13. fejezet

Habár Taot először a szobájába akartuk berángatni, hogy ott faggassuk ki, végül inkább az előző kihallgató hely mellett döntöttünk, hogy egyből be tudjuk vinni az információkat a számítógépbe, s ott helyben értesíteni tudjuk Joonmyun hyungot a történtekről. Egy percig sem ellenkezett, a kínai készségesen ült be az autóba, ezúttal nem erőszakkal kellett belökdösnöm, pedig olyan szívesen megtettem volna. Teljes úton csendben üldögélt a hátsó ülésen, csak mereven bámult kifelé a kocsiablakon. A visszapillantóból néha illettem egy röpke pislantással, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, inkább azon morfondíroztam, miként tegyem fel a kérdéseimet, hogy véletlenül se konfrontálódás legyen a kihallgatás vége. Bár lehet, hogy ezt Luhan hyungra kéne hagynom, ő sokkal jobb az ilyenekben, olykor engem is képes megvezetni a kicsavart szavaival. Egész idő alatt ádáz küzdelmet vívtam tekintetemmel, amikre hiába erőszakoltam az elsuhanó táj látványát, önkényesen vissza-visszasiklottak a mellettem helyet foglaló hyungra. Egy pillanatig sem akartam elidőzni a kormányon doboló vékony ujjain, fehér fogain, amikkel alsó ajkát harapdálta vezetés közben, se hosszú szempilláin, melyek kisebb árnyékot vetettek babaarcára. Mi a fene van velem? Miért ver hevesebben a szívem? Nem vagyok normális…

Végül kénytelen voltam megálljt parancsolni magamnak, mert nem szándékoztam magam lebuktatni a mögöttem ülő egyén előtt, de megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig kifelé bámészkodik. Akkor se kapta fel a fejét, mikor megérkeztünk, füle mellett kezdtem el csettintgetni, hogy végre figyelemmel méltasson, és ki tudjam tessékelni a járműből. Az épületbe menet is némán ballagott Luhan és köztem, s csak akkor volt hajlandó megszólalni, mikor maga alatt tudhatta a már számára jól ismert, kényelmetlen széket.

A kihallgatás pedig úgy alakult, ahogy azt korábban gondoltam. Én kezdtem el, de Luhan hyung fejezete be, s nem meglepő módon akkor jutottunk eredményre, mikor ő szót kapott. Tényleg nem értettem, mit csinálok rosszul, hiszen eddig minden alkalommal képes voltam elérni azt, amit akartam, nem volt másra szükségem, mint a rideg és goromba stílusomra. De Taonál valamiért nem használt, csak azt értem el, hogy visszabeszélt, ezzel vitát generálva kettőnk között, amit végül Luhan hyung simított el és terelte más irányba. Talán mindkettőnk érdeme, talán csak az övé, de Tao végül elmondott mindent, amit tudni akartunk és ami fontosnak bizonyult számunkra. De lelkünkre kötötte, hogy ne mártsuk be Kris hyungja előtt, különben kampec neki. Életem legszebb pillanata lenne, de Luhan hyung ígéretet tett neki, amit kénytelen voltam én is betartani.

- Meg fogjátok ölni? – nézett ránk aggodalmas tekintettekkel a kihallgatás végén, mikor már Luhan az iratokat rendezte.

- Mondtuk, hogy nem – forgattam szemeimet, mert már nem egyszer tudtára adtuk, mik a szándékaink és mik nem. – Ne sajnáld már ennyire! – förmedtem rá már vagy huszadjára.

- Hallgassatok már el! – csitított minket hyung, majd felállt a helyéről, s megigazította ruháját. – Köszönjük, hogy ilyen készséges voltál, rengeteget segítettél – mosolygott Taora, aki azonban nem válaszolt, csak megbánóan a padlót pásztázta. – Hidd el, hogy jól döntöttél!

- Remélem is – motyogta flegmatikusan, s legszívesebben felrángattam volna a székből, hogy megregulázzam. – Most már békén hagytok? – Kérdését inkább nekem intézte, mire vágtam egy fintort és gúnyosan felszisszentem.

- Még jó, többet nem vagyok rád kíváncsi – azzal megragadtam a karját és felállítottam. – Tényleg kösz, de most már indulunk.

- Majd én visszaviszem, te addig add le a jelentést Joonmyunnak, hogy haladjunk! – adta ki az utasítást Luhan hyung, mire bólintottam egyet és boldogsággal töltött el, hogy megszabadulok Taotól. Láttam arcán, hogy ő is jobban örül Luhan társaságának, egy szarkasztikus mosoly kíséretében hagyta el a szobát hyung kíséretében, aki velem ellentétben nem rángatta őt, hanem úgy sétált mellette, mintha puszipajtások lennének. Sose fogom megérteni ezt az embert…

Felocsúdva gondolataimból én is elhagytam a kihallgató termet, majd a Luhan által kinyomtatott vallomással kezeim közt vettem az irányt Joonmyun hyung irodája felé. Határozott léptekkel siettem a lift felé, ahol ismerős alakokba botlottam. Annyira el voltak merülve a beszélgetésbe, hogy csak akkor vettek észre, mikor melléjük léptem.

- Csá – biccentett vigyorogva Jongin, amit azonnal viszonoztam. – Mi a helyzet?

- Hamarosan vége az ügynek – lengettem meg a fekete-fehér lapot.

- Na, csak nem? – pislogott meglepetten Chanyeol, arcán pedig felhőtlen mosoly ült.

- Hadd nézzem! – kapott a papírok után Jongin, de reflexszerűen elrántottam előle. – Na, add már ide! – nyújtózkodott érte, s habár egy magasak voltunk, a testünk közé emelt térdemnek hála nem érte el az iratokat.

- Még mit nem – emeltem fel hangomat hitetlenkedve. – Neked ehhez semmi közöd, nem kontárkodhatsz bele – integettem mutatóujjammal arca előtt, s úgy követte azt, mintha hipnotizálnám.

- Akkor minek villogsz itt vele, ha nem mutatod meg? – förmedt rám Yeol hyung is, de hangja bármennyire is goromba volt, tudtam, hogy csak baráti civakodás az egész.

- Joonmyun hyunghoz mész? – érdeklődött Jongin, mire bólintottam egyet. – Majd azért számolj be, kíváncsi vagyok erre az egészre!

- Miért tenném? – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, még mindig erősen szorongatva Tao vallomását. – Ti foglalkozzatok a saját munkátokkal! Vagy már megint lazsáltok?

- Aki lazsál, az a Törpöcs – forgatta szemeit a magasabbik. – Fizetett szabadságon van. Megint.

- Te beszélsz? – nevetett fel harsányan Jongin. – Nem is tudom, ki kéredzkedik el kéthetente! Lehet ilyet egyáltalán ilyen munkával?!

- Hát, én megteszem – röhögött a másik is, amit csak egy szemforgatással illettem, s inkább elsasszéztam mellettük, hogy hívhassam a liftet.

- Akkor meg kuss! – bokszolta vállba a másik.

- Na, te meg igyekezzél! – billentett fenékbe Chanyeol, éppen akkor, mikor kitárult előttem a liftajtó, így majdnem közelebbi kapcsolatba kerülhettem a felvonó padlójával. Még mielőtt hátra fordulhattam volna, hogy ráncba szedjem, az ajtó összehúzódott előttem, két barátom pedig hatalmas vigyorral az arcukon integettek nekem. Gunyoros pofával nyújtottam rájuk a nyelvemet, de az ő reakciójukat már nem láthattam, a liftajtó végleg becsukódott előttem. A falnak dőlve vártam, hogy felérjek hyung irodájának emeletére, s közben végig azon morfondíroztam, hogyan tovább. Egyszerűen csak rohanjuk le Kris főhadiszállását és végezzünk rajtaütést? Vagy alaposan dolgozzunk ki egy tervet és aszerint cselekedjünk? Míg én inkább az első lehetőség mellett döntenék, Luhan hyung egész biztosan a második alternatívára szavazna. Ahogy Joonmyun hyungnak is az az opció lenne szimpatikusabb.

Sóhajtva szálltam ki a liftből, s meg sem álltam a célig. Összefutottam néhány munkatárssal, akiket csak egy gyors biccentéssel illettem. Nem akartam tovább húzni az időt, így is többet fecsegtem a kelleténél Jonginékkal.

A szokásos kettő kopogásom után hyung tompa hangja adott engedélyt a belépésre. Irodáját ezúttal nem sötétben látogattam meg, így rálátásom nyílt az eddig felfedezetlen területekre. Sokkal barátságosabbnak hatott az egész, kissé olyan volt, mint egy iskolaigazgató irodája. Főnököm ezúttal is az íróasztala mögött ücsörgött, és egyenes testtartását megtartva lapozgatott valami dokumentumot. Szándékoztam csöndben megvárni, míg végez a munkájával, de mikor lapozott egyet, jobb kezével intett felém, hogy lépjek közelebb.

- Egy pillanat! – Hangja barátságos volt, ám fel sem nézett a sorok közül, de így is tudtam, hogy figyel rám. – Csak elolvasom ezt a jelentést. Bár, a drágalátos barátod megint olyan zagyvaságokat írt, hogy ember legyen a talpán, aki megfejti – csóválta a fejét rosszallóan, én pedig egyből tudtam, hogy Jonginról beszél, így megjegyzése széles vigyort csalt arcomra.

- Indulunk Krishez – tettem le Joonmyun elé az iratokat, mire érdeklődve felemelte fejét. Egy ideig csak szemezett felem, meglepetten pislogva, majd, tekintetét még mindig rajtam tartva, eltolta maga elől a Jongin által írt beszámolót, és ujjai közé vette az enyémet. – Tao válaszolt minden kérdésünkre, a segítségével pedig már könnyű dolgunk lesz.

- Azt mondod? – kérdezte, bár hangja életlen volt, miközben a sorokat olvasta. Egyik lábamról a másikra billentve testsúlyomat vártam, hogy elérjen a lényegesebb információkhoz. – A város szélén álló, elhagyatott raktárban? – ráncolta szemöldökét, s remélve, hogy szeme sarkából lát engem, bólintottam egy nagyot. – Gondolhattam volna.

- Senki sem hinné, hogy van ember, aki bemerészkedik oda – ültem le az asztallal szemben levő székre. – Félő, hogy leomlik.

- Hát igen, mi ezért nem tippeltunk erre – húzta el száját, majd tovább haladt.

- Ám, ha jobban belegondolok, ideális lehet. Elszeparált, tele van helyiségekkel, és a kutya se keresné ott – gondolkodtam hangosan, mire főnököm biccentett egyet. Feltételeztem, hogy csak mondandóm fele érte füleit, de nem ismételtem meg. Nem tartottam lényegesnek.

- Nincs egyedül – jegyezte meg Joonmyun, inkább csak magának. – Nem lesz sétagalopp, Sehun – sóhajtott fel, majd letette az asztalra a papírokat, s összekulcsolt ujjai mögül szemezett velem. Keze némileg tompította hangját, de így is értettem, mit mond. – Nem ronthattok oda felkészületlenül.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – sóhajtottam fel, majd kiegyenesedtem ültemben.

- Még szép! Nem örülnék neki, ha elveszítenélek téged, vagy Luhant. Nem engedhetem, hogy csak úgy ráronts Krisre meg a bagázsára.

- Nem értem, mi lenne ezzel a baj – rántottam egyet vállaimon. – Kris nem gyilkos, hanem egy züllött kábítószeres. Fél kézzel elintézném, akár egyedül is – pillantottam hyungra enervált tekintettel, ám ő íriszeiből sütött nemtetszése, és szinte felháborodva méregetett engem.

- Sehun, ez az ember nem viccel – csóválta meg a fejét, mikor nyugodt hangnemet erőszakolt magára. – Eszedbe se jusson felkészületlenül elindulni! – Hangja ellenvetést nem tűrő volt, így jobbnak láttam nem vitatkozni vele. Magamat megadva süppedtem vissza a székbe, s nagyot sóhajtva tudattam Joonmyunnal, hogy vettem az adást, és nem szegülök ellen szavainak.

- Úgy beszélsz róla, mintha ismernéd – motyogtam orrom alatt, mire főnököm megemelte egyik szemöldökét és kérdő pillantásokkal illetett.

- Tessék? – kérdezett vissza változatlan, mire megráztam a fejemet.

- Mindegy.

- Nem ismerem, de már nem egy hozzá hasonlóval volt dolgom – reflektált előbbi megjegyzésemre, amire már nem reagáltam. – Ne hidd azt, hogy felkészületlen és könnyen el tudod őt intézni. Az ilyenek számolnak az esetleges lebukással, s tesznek is lépéseket annak érdekében, hogy ne hagyják magukat elkapatni. – Szavai határozottan csengtek, ilyenkor mindig éreztetni tudja velem, hogy ki is a főnök, s kinek az utasítását kell követni. - Azt hittem, ezzel te is tisztában vagy.

- Tisztában is vagyok – keltem saját magam védelmére. Igazat adtam neki mindenben, így kicsit rosszul érintett, hogy az én opcióm ki van lőve.

- Akkor ne vitatkozz velem! – állt fel, és csapott az asztalra, amitől azonnal összerezzentem. Joonmyun hyung eddig egyszer sem kelt ki magából, főleg velem szemben nem. Jongint is csak megdorgálta, ha a fiú baromságot csinált, de még egyikünkkel se gorombáskodott. Soha. Ezúttal viszont sikerült meglepnie szokatlan indulatával. Megrökönyödve szemeztem vele, s nyilván látta, mennyire megilletett előbbi viselkedése, így a pár másodpercnyi beállt csend után felsóhajtott, s visszahuppant a helyére.

- Rendben, nem vitatkozom – nyögtem be végül, még mindig megszeppenve.

- Ne haragudj – túrt hajába ingerülten. – Csak feszült vagyok. Megint sok a bejelentés, a munka, a balhé, és azt se tudom, hol áll a fejem – csóválta meg említett testrészét, s ahogy jobban végigfuttattam rajta tekintetemet, számomra is nyilvánvalóvá vált, milyen megviselt lehet. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, asztalán pedig a szokásos teásbögre helyett egy kávéscsésze díszelgett. – De kérlek, hallgass rám!

- Rendben – egyeztem bele, immáron teljesen beadva derekamat, hangom pedig beletörődő volt. – Mit javasolsz?

- Azt, hogy dolgozzatok ki egy tervet. Az a gyár a semmi közepén van, könnyen észrevehetnek benneteket, és nem lenne jó az első percben lebukni. – Ismételten kezébe vette a vallomást tartalmazó iratokat, s újra átfutotta a sorokat tekintetével. – Tao elmondása szerint Kris nem szereti a feltűnést, így azt a hatást igyekszik kelteni, mintha még mindig elhagyatottan állna ez az épület. Ám az ajtón belül nem egy embere áll őrt, hogy kiiktassák a látogatókat.

- Miért csinál egy puszta kábítószer üzletből ekkora ügyet? – ráncoltam homlokomat gyanakodva. Tényleg nem értettem, miért nem csinálja a lakásában, ha ennyire nem szereti a feltűnést, hiszen akkor még kisebb gyanút fognának az emberek. Kétlem, hogy ennyi állna a háttérben, biztos tervez még valamit, amiről mi nem tudunk. És ezek szerint Tao sem. Vagy csak nem számolt be nekünk, de akkor egész biztosan utána megyek és…

- Nem tudom. – Gondolataimból Joonmyun hyung zökkentett ki. – De egyelőre nem ez a lényeg. Most a legfontosabb, hogy pontos tervvel álljatok elő Luhannal – vette fel ismét határozott stílusát. – Apropó, Luhan… Hol van?

- Azzal a majommal – forgattam meg szemeimet, mikor ismét megjelent képzeletemben a kínai srác arca. – Visszavitte a szobájába. Jut eszembe!

- Hm?

- Ajánlatot tettünk neki. Jobban mondva Luhan hyung.

- Micsodát?

- Azzal a feltétellel segített nekünk, hogy megvédjük, amíg ez az ügy zajlik, és ha Kris rács mögé kerül, szabadon elengedjük. – Ujjaimmal a szék karfáján doboltam miközben meséltem, s a kettőnk közé telepedett csendben tisztán hallható volt, ahogy ujjbegyeim a bőrfelületen kopognak. Joonmyun arcára meglepettségül ült ki, de nem úgy látszott, mintha ki lenne borulva a hír hallatán, aminek felettébb örültem, nem lett volna ínyemre egy összeszólalkozás vele. – Te ehhez mit szólsz, hyung? – A csendet végül én törtem meg.

- Rendben van – nagyot sóhajtva bólintott, majd ismét megkereste velem a szemkontaktust. – Figyelembe véve a körülményeket ez nem rossz taktika. Ha ti így látjátok jónak, nekem nincs ellenemre.

- Luhan hyung ötlete volt – javítottam ki, de ezt már nem illette megjegyzéssel, csak lelegyintett, jelezve, hogy teljesen mindegy, kinek a fejéből pattant ki az idea, megfelelő lesz így is. Még utoljára elmondta, amit korábban, és a lelkemre kötötte, hogy meg se forduljon a fejemben felkészületlenül Krisre rontani. Amint belegondoltam ebbe, szinte biztossá vált számomra, hogy Luhan hyungot ismerve ő sem engedné, hogy a „vesztembe” rohanjak.

A papírra vetett kihallgatást Joonmyunnál hagytam, hogy még egyszer átnézhesse. Nekem nem volt rá szükségem, mindent elraktároztam agyam mélyére, Tao minden szavára tisztán emlékeztem. Megkönnyebbülten álltam fel a székből, hogy végre távozhatok, kezdett fárasztóvá válni Joonmyun aggodalma, és ugyan annak a témának a tizedjére való átrágása. Egy biccentéssel szándékoztam közölni, hogy számomra ennyi volt, ideje lenne távoznom, de amint hátat fordítottam, Joonmyun hangja további maradásra késztetett.

- Sehun, van egy lábnyom a fenekeden. – Szinte éreztem, ahogy tekintetével végigfixíroz. – Olyan… hm… negyvenhatos lehet. – Hát persze, az az idióta Chanyeol.

- Ó, köszönöm – poroltam le hátsómat, még mindig egy helyben állva. – Egyesek nem tudják fékezni az indulataikat – céloztam haveromra, s rögvest felelevenedett bennem a kép, mikor szó szerint berúgott a felvonóba.

- Jonginnak pedig mondd meg, kérlek, hogy ne képzelje magát festőnek! Ha valamit elront a beszámolóban, egy vonallal húzza át, ne firkálja össze az egészet! Vagy inkább gépelje be.

- Lassan gépel, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. De rendben, átadom.

- Köszönöm! És a legfontosabb – emelte fel hangját, jelezve, hogy forduljak meg, nem a hátamnak akar beszélni, így némán eleget tettem kérésének. – Ha Luhannal megbeszéltetek mindent, tájékoztassatok és megszervezzük a továbbiakat!

- Mindenképpen.

Egy utolsó biccentéssel mondtam búcsút, és léptem ki végleg az irodából. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, a barátságos környezet által nyújtott nyugalom szertefoszlott, és ismét az egyhangú, fehér-szürke falak között találtam magamat, amik nem szolgáltak mással, csak feszültséggel. Ilyenkor mindig eszembe jut, mi is a munkám, és talán csak most tudatosult bennem, hogy Joonmyunnak igaza lehet. Nem tartottam, Kris-től, inkább a kíváncsiság hajtott előre és ösztönzött a mihamarabbi meglátogatására. Továbbra se voltam képes elhinni, hogy csak az üzlet áll a háttérben, ez a hatalmas kérdőjel pedig nem hagyott nyugodni. Agyam fogaskerekei akkor is ezen kattogtak, mikor beszálltam a liftbe, majd kiléptem belőle és a kijárat felé vettem az irányt. Mélyen gondolataimba merülve slattyogtam az üvegajtó felé, ignorálva minden mellettem elhaladó embert. Hálás voltam, amiért egyik kontár barátomba se botlottam bele, ám akkor kénytelen voltam felkapni fejemet, mikor Luhan hyungnak kis híján nekiütköztem. Ábrázatomra egy pillanat erejéig kiült az ijedtség, de amilyen gyorsan megjelent, olyan iramban is tűnt el, és visszatelepedett rám poker arcom.

- Milyen egyszerre – vigyorgott rám, ezzel engem is mosolyra inspirálva. – Rendben ment minden?

- Igen – bólintottam kurtán. – Ki kell dolgoznunk egy tervet.

- Ezt eddig is így gondoltam – hümmögött, majd félreállt előlem és mellém libbent, hogy egymás oldalán hagyhassuk el az épületet. Kitártam előtte az ajtót, hogy előre engedhessem, amit egy biccentéssel köszönt meg, majd felzárkóztam hozzá.

- Én nem – vallottam be őszintén, mire rám emelte csodálkozó és kérdő tekintetét. Egyik szemöldöke haja alá szaladt, hogy fokozza meglepettségét, ezzel előbbi válaszadásra kényszerítve engem. Ám mielőtt eleget tehettem volna hangtalan kérésének, kitalálva az én opciómat, hüledezve megszólalt.

- Ugye nem akartál minden terv nélkül rajtaütést végrehajtani?

- Először megfordult a fejemben, DE – emeltem fel hangomat, mielőtt közbevághatott volna – beláttam, hogy nem jó ötlet. Valamint, Joonmyun hyung is lebeszélt róla.

- Még szerencse – sóhajtott fel megkönnyebbülve. – Szeretnél vezetni? – lengette meg előttem a kocsi kulcsot. Egy szimpla bólintással feleltem, majd felemeltem kezemet, a tárgy pedig sikeresen tenyerembe landolt, mikor Luhan felém hajította. Megkerültem a járművet, kinyitottam az ajtót, s be is huppantam a kormány mögé. Luhan hyung valamennyivel finomabban érkezett az ülésre, s mihelyst becsukta az ajtót, sebességbe raktam az autót, s lefordultam az útra. Fél percnél nem gurulhattunk tovább, szinte azonnal megéreztem magamon Luhan tekintetét. Nem szólt semmit, csak mustrált engem, ezzel feszélyező emóciókat konstruálva bennem. Biztos voltam benne, hogy ezúttal is elmélkedik valamin, agytekervényeit újfent kaotikus gondolatok foglalják le, de nem kérdeztem rá. Inkább a saját teóriáimba temetkeztem. De nem bírtam sokáig hangtalanul. Meg akartam vele osztani minden elgondolásomat és kérdésemet, beszélgetésre volt szükségem. Vele.

- Nyögd már ki! – zökkentett ki barátságos utasítása. – Megint kattogsz valamin.

- Csak Krisen gondolkoztam – sóhajtottam fel, mikor bevettem egy éles kanyart. – Gyanús nekem, de nem tudom, mire készülhet.

- Szóval szerinted is áll más is a háttérben? – tette fel a költő kérdést, ami arra engedett következtetni, hogy nem csak én szűrtem le ezt a konzekvenciát. – Én is ezen morfondírozok már a kihallgatás óta, de nem jövök rá sehogy.

- Én se, és Joonmyun hyungnak sincs ötlete – csóváltam fejemet. - De szerinte most nem ezzel kell foglalkoznunk.

- Neki adok igazat. Először jussunk el Krishez, ott majd kiderülnek a továbbiak.

- Ja – nyögtem ki levegősen a két betűt, majd újabbat kanyarodtam. Az út szerencsére üres volt előttem, így beletapostam a gázpedálba, hogy még az előtt átjussak a lámpán, hogy az pirosra váltana. De nem volt ilyen szerencsém. Alig pár méter választott el az előttem álló zebrától, a világítás átváltott, nekem pedig szélsebesen kellett a fékre lépnem, nehogy elüssek valakit, vagy szabályt szegjek. – Francba! – csaptam hektikusan a kormányra.

- Nyugi már! – fektette tenyerét kézfejemre hyung. – Nem sietünk sehova.

- Azt hittem, még könnyen átjutok – morogtam tovább, durcásan elhúzva ajkaimat arcom egyik felébe.

- Hétköznap lévén nagy a forgalom – helyezkedett el az ülésen, mint aki belenyugodott, hogy még perceken keresztül a hosszú sor elején fogunk dekkolni. Ez az egy helyben való rostokolás újabb gondolatokat indított el bennem, hiszen nem volt, ami elterelhetné a figyelmemet. Újfent eszembe jutott Kris, Tao, a kábítószer, még Jongdae halála is, bár ebben nyilvánvalóan segítségemre volt az egyik épület tetején helyet kapott óriásplakát, ami a CHEN EMLÉKKONCERT címmel díszelgett, szinte szólongatva a járókelőket és sofőröket, hogy pillantsanak rá. Kissé előrehajolva próbáltam elolvasni az „apró betűs” részt is, de mikor konstatáltam, hogy túl messze vagyok tőle, sóhajtva hátradőltem. Türelmetlenségemet ujjaimmal való dobolással próbáltam levezetni, de hiábavalónak bizonyult, egy centit se haladtunk előrébb.

- Mi a franc van már?! – rángattam meg a kormányt.

- Sehunnie, nyugalom! – csitítgatott Luhan. – Megértem, hogy feszült vagy, de az autómat nem kéne szétszedned!

- Bocs – szűrtem ki összeszorított ajkaim közül. – De az a helyzet, hogy éhes vagyok, és vécéznem is kell – vallottam be feszülten, mire Luhan hyungból feltört a nevetés. Próbálta elfojtani és elrejteni ökle mögé, de még így se kerülhette el figyelmemet. – Nem vicces.

- Köss rá csomót! – Arcán még mindig levakarhatatlan vigyor ült.

- Hogyne.

- Vagy kössek én?

- Ja, már kérni akartam – mentem bele a játékba, s hasonló mimikával fordultam felé. Kár volt.

Tekintetem azonnal elveszett az észveszejtően csillogó, barna íriszeiben, ami úgy világította ki retinámat, mint hófehér fogsora, ami elől leemelte öklét. Akaratom ellenére is eszembe jutott az az ominózus éjszaka, mikor majdnem több történt közöttünk a kelleténél. Akárhányszor visszagondolok, úgy érzem, nem bántam volna, bármennyire is nagy őrültségnek hangzik. Ahogy ezen méláztam, szinte érzékeltem, ahogy arcberendezésem ismét komorrá válik, s ugyan abban a pillanatban Luhan arcáról is lefagyott a mosoly. Szemeimet egy pillanatra lehunyva, sóhajtva fordultam vissza előre, remélve, hogy a lámpa azóta átváltott zöldre, de csalódnom kellett. Azóta is piros színben virított.

- Ezt nem hiszem el. – Legszívesebben rátenyereltem volna a dudára, de tekintve, hogy mi álltunk legelöl, nem sok értelmét nyerte volna.

- Sehunnie… - hallottam meg magam mellől hyung suttogó hangját.

- Két percet várok! Ha nem vált át, gyalog me –

Ahogy Luhan felé fordultam mondandóm közepén, ajkaimat már másra kellett használnom. Az emberek általában lehunyják a szemeiket, mikor csókolóznak, de én képtelen voltam rá. Tulajdonképpen bármiféle mozdulat lehetetlennek tűnt számomra abban a pillanatban. Nem csak testrészeim, de agyam is felmondta a szolgálatot, egyedül szívemet éreztem, ahogy dolgozik, majd’ átszakítva bordáimat. Ajkaim is csak remegni voltak képesek, ahogy hyung az ő párnáival kényeztette őket. Valójában alig érintette száját az enyémhez, de úgy éreztem, csak ezzel az egy testrészemmel bírok tapintani.

- Legutóbb félbeszakítottak – távolodott el tőlem, majd egy meleg mosollyal ajándékozott meg. Abban a pillanatban nem érdekelt, ha esetleg a jelzőlámpa átváltott zöldre, egy határozott mozdulattal elkaptam tarkóját és visszahúztam magamhoz. Most rajta volt a sor, hogy megszeppenjen, de velem ellentétben ő képes volt viszonozni csókomat. Egyikünk se tört utat a másik szájába nyelvével, csak ráérősen, szinte kínzóan lassú tempóban kényeztettük egymás ajkait sajátjainkkal. Tenyerét arcomra csúsztatta, hüvelykujjával simogatva kipirosodott bőrömet, én pedig hajába túrva húztam őt közelebb magamhoz. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. Különleges képességre vágytam, amivel megállíthatom az időt, és a világot újjá teremthetem. Olyanná, amiben csak ketten élünk. Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy én valaha is egy másik fiúval fogok csókolózni, az utolsó tippem pedig Luhan hyung lett volna, ennek a teóriának a megdöntésére.

- Honnan tudtad, hogy vissza fogok csókolni? – távolodtam el tőle. Bármilyen édesek voltak ajkai, és bármilyen fájó volt elválni tőlük, kíváncsiságom győzedelmeskedett fölöttem.

- Nem tudtam – mosolyodott el féloldalasan, ajkai fénylettek nyálamtól. – De a bárban sem ellenkeztél.

- Szóval emlékszel? – kérdeztem, kissé megkönnyebbülve. Eddig csak remélni tudtam, hogy nem csak bennem élnek elevenen annak az estének a képei.

- Persze – kuncogott. – Annyira nem voltam részeg, hogy ne emlékezzek.

- Oh… - Csak ennyire volt időm, eszmecserénket a többi autó hangos dudálása szakította félbe. Reflexből a közlekedési lámpa felé pillantottam, ami immáron zölden világított. Tökéletes időzítés… A zajos dudálást követték a hektikus, türelmetlen kiáltozások, amik az ingerült sofőrök száját hagyták el.

- Menjünk – ütögette meg combomat hyung. – Be ne pisilj!