerültem illuminált állapotba vele együtt. Viszont szerencsére hamar kiment belőlem, s tizenegy tájékára teljesen józanon indulhattam el Sehunnie lakásához.

- Köszönöm az estét – fordultam utoljára Jongdae felé, mikor már rajtam volt a kabátom és a cipőm is. – Jól éreztem magamat. – Sose hazudtam túl jól, de ezúttal nem is volt rá szükség. Valóban idilli estét tudhattam magam mögött.

- Én is, köszönöm, hogy eljöttél – vigyorgott rám, én pedig ugyanolyan mimikával illettem őt.

Nem tudtam, mit kéne tennem. Lépjek le egy intés kíséretében? Vagy öleljem meg? Esetleg… Áh, nem! Kizárt dolog, egy este után nem tehetek ilyet. De ahogy különleges, hármas alakú mosolyát és ajkait fixíroztam, eluralkodott rajtam a vágy. Talán mégse józanodtam ki eléggé.

Mielőtt döntésre jutottam volna, miként kéne illedelmesen és megfelelően elbúcsúznom tőle megelőzött. Egy fél lépéssel közelebb merészkedett hozzám, ajkait pedig egy rövid pillanat erejéig az enyémekre tapasztotta. Annyira meglepett, hogy visszacsókolni is elfelejtettem. Agyam teljesen leblokkolt, csak arra tudtam koncentrálni, hogy szája milyen puha, illata pedig milyen kellemes, annak ellenére, hogy még mindig éreztem rajta a vacsorát. Csókja pedig édes volt a rizspálinkától, így mikor eltávolodott tőlem, nolens-volens megnyaltam saját ajkaimat.

Nagyokat pislogva meredtem rá és próbáltam szóhoz jutni, de nem hagyott.

- Jó éjszakát! – mosolygott rám utoljára, majd beljebb lépett és becsukta a bejárati ajtót.

Fogalmam sincs, meddig ácsorogtam a sötét lépcsőházban, de agyam képtelen volt feldolgozni az eseményeket. A legvadabb álmaimban sem mertem eddig elkalandozni, olyan lehetetlennek tartottam, hogy egy nap Jongdae meg én… Ó. Te. Jó. ÉG! Egyszerre voltam hihetetlenül boldog, de ugyanakkor csalódott is. Nem attól kaptam a csókot, akitől a szívem mélyén vártam volna. Viszont ettől eltekintve talán ez volt életem legszebb estéje.

Az autómba beülve is ezek a gondolatok repkedtek a fejemben, teljesen elterelve figyelmemet a korábbi keserűségről, s főképp arról a barom Chanyeolról. Kit érdekel az a flepnis?! Egy álmom vált valóra ezen az estén, s ezt semmi és senki nem tudja elrontani. Különösen az tett boldoggá, hogy Jongdae borzasztó és egyenesen szar életébe is csempészhettem egy kis örömöt. Az utolsó mosolya rendkívül őszintének tűnt, s büszke voltam magamra, amiért ezt én indukálhattam benne.