Extra fejezetek

2014. május 3., szombat

14. fejezet

Címzett: Paprikajancsi
Jongin! Hol vagy most?

Címzett: Faszfej
A gatyámban.

Ne már! Komolyan!

Itthon, hol máshol lennék!? Miért, mi van?

Muszáj beszélnem veled!

*

– Remélem, hogy fontos, mert nem rég végeztem a melóval, és hulla fáradt vagyok – húzta ki a széket maga alá Jongin, majd nagyot nyögve lehuppant rá. Csak egy biccentéssel jeleztem, hogy igenis lényeges a dolog, amiért a kocsmába rángattam, majd példáját követve letelepedtem vele szembe. A pincér pár másodperces késéssel megkörnyékezte asztalunkat, majd a két sör felírása után egy rögtön hozom kíséretében ellibbent mellőlünk.
Idegesen harapdáltam szám szélét, miközben azon morfondíroztam, hogyan tálalhatnám úgy a hírt, hogy barátomnak a lehető legkisebb meghökkentséggel kelljen szembenéznie. Amíg én magamban őrlődtem, Jongin unottan bámult ki a fejéből, ujjaival dobolt a faasztalon, tekintetét pedig a többi vendégen legeltette, hiszen némaságom végett más elfoglaltságot kellett keresnie magának. Képtelen voltam bármit kinyögni, torkomra égtek a szavaim. Inkább megvártam, míg a pincér kihozza a rendelésünket, majd a korsót szám elé emeltem, az idő további húzásaképpen.
– Kétlem, hogy csak egy sörre szándékoztál meghívni, szóval ki vele! – törte meg a ránk telepedett csöndet Jongin, majd nagyot kortyolt a jéghideg italból, s egy nagy csattanással rakta le az asztalra a korsót. Elégedetten felsóhajtott, mikor a frissítő végigszánkázott nyelőcsövén, majd pulóvere ujjába törölte nedves ajkait.
– Ki a fene mondta, hogy meghívlak? – jutott el tudatomig korábbi mondata, mire vállain rántva egyet elvigyorodott.
– Így szokás, nem? – Arcán ártatlanság ült. – Elhívtál, ami egyenlő azzal, hogy a sörömet is te fizeted.
– Te élősködő! – köptem oda szenvtelen, de ajkai továbbra is felfelé görbültek. – Megint elkötötted a fizetésedet, mi?
– Fogalmazhatunk így is.
– Tudod, mit mondana erre Baekhyun hyung? – vigyorodtam el, mihelyst felelevenedtek az említett fiú már jól ismert szavai, amivel mindig Chanyeolt és Jongint bombázza, ha azok idő előtt elverik az összes pénzüket.
– Több nap mint kolbász. – Tökéletesen imitálta hyungot. Ugyan az a hanglejtés és arckifejezés, a látványtól pedig nevetnem kellett. – Fogalmam sincs, honnan szedte ezt a szarságot. De most nem ez a téma! – csapott az asztalra. – Mi van veled?
– Hát… – Hangom ismét cserbenhagyott. Nem tudtam, hogyan kéne nyitnom. Nem Jongin reakciójától féltem, hisz kit érdekel, hogy mit gondol – az én életem. Inkább csak lövésem se volt, hogyan lehet egy ilyen dolgot elmesélni úgy, hogy az ember ne csináljon magából hülyét, és ne vörösödjön el úgy, mintha belefejelt volna egy vödör frissen facsart vérbe.
– Sehun, bökd már ki! – rivallt rám, mielőtt ismét szájához emelte volna sörét.
– Csókolóztam Luhannal – szűrtem ki fogaim közül összeszorított szemekkel. Nem akartam látni szégyenemet a korsó üvegfelületén visszatükröződni. Ám pilláim azonnal felpattantak, mikor Jongin eszeveszett köhögése töltötte meg az eleve kellemetlen légkört. Öklével ütögette saját mellkasát, miközben fuldoklott a sörében, s meghazudtolva a barátság szót azt kívántam, bárcsak megfulladna, hogy ne kelljen szemeibe néznem.
– Hogy mit csináltál? – tette fel a költői kérdést hisztérikusan, de arckifejezéséről lerítt, hogy még fizetne is, hogy ne kelljen még egyszer hallania. – Mikor? Hogy? Miért?
– Alig egy órája. Szájjal. Mert jól esett. – Minden kérdésére kurtán válaszoltam, s folyamatosan kerültem vele a szemkontaktust. Tekintetem ide-oda cikázott a falap és a fogpiszkálók között, amikkel legszívesebben összeszurkáltam volna magamat. Nem azért éreztem így, mert megbántam a történteket. Sőt, megbánásnak egy árva szikrája se gyúlt bennem. Egyszerűen csak tudtam, hogy Jongin ki fog akadni, s hangot is fog adni nem tetszésének, még jobban földbe tiporva engem. Ilyenkor mindig arra vágyom, bár ne hasonlítanánk ennyire.
– Te… te most… te most akkor… meleg vagy? – Nagy erőfeszítésébe tellett, hogy kinyögje a szavakat, de hálás voltam neki, amiért hangerejét lejjebb vette.
– Nem tudom – sóhajtottam fel, majd akkor először kétségeket tükröző és hüledező szemeibe néztem. – Inkább biszex.
– Haver, tudod, hogy ez mit jelent? – Hangja egyre jobban remegett az idegességtől. – Tönkre tetted az egész életemet! – Ez volt az a pillanat, mikor legszívesebben felálltam volna, s lekevertem volna neki egyet, betörve a fejét és kettérepesztve a faasztalt. De meglepettségem meggátolt mindenféle reflektálásban, csak meghökkenve ültem vele szemben, s éreztem, ahogy szívem kihagy egy ütemet, majd heves tempóra váltva átszakítja a mellkasomat. Mindenre számítottam, csak erre nem.
– Neked ehhez mégis mi közöd van? – kérdeztem, miután dugába dőlt érzelmeim kontrollálásának terve.
– Magamra hagytál! – támaszkodott az asztalra, majd dús hajába túrt, kissé megtépve azt. – Egyedül maradtam mint hetero, körbe véve négy meleggel! Mostantól védhetem a seggemet tőled! Soha többet nem megyek át hozzád! – borult le az asztalra, fejjel előre, homloka robusztus csattanással találkozott a kemény lappal.
Ha eddig letaglózva éreztem magamat, az nem volt a mostanihoz fogható. Úgy éreztem, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel, ezzel szívrohamot előidézve. Elárulásnak fogtam fel az egészet. A húsz éves barátságunk egy szempillantás alatt összedőlt, szertefoszlott, semmivé lett, mindössze egy csók miatt, amit az egyik fél – úgy, hogy semmi köze sincs hozzá – nem képes elfogadni. Rettentően csalódtam Jonginban, és mérhetetlenül egoistának tartottam. Ez nem vallott rá, de sikerült meglepnie és hatalmas törést okoznia bennem.
– Kösz, hogy megértesz – fintorogtam. Vállai fel-alá rázkódtak, miközben el volt nyúlva az asztalon. – Igaz barát vagy, tényleg. – Sóhajtva felálltam az asztaltól, közben pedig kihalásztam zsebemből a két italra elegendő pénz, és leraktam Jongin mellé. – Remélem, ízlett a sör. – Ezt amolyan búcsúnak szántam, de barátom hirtelen felkapta a fejét, s megragadta csuklómat, ezzel további maradásra késztetve. Értetlenül pislogtam rá és az arcán ülő felhőtlen vigyorára. Szemeiben ezúttal nem ragyogott elítélés, csupán a győzelem fényes csillagai horgonyoztak le benne. Végképp nem értettem, mi van.
– Mekkora idióta vagy – nevetett fel röviden. – Én pedig milyen jó színész! Komolyan, nekem ilyen vonalon kellett volna tovább tanulnom – vigyorgott diadalittasan, mimikája pedig arra késztetett, hogy behúzzak neki egyet.
– Te egy seggfej vagy – javítottam ki, a megkönnyebbülés pedig azonnal szétáradt testemben. Ám amilyen hamar jött, olyan iramban váltotta fel valami más, és hirtelen ötlettől vezérelve szabad kezemmel tarkón vágtam Jongint. Éles kiáltással díjazta mutatványomat, s a fájó pontra tapasztva tenyerét hitetlenkedve felém fordult. – Ne nézzél! – hajoltam bele arcába. – Nem voltál vicces, haver – sziszegtem fogaim közül.
– Azt hittem, már eléggé ismersz ahhoz, hogy tudd, mikor poénkodom, és mikor nem. – Hangja őszinte sértődöttséget mutatott, de képtelen volt empátiát kiharcolni belőlem. Még mindig szorította csuklómat, kissé megrángatva azt, jelezve; üljek vissza a helyemre. Fejemet csóválva tettem eleget néma kérésének, de a pénzt továbbra is mellette hagytam. – Áh, látnod kellett volna a képedet! – nevetett még mindig, s mintha egy kósza könnycsepp is utat talált volna magának.
– Te viszont tükörbe se mersz majd nézni, ha szét találom szabdalni a tiédet!
– Hú, ezek az üres fenyegetőzések mindig is a kedvenceim voltak – dugta ki nyelvét a vigyor által kivillantott fehér fogai között. – Úgysem tudnál bántani, tudom, hogy szeretsz.
– Nem emlékszem, hogy bármikor is ezt mondtam volna – horkantottam fel, de végül az én arcomat is átszelte egy mosoly. – Most akkor nem ítélsz el? – kérdeztem kissé félve, de reakciója azonnal választ adott.
– Dehogy ítéllek! – legyintett, majd komolyabbra vette hangját. – Ettől még ugyan az a fapofájú, szemtelen, infernális kis nyomi vagy, akit megismertem. A véleményemen nem változtat, hogy melyik nemhez vonzódsz, amíg engem nem szemelsz ki magadnak.
– Előbb metéltetném körül magamat – vágtam rá egyből, s habár nem viccnek szántam, Jongin jót derült rajta. Kissé elgondolkoztam ezen. Jongint mindenki szívdöglesztőnek tartja, de nem hibáztatom őket ezért. Ezek a csokoládébarna szemek, a csíntalan féloldalas mosoly, a hófehér fogak, a szikár testalkat és a hasát díszítő kockák engem is ledöntenének a lábamról, ha lány lennék. Mert hiába bizonyosodott be ferde hajlamom, rá nem tudnék férfiként tekinteni. Túl régóta ismerem.
– Szereted Luhant? – kérdezte, meglepően lágy hangon. Teljesen zavarba hozott ezekkel a szavakkal, ösztönözve arra, hogy lehajtsam a fejemet, s az asztalon heverő szalvétával kezdjek babrálni.
– Igen – sóhajtottam ki a választ cirka tíz másodperces csend után. Hangom halk volt, de meggyőző. Eddig magamnak se vallottam be a Luhan iránt érzett szeretetemet, így hirtelen kimondva elég ijesztőnek hatott. De kissé megkönnyebbültem, hogy végre kiadhattam magamból, Jongin pozitív reakciója pedig elhitette velem, hogy jól döntöttem.
– Akkor nincs itt semmi probléma – mosolyodott el, vonásai melegséget árasztottak. – Figyelj, én nem vagyok járatos a szerelem-ügyekben, de egy valamiben biztos vagyok. Ha szereted őt, ne érdekeljen se az én véleményem, se másé! Én nem ítéllek el ezért, hiszen Baekhyun és Chanyeol hyungot is elfogadtam, minden habozás nélkül. Te pedig továbbra is a legjobb barátom vagy, és az is maradsz – ütögette meg finoman az asztalon pihenő kézfejemet. Megleptek szavai, de ezek kétségkívül jobban estek, mint a korábbiak. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, valóban meghatódtam kissé a tudattól, hogy Jongin ezek után sem tekint rám másképpen. – Na, de ha most megbocsátasz – állt fel az asztaltól egy váratlan pillanatban, ezzel megtörve az idilli hangulatot –, én most megyek. Még van egy kis dolgom, és feltételezem, hogy neked is.
– Ja – bólintottam sóhajtva, majd immáron másodjára felegyenesedtem az asztaltól. Mivel a pénzt korábban kitettem már nem kellett azzal foglalkoznunk, így egy intés kíséretében és a papírra bökés után távoztunk a kocsmából. Érzékszerveim azonnal kapcsoltak az időjárás változásának észlelésekor. Mikor elindultam, a Nap szüntelenül ragyogott, ösztönözve az embereket valami lengébb öltözet választására, a meleg szellő pedig friss virágillatot hozott magával, kínokat okozva az allergiásoknak. Most már viszont sűrű, szürke felhők gyülekeztek az égen, jelezve a közeledő vihart, és hideg levegőt szállítva magukkal.
– Egyébként – fordult felém Jongin, arcán pedig a megvilágosulás jelei mutatkoztak meg –, hol van Luhan? Vagy csak szimplán magára hagytad?
– Hát öhm… – vakartam a tarkómat zavartan, s szinte lyukat égetett belém Jongin gyanakvó és egyben értetlen tekintete. – Azt mondtam neki, hogy te hívtál, mert sürgősen beszélni akartál velem – avattam be őt is a hazugságba, mire meglepettségében elnyíltak ajkai, s erőből a vállamba bokszolt. – Normális vagy?! – üvöltöttem rá fájdalmamban.
– Persze, kend rám az egészet! – hitetlenkedett még mindig. – Mérhetetlenül gyáva vagy – csóválta a fejét, én pedig éreztem, hogy még egy szó, és tényleg neki megyek. – Ha szereted és képes voltál vele csókolózni, miért futottál el?
– Nem tudom – feleltem összeszorított ajkakkal, Jongin pedig már csak egy hangos nyögéssel reflektált. Nem szóltam vissza neki, kénytelen voltam beismerni igazát. Gyáva vagyok, mert nem mertem szembenézni Luhannal, ám magam se értettem, miért tartok tőle. Hiába kedveltem meg, hiába szerettem belé, még mindig furcsának és szinte megközelíthetetlennek tartottam őt. Tökéletes példája annak az embertípusnak, aki mindenkivel közvetlen, mégis tartja feléjük a három lépés távolságot. Mondania sem kell, érezteti. Nehezemre esett elhinni, hogy egy kivétel vagyok.


*

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell néznem Luhannal, a történtekkel és a folytatással, mégis gyomorgörccsel léptem be a saját lakásomba. Féltem az esetleges konfliktustól, s éreztem, ahogy emócióim arcomra ülnek, beisszák magukat porcikáimba, meggátolva a tiszta gondolkodást és a kontrollált mozgást. Úgy léptem át a küszöbömet, mint akinek beállt a dereka, még fejemet is alig tudtam biccentésre bírni. Hyung a kanapén ült, s a kávézóasztalon heverő laptopján klimpírozott, teljesen átszellemülve a szavak által. Egy momentumra felpillantott, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, de figyelmét aztán újra a képernyőnek szentelte.
– Na, mi a helyzet? – kezdeményezett diskurálást, anélkül, hogy rám emelte volna tekintetét. – Minden rendben van Jonginnal?
– Mi? – kaptam fel a fejemet, majd mikor eljutott a tudatomig a korábbi hazugságom, esetlenül bólintottam egyet, ajkaim pedig bárgyú mosolyra húzódtak. – Ja, igen. Csak… női gondjai vannak.
– Talán valami viszonzatlan szerelem?
– Mondhatjuk így is. – Nem nézhettem hülyének, hanglejtése és mimikája azonnal tudtomra adta, hogy nem hisz nekem. Mégse nyitotta beszédre a száját, én pedig cipőm levétele után inkább letelepedtem mellé a díványra. Még mindig gépelve csúszott arrébb, hogy helyet adjon nekem, én pedig kíváncsian kezdtem fürkészni a képernyőn szereplő szavakat, képeket, információkat. Nem kellett cselekvésére kérdeznem, azonnal láthattam, hogy a Tao által említett elhagyatott raktárra keresett rá, és arról informálódik. Érdeklődve kezdtem el átrágni magamat a sorokon, amiket Luhan fokozatosan görgetett lejjebb, időt hagyva mindkettőnknek, hogy figyelmesen el tudjunk olvasni minden lényeges tudnivalót. Hiába volt csend, hiába csak milliméterek választottak el minket, annyira bele voltam merülve az információszerzésbe, hogy nem csak Luhanról, de saját magamról is képes voltam megfeledkezni. Ám mikor hyung hangja felzendült, a figyelmemmel együtt érzéseim is visszaköltöztek testembe és lelkembe, feszélyező emóciókat felkorbácsolva bennem.
– Mi mindenre jó, hogy a kutatási és fejlesztési részlegen dolgoztam korábban – mosolyodott el saját megjegyzésén, majd hirtelen megállt az oldal közepén, jobban szemügyre véve az ott szereplő képet. – Rengeteg bejárata van. Ezen az oldalon rögtön három – húzta végig mutatóujját a monitoron. – Ez tűnik az elülsőnek, szóval felejtős.
– Hátsó bejárat? – pillantottam rá, hibátlan arcát pedig eltorzították a koncentráció ráncai.
– Egy fenét – horkantott fel, majd rákattintott egy másik képre, kinagyítva azt. – Felülről. Kitörjük az üveget, lemászunk, és bent is vagyunk – vigyorgott rám magabiztosan, ezzel önbizalmat fecskendezve belém is. Határozottan bólintottam, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetemet. Akkor láttam igazán, milyen nagy a legfelső emeleti ablak, amin könnyűszerrel be lehet mászni, reménykedve, hogy nem botlunk bele senkibe.
– Menjünk ma este – szögeztem le ötletemet Luhannak, aki ahelyett, hogy vitába szállt volna, vagy esetleg kifejtette volna saját véleményét, csak egyetértően biccentett egyet. – Nem akarom húzni az időt – tettem hozzá befejezésképp.
– Egyetértek.
– Van arra egy tisztás, ha jól emlékszem – támaszkodtam térdeimre, tenyerembe helyezve államat. – Annak a közelében majd le tudunk parkolni az autóval, s gyalog mehetünk tovább, hogy ne keltsünk feltűnést.
– Pontosan – bólintott ismét. – Mit mondott neked Joonmyun? – fordult felém, íriszei pedig lyukat égettek eleve felhevült arcom bőrébe. Félve pillantottam rá, de egy másodperc elég volt, hogy elvesszek csokoládébarna szemeiben. Eltartott egy pillanatig, mire tekintetem megállapodott egy helyen, s nem szemei, valamint ajkai között cikázott.
– Azt, hogy ha megvan a terv, látogassuk meg, és felszerel minket – válaszoltam a pár szekundumnyi csend után.
– Akkor összefoglalom, mit találtam ki, amíg távol voltál – csapta össze tenyereit, majd törökülésbe vágta magát, s teljes testtel irányomba helyezkedett. – A maradék időben felszerelkezünk, és sötétedéskor elindulunk. Az autóval leparkolunk annál a tisztásnál, s gyalog megközelítjük a raktárt. Feltűnés nélkül felmászunk a legfelső ablakhoz, betörjük, lemászunk, onnan pedig ahogy esik, úgy puffan.
– Kris az elsődleges célpont – egészítettem ki Luhan monológját. – De nem kegyelmezek senkinek, aki az utamba áll – jelentettem ki szenvtelenül, mire hyung ciccegve, s jól láthatóan megforgatta szemeit, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Nem mészárolni megyünk oda – adta tudtomra ellenvetést nem tűrően, mire felvont szemöldökkel a háttámlára dobtam karomat, s közelebb hajoltam hozzá.
– Te talán nem – vettem lejjebb hangerőmet, ezzel Luhan szavait ösztönözve arra, hogy torkában ragadjanak. Pislogva nézett velem farkasszemet, ám tekintete nem meglepettséget sugallt, sokkal inkább becsmérlést. Hosszú másodpercekig tartottuk a szemkontaktust, képtelen voltam elszakadni tőle. Számomra teljesen értelmét vesztette a korábbi eszmecserénk, csak ő számított és a nehézzé vált levegő, ami szépen lassan megtöltötte érzékszerveimet, eltompítva azokat. Kétségtelenné vált, hogy Luhanba szerettem.
– Te sem – bökte végül ki, majd tekinteteinket továbbra is kapcsolatban tartva közelebb mászott hozzám, s bár határozott, inkább dorgáló, mintsem kiosztó szándék ivódott szavaiba. – Ne akarj még több atrocitást szítani ebben az eleve feszült helyzetben. Csak azt öld meg, akit valóban szükséges, és akivel szemben védened kell magadat. Ne vegyél el életeket céltalanul, nem akarok vérfürdőt! – Halk hangjában a határozottság csengői zengtek vészjósló dallamot, elhitetve velem, hogy a szándékaim rosszak, s előnyösebb lenne megfogadnom az elhangzott szavakat. – Nem tőr- és pisztolyforgató gyilkosokkal állunk szemben, hanem egy kábítószeres, zseniális őrülttel.
– Nem csak Kris a bűnös – vettem fel az ő hangjának baljóslatú lejtését. – Hanem azok is, akik neki dolgoznak.
– Akkor se mocskold be a kezdetet, ha nem szükséges – zárta le a témát, én pedig egy sóhajjal adtam meg magamat. Csak egy apró fejrázással közöltem beleegyezésemet, ő pedig mosollyal az arcán nyújtotta ki lábait, s fonta körbe derekamon őket, ezzel nem kis meglepettséget előidézve bennem. Puha tenyereit arcomra tapasztotta, majd egy finom, de annál határozottabb mozdulattal maga felé fordította fejemet, újra összekapcsolva tekintetünket. – Te a bajmegelőzésért és a gondok megoldásáért vagy felelős, nem a háborúk kirobbantásáért. Csak egy ügy van, amiért ölni fogsz. Emlékszel még arra? – emelte meg egyik szemöldökét kérdően, nekem pedig azonnal tisztává vált, mire céloz, így bólintottam egyet.
– Hogy is felejthetném el? – tettem fel sóhajtva a teátrális kérdést, ezzel mosolyra görbítve Luhan vékony ajkait.
– Helyes – lehelte ki az utolsó szót, ami ajkaink érintkezését előzte meg. Finoman tapasztotta puha párnáit az enyémeknek, ezzel felelevenítve bennem a reggel történteket. Ugyan olyan óvatossággal és odafigyeléssel ízlelgette ajkaimat, finoman beleharapva hol az alsóba, hol a felsőbe, ezzel felpezsdítve véremet, s hevesebb tempóra ösztökélve a már őrült módjára kalimpáló szívemet. Remegő kezekkel nyúltam érte, hogy ujjaim közt tudhassam selymes tincseit, puha bőrét, és érezhessem arcizmainak munkáját. Ajkaimon való végignyalással kért utat a számba, amit készségesen adtam meg neki, nyelveink pedig rögvest egymásba gabalyodva kóstolgatták egymást. Egyikünk se küzdött az irányításért, egyenrangú felekként kezeltük a másikat, egyre közelebb húzódva egymás testéhez. Érezni akartam minden porcikáját az enyémnek nyomódni, be akartam szippantani kölnijének férfias illatát. Azt akartam, hogy szíve felvegye enyémnek heves ritmusát, s mellkasunkat átszakítva váljanak eggyé. Kezemben akartam tudni a vért pumpáló szervét, majd bezárni egy üvegbe, hogy örökre az enyém lehessen.
Kelletlenül szakadtunk el egymástól, mikor már az összes oxigént kiszorítottuk tüdőnkből, vagy elszívtuk egymás elől. Mindketten tudtuk, hogy nem a legmegfelelőbb alkalom a mostani az ölelkezésre, indulnunk kellett Joonmyunhoz. Luhan hyung nagyot sóhajtva fejtette le rólam lábait, majd ült ki a kanapé szélére, hogy kikapcsolhassa a laptopot. Etalonként tekintve rá foglaltam helyet mellette, s államat vállán pihentetve figyeltem vékony ujjait, amik leállították a rendszert. Mikor a képernyő sötétségbe borult hyung bal kezével arcomért nyúlt, hogy végigsimíthasson rajta, majd egy a fejem búbjára adott puszi után felegyenesedett, mozdulásra bíztatva engem is.
– Készülődjünk – adta ki az utasítást, amire biccentéssel feleltem, s egy ideig őt követve megindultam a szobám felé. Ő bekanyarodott a saját helyiségébe, én pedig pár lépés múlva a sajátomba. Rögvest szekrényemhez léptem, hogy valami alkalomhoz illő ruhát kaphassak magamra, tekintetem pedig azonnal megakadt egy sötét farmernadrágon, s egy fekete pólón, amit kissé kijjebb húzva – hogy ne úgy nézzek ki, mint egy óvodás – a gatyába tűrtem, hogy kényelmesen felszerelhessem magamra a fegyvertartót. Abban helyet kapott két pisztoly, három kés, az üres részeket pedig majd a Joonmyun hyung által adott kütyüknek szántam. Nem időztem sokat a tükör előtt, férfi létemre alapjáraton is gyorsan elkészültem volna, most viszont sietősre vettem a tempót. Intenzív adrenalin pezsegtette ereimet, irányította mozgásomat és élesítette érzékszerveimet.
Luhan hyung nagyjából egy időben végzett velem. Akkor lépett ki szobájából, mikor már a cipőmet húztam, így szemem sarkából láthattam, mikor mellém lépett, hogy elvégezze ugyan azt a cselekménysort lábbelijével, mint én. Tovább ügyetlenkedtem a fűzővel, mint ő, így kabátomat nem én akasztottam le a fogasról, hanem ő dobta azt a hátamra. Mosollyal az arcomon egyenesedtem fel, hogy köszönetet mondjak neki, majd egy enyhe fejrázás után kinyitotta az ajtót, s előre ment, amíg én becsuktam a bejáratot. A lépcsőházba kiérve azonnal megütötte fülemet az esőcseppek hangos kopogása, mikor találkoztak az ablaküveggel és –párkánnyal. A nyílászáró felé fordultam, hogy látószerveimmel is megbizonyosodjak az egyértelműről, majd szitkozódva indultam meg a lift felé. Szerettem az esőt, de nem akkor, mikor munkába igyekeztem.

*

Ezúttal is én vezettem, Luhan hyung nyilván nem gondolt bele az esetleges szitkozódásomba az eső által elmosódott látkép miatt. Szemeit forgatva tűrte a vulgáris megnyilvánulások sorozatát, aminek a száz kilométer per órának hála hamar vége szakadt, s az ajtó erőteljes becsapása, valamint nadrágom megigazítása után egyenest az épületbe vettem az irányt. Luhan hyung mellém zárkózva tartotta az általam diktált gyors tempót, s meg sem álltunk Joonmyun irodájáig, hiába botlottunk ismerős arcokba, s hiába szólítottak le minket úton-útfélen. Úgy nyomtam be a lift hívógombját, hogy az bent ragadt a lyukban, s amíg meg nem érkezett a felvonó azzal szórakoztam, hogy kiszedjem. Végül Luhan intett le fejcsóválva, s inkább betessékelt a liftbe, Joonmyun hyung irodájának kerek gombját pedig ő nyomta be, elkerülve a korábbi esetet. Az emeleteken való végigszánkázás a szokásosnál is hosszabbnak hatott, az adrenalin még mindig kőkeményen dolgozott testemben. Talán éppen ezért robbantam ki bombaként a felvonóból, s szinte rohanva közelítettem meg az irodát. Ott már kénytelen voltam több komolyságot és higgadtságot erőltetni magamra, s már nyúltam is a kilincsért, hogy beléphessek Joonmyunhoz, de hyung megelőzött. Rövid kopogás után, válaszra várás nélkül nyitott be a helyiségbe. Főnökünk összekulcsolt ujjai mögül szuggerált minket, asztalára pedig már ki voltak készítve a szükséges felszerelések.
– Már vártalak titeket – emelte fel a fejét. – Ne is húzzuk az időt!

12 megjegyzés:

  1. Hm... Nem is tudom mit mondhatnék. Több HunHant olvastam volna, de ami késik, nem múlik..:) Kíváncsi vagyok, hogy milyen harc lesz itt... Tanulj, legyen meg a kisérettségi és hozd a folytatást^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, ezek a HunHan hiányok.. :D Igazad van, ami késik, nem múlik, ebbe a fejezetbe pedig már nem fért más, így is túl hosszú lett. >< De vigasztaljon, hogy ott van még az autóút, az egész küldetés... lesz idő HunHanra. :3
      Köszönöm, azon vagyok. ^^

      Törlés
  2. NA IDE IS MEGJÖTTEM. MUHAHAHA.

    HÁ EZMIEZ? HUNHAN?

    Mondtam már mennyire imádom Jongin és Sehun beszélgetéseit? :$$ olyan kis nyomik itt is, hogy az hihetetlen, de épp ettől olyan imádni valóak. :33 Köcsög Jongin, köcsög Te. XD Ijesztgetitek itten szegény Sehunniet, oszt Kainak semmi baja sincsen a melegekkel, há ez kész! :"D
    És..khm..EZ A CSÓK MI VOLT? SEMMI! KEVÉS VOLT, TOVÁBB KELLETT VOLNA TARTANIA! És igen, tisztában vagyok vele, hogy nem ez a főszál, de ez akkor is HUNHAN és nekem szükségem van rájuk, ha már a másik történetedben megfosztasz vagyis izé őket attól hogy többet szerepeljenek!! ><

    ÉS EZ KEVÉS. EZ KIZÁRT HOGY MEGLEGYEN HAT ÉS FÉL OLDAL! XDDD Szóval, jövőhét szombatra is várom ám a részemet, akkor már nem kell tanulnod és nekem sem kell unatkoznom hazafelé jövet a buszon :$$ ((NE KELLJEN UNATKOZNOM, VILI?))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Márpedig egy majdnem 7 oldal, akár hiszed, akár nem. xD
      Hát jól van, de egyszerűen nincs is idejük kibontakozni és ágytornázni, bármennyire is szeretnéd. Most más dolguk van, de majd a végére megpróbálom odacsapni azt a fránya +18-at, OKÉ?! XD Addig be kell majd érned a fighttal, Krissel, a droggal és... és mással, amit nem fogok lelőni. xP

      Mondtam, hogy ezt valszeg nyáron folytatom, szóval a buszon maximum Lethal Inket fogsz olvasni. :P Ha nem jó, akkor sajnálom, de perpillanat ahhoz több kedvem van. ><

      Törlés
  3. Szia! Folytatni fogod? Mert nagyon érdekel *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Hát, nem tudom. Többen kérdezték már, és tervben is van, de... fogalmam sincs. :"D Már rég nem írtam hozzá, kicsit át kéne néznem, meg össze kéne szednem a gondolataimat. De látok rá esélyt, mert hiányzik már. :")

      Törlés
    2. Felcsillant a remény! :) :D :3 xD nagyon örültem,mikor kaptam e-mailt h válaszoltál *-* :) èn várni fogom az egyszer biztos ;)

      Törlés
    3. Köszönöm, aranyos vagy! :$ Örülök, hogy tetszik az írásom. ^^

      Törlés
  4. Szia! Hát ezt nem hiszem el...! Mesélek egy cseppet. Novemberben találtam ezt a ficet, akkor amikor a Lethal inket is, de ezt nem olvastam el. Hogy miért, azt nem tudom. :-/
    De ma megtettem és most kètségbe vagyok esve. Termèszetesen ezzel a történettel is levettél a làbamról és ámuldozom a fogalmazás módodtól. ;-) Könnyedebbnek talàlom, mint a Jonginos íràsodat, de ugyanannyira magàval ragadó. :-)
    Rájöttem, hogy mióta ilyen remek, izgalmas történeteket olvasok leszoktam a tévéről. Se egy akció film, se egy sorozat. Ma is, ahogy elolvastam ezt a 14 fejezetet úgy éreztem, mintha ott lettem volna a fiúkkal a kihallgatásokon vagy ,,bevetéseken".
    Hogy egy kicsit a részletekbe is belemenjek... HunHan <3, szóval alapból jól kezdődött, csak várni kellett, hogy kialakuljon a románc. BaekYeol, kettes szàmú kedvenc párosom, a megszokott jókedv-források. :-D Jongint és Taot bírom, Minseoknak örültem, Jongdaet sajnálom, D.O...ki más is lenne a boncmester..., Yixingen szakadtam, Krisre várok, Suho meg...volt egy pillanat, amikor gyanúsnak tűnt.
    Ahol pedig abba maradt... Respekt minden írónak, azért ahogy be tudják fejezni az adott részt...legyen az egy olyan történet, amit hetente frissítenek vagy egy olyan, ami már hónapok óta nem. Ilyenkor az olvasó legszívesebben kitépné a haját. o_O
    De nem teszem...várok...elvégre a remény hal meg utoljára és a másikat is folytattad. :-P
    Azt hiszem nem untatlak tovább szétszórt véleményemmel. Pusz <3

    VálaszTörlés
  5. Szia akkor nem lesz folytatás???? Én meghalok, nem lehet így vége, egyszerűen nem teheted ezt velem.....velünk! Légyszives folytasd! :'( Please

    VálaszTörlés
  6. Remélem, hogy valamikor a jövőben folytatni fogod, ezt pedig itt hagyom! ^^
    http://kimharaexoblog.blogspot.com/2017/03/elso-dij-koszonom.html

    VálaszTörlés