12. fejezet

- Ezt nézzétek, tejszínhabon lépkedek – állt fel vigyorogva Baekhyun hyung, s botladozva megindult előre, közben kezével hadonászva megpróbálta elérni Yeol csuklóját. – Nagyon csúszik! – nevette el magát zavartan, s egész testsúlyával a magasabbiknak dőlt.

- Baekhyun, nincs itt semmiféle tejszínhab – nyögött fel kínjában a másik, majd megragadta barátját felkarjainál, hogy az ne essen hanyatt. – Mit szólnál, ha inkább haza mennénk? – fordította magával szembe a betépett munkatársát, akinek kikerekedett szemei arra engedtek következtetni, hogy benne ez a lehetőség még fel se merült.

- Látjátok azt a kanyart? – mutatott a mosdók felé Jongin. – Olyan szomorú, nem?

- Mi szomorú? – pislogtam értetlenül barátomra, aki hangosan felsóhajtott, arcára pedig gondterheltség ült ki.

- Hát a kanyar – csóválta a fejét bánatosan. – Nézd, hogy görbül!

- Atya ég – csaptam magamat homlokon, hátamat pedig a kanapénak vágtam. – Chanyeol hyung, nem szeretnéd őket hazavinni? – néztem fel kérlelően a még egész józan állapotban lévő fiúra. Ha a pia meg is ártott neki, a fűből nem szívott olyan sokat, a többiekhez képest még egész tisztának volt mondható.

- De – bólintott, majd megragadta Baekhyun derekát, és a vállára dobta a megszeppent srácot.

- Jééé, tudok repülni! – Kacarászva kalimpált végtagjaival, nem sokon múlt, hogy ne rúgja fejbe a másikat. – Yeollie, te tudsz ilyet? – rángatta körbe fejét, az említettet keresve. – Hé, hol vagy?

- Édes Istenem… most segíts meg! – fújta ki elhasznált levegőjét Chanyeol, majd megragadta Jongin karját, s felrántotta mellőlem. – Indulunk! – szólt rá ellenvetést nem tűrően.

- Hagyjam itt ilyen állapotban a kanyart? – hitetlenkedett a másik, s megpróbálta kirántani kezét a szorításból.

- Majd valaki megvigasztalja – próbálta nyugtatni őt, de látszott rajta, hogy legszívesebben felpofozná mind a kettőt, vagy egyszerűen csak bevágná a két beszívott jómadarat a hideg víz alá. – Baekkie, mi lenne, ha nem vergődnél? – dobott egyet rajta, mire Baekhyun felsikkantott.

- Jaj, egy pillanatra azt hittem, lezuhanok – nevetgélt zavartan, amit Chanyeol csak egy szemforgatással illetett.

- Háhá! – vihogott fel Jongin. – Na, mintha egy picit vidámabb lenne! – mutatott ismét a mosdók felé vezető kanyarra.

- Na, jó, mi elmentünk – biccentett Luhan hyung és felém Chanyeol, majd meg se várva a következő agymenéseket, kicipelte a két bedrogozott fiút. Még kintről is hallottuk a két idióta vihogását, de kissé megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább elviselnem őket. A jelenlétükben amúgy sem lehetett volna normálisan Yixinggel beszélni. Aki mellesleg elszívta a maradék marihuánát, de rajta semmi olyan reakció nem volt fellelhető, amit barátaink produkáltak. Már biztos hozzászokott.

- Milyen cucc ez? – érdeklődött Luhan hyung, kezébe véve a maradék gumót. – Nem rendes fű, ugye? Ennek mintha más vagy erősebb hatásai lennének.

- Valójában fogalmam sincs – vont vállat lezserül a gitáros, majd fogta a hangszerét, s a kanapénak döntötte. – Miért kérdezed? – fordult hyung felé, így én is láthattam enervált arcát. Amíg a többiek teljesen bepörögtek és hallucináltak, Yixing csak unottnak és érdektelennek tűnt, ami egy plusz kérdőjelet konstruált fejemben.

- Nem tudod, hogy milyen anyagot viszel be a szervezetedbe? – vontam fel egyik szemöldökömet gyanakodva, de a fiú ismételten vállat vont. – Bár, nem úgy tűnsz, mint akit ez érdekelne.

- Jól látod – helyeselt egy bólintással megtoldva. – Honnan ismeritek Taot? – Most rajta volt a sor, hogy feltegyen egy kérdést, s csak hangja tükrözte, hogy valóban érdeklődést mutat a felelet iránt, mert arcáról még mindig nem tudtam leolvasni semmit.

- Ez elég válasz? – húztam elő nadrágom zsebéből a jelvényemet, majd felmutattam. – Tulajdonképpen rendőrök vagyunk, akik most fülön csíptek egy kábítószer használót.

- Micsoda pech… - Szavai és hangsúlya ütötték egymást, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki aggódik a következmények miatt.

- De! – emelte fel mutatóujját Luhan. – Van egy ajánlatom.

- Tényleg? – kérdeztünk szinkronban Yixinggel, amire hyung egy bólintással felelt.

- Éppen egy ügynek a közepén vagyunk – kezdett mesélésbe. – Tao kulcsfontosságú az esetet tekintően, mivel csak az ő közreműködésével kerülhetünk összeköttetésbe a keresett személlyel. – Meglepett, hogy ilyen nyíltan kitálal ennek az ismeretlen kölyöknek a jelenlegi munkánkról, de bíztam benne. Eddig minden alkalommal tudta, mit csinál, reméltem, hogy ezúttal sincs másképp.

- És én hogy jövök a képbe? – vonta fel egyik szemöldökét, majd az asztalra kipakolt dolgaihoz fordult, s egy újabb cigi megtöltésébe kezdett.

- Kezdetnek mesélhetnél nekünk Taoról – álltam elő a véleményem szerinti legegyszerűbb és legkézenfekvőbb ötlettel. – Hogy ismerted meg?

- Hétköznapibb volt a találkozásunk, mint gondolnátok – gyújtotta meg a jointot, majd felém fordult, s az így kifújt füst egyenesen az arcomba szállt. Fintorogva fordultam el, s kezdtem el legyezni magam elől a füstfelhőt, mivel egyenesen rosszul vagyok a szagától. – Bocs – nyögte ki végül. Szemem sarkából illettem meg egy megvető pillantással, mire inkább visszafordította fejét előző pozitúrájába. – A családommal mindig mástól szereztük a marihuánát. S egyszer, mikor egy zenei rendezvényen álltunk a színpad mellett odajött hozzánk, és mondta, hogy ő ezzel foglalkozik, szívesen lenne az állandó dílerünk.

- A családoddal? – kerekedtek el Luhan szemei. – Anyukád és apukád is füvezik?

- Nem olyan család – javította ki rögtön, majd egy jó nagyot slukkolt a megrövidült szálból. – A ti nyelveteken annyit tesz, „barátok”.

- Mi vagy te, hippi? – hökkentem meg, s bár kérdésemet inkább viccnek szántam, Yixing legnagyobb meglepetésemre bólintott egyet.

- Mondhatjuk így is. – Ó, Istenem. Már csak az hiányzik, hogy ledobálja magáról a ruháit és meztelenül elkezdjen körbe-körbe szaladgálni.

Egy enyhe fejrázással űztem el a rémálomszerű képeket elmémből, majd ismét a hippi felé fordultam.

- Hogy történt az átvétel? – érdeklődtem tovább. – Megbeszéltetek egy találkozót valahol?

- Aha. Mindig fél perc alatt lerendeztük. Odaadtam neki a pénzt, ő a drogot, s mindketten mentünk a saját dolgunkra.

- Mennyit kért érte?

- Tizenháromezer wont.

- Nem mondott semmit neked a marihuánával kapcsolatban? Ki termeszti, hol és miért?

- Nem, de őszintén szólva annyira nem érdekelt – vont vállat lezserül, majd elnyomta a füstölgő csikket. Még mindig belengte az egész helyiséges a fűszag, de kicsit megnyugtatott, hogy ezután már nem fogja egy újabb cigi bűze facsargatni szaglószervemet. – Annyit adott tudtomra, hogy biztos forrása van. De miért vagytok ilyen kíváncsiak? – Most rajta volt a sor, hogy kérdezzen tőlünk. Azt hittem, egyértelmű számára, hogy mivel rendőrök vagyunk, kötelességünk kideríteni, ki termeszti és árulja a drogot, ha el akarjuk kapni az illetőt. A részleteket viszont nem szándékoztunk megosztani vele.

- Tao nálunk van – közölte vele Luhan, Yixing keze pedig egy pillanatra ledermedt a csikk elnyomása közben. – Bevittük a magánzárkába, de nem hajlandó beszélni.

- Én se tudok róla semmit – sóhajtott fel, ezzel kifújva tüdejéből a maradék füstöt. – Bár… - gondolkodott el egy pillanatra, de mondatát félbe hagyta. Feszengve vártuk, hogy végre kimondja a maradék közölnivalóját. Ám nagyon úgy nézett ki, mint aki elfeledkezett arról, hogy egyáltalán belekezdett valamibe, így kénytelen voltam ráförmedni.

- Bár?! – ismételtem meg ingerülten utolsó szavát, mire közönyös arccal fordult felém.

- Ja, igen – kapott fejéhez, ami miatt kényszert éreztem, hogy jó feltűnően megforgassam fáradt szemeimet. – Egyszer megjegyezte, hogy jó lenne a város szélén találkozni, mert az közel van neki – ráncolta értetlenül homlokát. – Nem tudtam összerakni a két dolgot. A város széle semmihez sincs közel – nézett hitetlenkedve először rám, majd Luhan hyungra, de végül csak megrázta a fejét, mint aki túl is lépett ezen a témán. Az én érdeklődésemet azonban meglehetősen felkeltette. Ha nincs is tisztában azzal, hogy ez az egy kijelentése mekkora segítségként szolgált, mi ezt már fél sikernek könyveltük el. Már csak azzal a büdös görénnyel kell jutnunk valamire, s teljesen kifaggatni, hogy minden információt a magunkénak tudhassunk.

- Kösz, ezzel most tényleg sokat segítettél – veregette hátba Luhan hyung, majd indulásra készen állva felpattant a helyéről, s megigazította magán farmerját. – Ja, igen, a feltételt majdnem elfelejtettem. Szabadon elmehetsz – pillantott át válla fölött a hippire, aki csak bugyután pislogott vissza rá. – Segítettél nekünk, így most nem viszünk be kábítószer használat miatt.

- Hú, na, most meglepődtem – biggyesztette le ajkait elismerően. Most először láttam bármiféle érzelmet kiülni arcára. – Az első jó fej zsaru, akivel találkoztam.

- Ha nem vetted volna észre, ketten vagyunk – álltam meg vele szemben csípőre tett kézzel, mire végigfuttatta rajtam tekintetét, amibe ismét visszaköltözött az érdektelenség.

- Tudom – jelentette ki, de egyebet nem fűzött hozzá. Éreztem, hogy minden vér a fejembe száll, kezeimet pedig ökölbe szorítottam oldalam mellett. Pofán tudtam volna vágni.

- Akkor mi mennénk is – csúsztatta meleg tenyerét kézfejemre Luhan hyung, mintha megérezte volna feltörni készülő indulataimat.

Érintésétől azonnal ellepték agyamat az emlékképek. Felidéződtek bennem a fél órával ezelőtt történtek, s úgy éreztem, mintha ismét átélném. Luhan hyung karja a derekam körül, férfias kölnijének illata az orromban, és gyors szívverése, amit még hátamon keresztül is éreztem. Mit műveltünk mi tánc közben? Foghatnám az alkoholra, de… ahhoz nem voltam eléggé berúgva, hiszen emlékszem mindenre. Vajon ő is?

- Minseok, mi elmentünk – lépett a bárpulthoz hyung.

- Rendben, örülök, hogy találkoztunk – vigyorgott rá a másik. Amíg ők diskuráltak, én megálltam az ajtóban, s hallgatóztam. Újfent.

- Egyébként ismered azt a gyereket? – bökött hüvelykujjával Luhan a már zenélésbe kezdett Yixing felé.

- Persze – csóválta a fejét mosolyogva a csapos. – Gyakran jár ide a gitárja és egy joint társaságában.

- Téged nem zavar, hogy illegális tevékenységet folytat a bárodban? – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva Luhan, s rátámaszkodott a pultra.

- Nem az én bárom – javította ki barátja. – Egyébként nem. Általában pénzért csinálja, és a beszerzett jatt felét mindig itt hagyja nekem. Mondván; én szolgáltattam a helyet. Hülye lennék elküldeni – nevetett fel végül, ezzel széles mosolyt csalva Luhan hyung arcára is.

- Már mindent értek – lökte el magát, majd kiegyenesedett. – Na, de tényleg megyek, Sehunnie már vár.

- Ó, egyébként szép kis táncot lelejtettetek ti ketten. – Minseok sejtelmes és ravasz vigyorra húzta ajkait, amitől nekem azonnal lángba borult az arcom. Ne már! Ez az ember mindent tisztán látott? Most biztos azt hiszi, meleg vagyok. Pedig nem! Szeretném azt hinni, hogy nem…

Szám sarkát harapdálva fordultam az ajtó elé, és a kilincset szorongatva toporogtam. Rég éreztem ilyen erős késztetést, hogy lelépjek valahonnan. Biztos a többi vendég is kiszúrt minket.

- Áh, azt se tudtam, mit csinálok – legyintett nevetgélve Luhan hyung. Valamiért csalódottságot éreztem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Talán a szívem mélyén azt akartam, hogy emlékezzen. De miért akarnám? Hiszen én is próbálom ezt elfelejteni, hiába vélem lehetetlennek a dolgot. – Valamikor rám érhetnél és találkozhatnánk.

- Benne vagyok! – vágta rá rögtön Minseok. – A sors keze van abban, hogy ismét találkoztunk. A végzettel pedig nem tanácsos újat húzni, ugye? – kacsintott rá, mire hyung ismételten elnevette magát. Csilingelő hangja az egész helyiséget megöltötte, de valamiért most nem volt jól eső érzés füleimnek. Sóhajtva döntöttem neki homlokomat az ajtó hideg üvegének, mikor egy számomra már ismerős érintés kizökkentett az önmarcangolásból.

- Késő van – ajándékozott meg meleg mosolyával Luhan. – Majd holnap reggel bemegyünk Taohoz.

- Rendben – bólintottam kimerülten, majd feltéptem az ajtót, s kiléptem a hidegbe. Ekkor konstatáltam csak, hogy a bárban felejtettem a pulóveremet, s egy száznyolcvan fokos fordulat keretében megindultam vissza. Ám hosszú ujjak fonódtak csuklómra, hogy visszarántsanak a tulajdonosuk mellé.

- Tessék – nyújtotta nekem oda a keresett ruhadarabot hyung. Én csak meglepetten pislogtam rá, eltelt egy időbe, mire felfogtam, hogy az én pulóveremet tartja kezében. – Ezért akartál visszamenni, nem?

- De, igen – biccentettem, majd elvettem tőle a meleg pamutot. – Kösz!

- Semmiség, legalább valaki figyel a dolgaidra – kuncogott, s hiába a beszólás, nem tudtam megharagudni rá. Egyszerűen túl aranyos és gondoskodó volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzelmeket váltson ki belőlem. Ezt utáltam, utálom és fogom utálni benne a legjobban. Amíg Jongin élete abból áll, hogy engem idegesítsen, Luhan hyung mellett mindig elfog a nyugalom, a békesség, s megfeledkezek arról, milyen stresszes az életem valójában. Irigylésre méltó kisugárzása van, amivel pillanatok alatt harmóniát teremt lelkemben.

Most is csak csöndben sétáltunk egymás mellett, de a zavartság vagy a feszéj érzet egyszer se jelentkezett. Csak fáradtságom hagyott kivetni valókat maga után. Úgy éreztem, ölni tudnék egy autóért. Az alkohol most szállt ki belőlem végleg, ezzel teljes tompaságot telepítve rám. Úgy húztam egyik lábamat a másik után, mint egy élőhalott, s csak egy dolog volt, ami jóformán életben tartott. Luhan hyung közelsége.

Szívesen megkérdeztem volna, hogy emlékszik-e a történtekre. De nem mertem. Nem akartam feszültséget generálni magunk között, ezzel felborítva a tökéletes összhangunkat. Mert tényleg ezzel a szóval lehetne a legjobban jellemezni kapcsolatunkat. Különbözőek vagyunk, így kiegészítjük egymást. Ám gondolkodásmódunk és értékrendünk merőben hasonló, aminek hála remek beszélgetéseket tudunk lefolytatni. Olyankor nem is érzékelni a négy év korkülönbséget, ám gondoskodásával és figyelmességével mindig érezteti, hogy ő az idősebb, s volt egy sanda gyanúm, hogy valamilyen szinten felelősséget is vállal értem. Hiába nincs rá semmi szükség, ő megteszi. Utoljára szüleimtől kaptam ilyen fajta és mértékű szeretetet. Persze, itt van és lesz is nekem Jongin, de amit iránta érzek, az teljesen más. Ő a legjobb barátom, Luhan hyung pedig… hát, ezt nem tudnám szavakba önteni.

*

Hazaérve egy gyors zuhanyzás után mindkettőnk útja a saját ágyába vezetett. Feltételeztem, hogy Luhant azonnal elnyomta az álom, de én még vagy fél óráig forgolódtam a takarómat dobálva magamon. Sehogy sem találtam a helyemet és olyan üresnek éreztem magam. Egész végig Minseok járt a fejemben és a közelgő találkozásuk.

„Szóljon most, vagy hallgasson örökre!” Ha tehetném, felszólalnék. De mi közöm van ahhoz, hogy lakó-, illetve munkatársam mihez kezd a szabadidejével? Azzal tölti, akivel akarja, Minseok-ot pedig már hosszú évek óta nem látta. Az élet pedig volt kegyes, és újra egymás útjára sodorta őket. Valószínűleg én is kihasználnám ezt a lehetőséget. Akkor mégis mi bajom van? Magam sem értem, mástól hogy várhatnék választ erre? Több alternatíva is felmerült bennem, de mindet elvetettem. Lehetetlennek bizonyult az összes, de akárhányszor átnyálaztam magamban a dolgokat, mindig ugyan arra jutottam.

- Hülye vagyok – passzíroztam fejemet a párnába. Nem érek rá ilyenekkel foglalkozni! Ez legyen a legkisebb gondom jelenleg. A munkám sokkal fontosabb annál, hogy ilyen baromságokon törjem az agyamat. Biztos csak egy újabb hullámvölgy…

*

Másnap épp, hogy a reggelinket elfogyasztottuk, már indultunk is a börtön felé, hogy kifaggathassuk kínai foglyunkat. Semmi kedvem nem volt újra a tenyérbe mászó képét bámulni és a Kris felé irányuló nyáladzását hallgatni, de a munkám megkívánta néha a kellemetlen eseteket. És messze ez az eddigi legélvezhetetlenebb.

- Minden rendben, Sehun-ah? – fordult felém Luhan hyung, mikor lehuppant mellém az anyósülésre. – Szokatlanul csendben vagy.

- Csak elgondolkodtam – zártam le a dolgot a lehető legegyszerűbb válasszal, majd kitolattam a parkolóból.

- Pedig lehetnél kicsit feldobottabb is, végre sínen vagyunk – dőlt hátra kényelmesen, majd az elsuhanó utat kezdte szórakozottan pásztázni.

- Nem te mondtad múltkor, hogy soha nem bízzam el magamat?

- Most sem ösztönözlek rá – támasztotta meg fejét ujjain, majd rám pillantott. – Nem kell rögtön belém kötni, Sehunnie.

- Nem kötöttem beléd, hyung – néztem rá szemem sarkából, de azonnal visszakaptam tekintetemet az útra. Nem áll szándékomban karambolt okozni. – Csak megjegyeztem ezt a kijelentésedet.

- Ó, szóval te szoktál figyelni rám? – vigyorgott jókedvűen, mire az én szám sarka is felfelé rándult. – Ezt jó hallani.

- Persze, hogy figyelek rád – csóváltam a fejemet. – Miért ne tenném?

- Mert egy fiatal, lázadó gyerek vagy, s a magadfajták nem szoktak hallgatni az idősebbekre – jegyezte meg nemes egyszerűséggel, én pedig majdnem megfejeltem a kormányt ettől a kijelentésétől. – Nincs igazam? – pillantott rám sejtetően bazsalyogva.

- Nem, mint idősebbre hallgatok rád, hanem mint egy barátomra – magyaráztam, mire megvilágosulva bólintott egy hatalmasat. Feltételeztem, hogy sikerült vele megértetnem, így nem is firtattam tovább a témát, ahogy ő sem. Csendben várta ki, hogy elfurikázzam magunkat a fegyházhoz, ami ebben a délelőtti jó időben elég nagy zajt gerjesztett. A fogva tartottak az udvaron ütötték el szabadidejüket. Vagy kosárlabdát pattogtattak, vagy rúgták a bőrt a füves pályán, de voltak, akik csak a padokra letelepedve beszélgettek. Mindig is érdekelt, miről tud diskurálni két börtöntöltelék. Nyilván a kóterbe jutásuk az elsődleges témájuk, majd a család, végül pedig intézményünk és az ott dolgozók vérig sértése.

Kicsit hiányzott a nyugalmas élet. Úgy éreztem, csak fél ember vagyok, mióta megkaptam ezt a munkát. Semmi szórakozást – leszámítva az előző estét – csak a meló. Régen napi rendszerességgel kerestük fel Jonginnal a parkokat és kedvenc tánctermünket, hogy kicsit kikapcsolódjunk és kizökkenjünk az iskola nyújtotta monoton fogaskerékből, de ez már évek óta szinte lehetetlenné vált. Vagy neki akadt halaszhatatlan ügye, vagy nekem.

- Nézd! – kapta el csuklómat Luhan hyung, mikor már a lépcső felé haladtunk. – Ott van Tao! – bökött a kosárpálya felé. Hunyorogva próbáltam rábukkanni a fiú szőke fejére. Végül a pálya közepén akadtam rá. Labdával a kezében ácsorgott, és egy másik fogollyal folytatott eszmecserét. Hyung meg se várta, hogy beleegyezzek az irányváltásba, egyedül megindult az udvar irányába, miután elengedte a kezemet. Gyorsabbra véve tempómat igyekeztem utána, átszlalomozva az itt lakók között.

Újfent éreztem magamon a gyilkos tekinteteket. Akárhányszor jövök ide, mindig elítélő tekintetekkel illetnek meg, éreztetve velem, mennyire megvetnek munkám miatt és elmondhatatlanul utálnak, amiért ide jutattam őket. Minden itteni ember gyűlöli a stílusomat, amiért érzéketlen és keménykezű vagyok, s egy csepp empátia nem szorult belém. Én viszont nem láttam ebben hibát. Ez a munkám.

Gondolatmenetemből a felém száguldó labda zökkentett ki. Fél métert hátra lépve emeltem arcom elé jobb kezemet, így a kosárlabda érkezését végül csak tenyerem sínylette meg. Égette bőrömet a reakció által generált forróság, így inkább pattogtatni kezdtem a lasztit magam előtt. Tao igyekezett felénk kocogva, ám mikor megpillantott, s tekintetünk találkozott, lassított tempóján, s jól láthatóan megforgatta szemeit. Nyilván nem örült, hogy újfent láthat, de az érzés kölcsönös volt, így ugyan olyan mértékű lealacsonyítást küldtem felé.

- Kösz – vette el tőlem a labdát. – Mit akartok?

- Beszélgetni – vágta egyből Luhan, ellentmondást nem tűrően. Tao érdeklődve fixírozott minket, miközben a labdát pattogtatta, majd megfogta azt, s a kosár felé célzott vele.

- Mégis miről? – pillantott ránk szeme sarkából, majd eldobta a lasztit. Kárörvendően elvigyorodtam, mikor az visszapattant a palánkról, s tehetetlenül gurult tovább a kátyús betonon. – Nem volt elég a múltkori? – Kérdését inkább Luhannak intézte, de hyung határozottan megrázta a fejét.

- Új információk birtokában vagyunk. Tulajdonképpen nem is baj, ha nem mondasz semmit, mert magunktól is tudnánk tovább haladni – vontam végül vállat, Tao agyát húzva. Megpróbáltam manipulálni, minden színészi képességemet bevetve, s csak remélni tudtam, hogy használ is valamit.

- Akkor sok sikert – köpte oda megvetően.

- Ugye azt tudod, hogy ebben az esetben itt fogsz megrohadni? – emeltem meg egyik szemöldökömet, de a srác nem úgy nézett ki, mint akit ez egy kicsit is megrendített. Enervált tekintetét végigfuttatta rajtam, majd ő is rántott egyet vállain.

- Nem olyan rossz itt – vette fel az immáron visszagurult labdát a földről. – A kaja is egész tűrhető, az emberekkel pedig egy véleményen vagyunk rólad. Itt mindenki utál, öröm hallgatni, ahogy téged szidnak – vigyorodott el pimaszul, s nyilván érezte sikerét, mert sikerült végleg felbosszantania. Odalépve hozzá megragadtam ruhájának peremét és közelebb cibáltam magamhoz. Összeszűkült szemekkel néztem íriszeibe, amik csillogtak a diadaltól, ezzel még több negatív emóciót konstruálva bennem. Álltuk egymás tekintetét, eszem ágában sem volt elengedni őt, legszívesebben megfejeltem volna úgy, hogy koponyája kettétörjön.

- Miért segítenék nektek? – kérdezte végül, majd megragadta alkaromat, s lejjebb tolta, ezzel enyhítve a szorításomon. – Akkor megölnétek Kris hyungot, én pedig sosem bocsátanám meg magamnak, hogy az én is hozzájárultam.

- Mikor fejezed ezt be? – emeltem fel hangomat most először. – Az a köcsög kihasznál téged, hogy elérje a céljait. Te meg olyan bárgyú és naiv vagy, hogy gyanútlanul hiszel a megjátszott bizalmában és ugrasz minden szavára.

- Sehun azt akarja mondani – lépett mellénk Luhan hyung, majd lefejtette kezemet Tao ruhájáról, s félre húzott -, hogy nem ölnénk meg Krist. Csak szeretnénk derékba törni a drogos karrierjét.

- Miért kéne hinnem nektek? – dobta le elénk a kosárlabdát, amit sikerült éppen a lábamra vágnia. Tudtam, hogy direkt csinálta, így ingerülten rúgtam vissza neki, eltalálva sípcsontját. Nem szólt semmit, csak fájdalmasan összehúzta szemöldökeit, s szemeit lehunyva próbált uralkodni feltörő indulatain.

- Múltkor is megmondtam, nem emlékszel? – libbent elé Luhan. – Senkit sem szeretnénk megölni, nem az az elsődleges célunk.

- Hát nem értitek? – fakadt ki, hitetlenkedve hadonászva karjaival. – Ha ez kitudódik, Kris engem megölet!

- Akkor nagyon szerethet téged – jegyeztem meg epésen, mire felém kapta tekintetét. – Te egy ilyen embert ajnározol? Aki képes lenne lelkiismeret-furdalás nélkül megöletni téged? Gratulálok!

- Sehun! – szólt rám határozottan Luhan hyung, amitől egy pillanatra összerezzentem. – Hagyd abba, ezzel nem érsz el semmit! – vette lejjebb hangerejét, majd közelebb lépett hozzám, s vállaimra tette kezeit, megszorongatva a feszültségtől fájó porcikáimat. – Ne izgasd fel magadat, csak kikészülsz. – Fejét tekergetve próbálta elkapni tekintetemet, de mihelyst sikerült neki úgy éreztem, hogy a lelkemig lát. Íriszeiből aggodalom tükröződött, így képtelen lettem volna ellenkezni. Csak sóhajtva bólintottam egyet, mire elmosolyodott, s jobb kezének ujjaival finoman végigsimított tarkómon. – Helyes! – villantotta ki hófehér fogait, majd visszafordult Taohoz. – Figyelj… Senkinek se akarunk rosszat, neked pláne nem.

- A magad nevében beszélj – jegyeztem meg bajszom alatt, de bármilyen halk voltam, hyung tisztán hallani vélte minden szavamat. Mégsem tett megjegyzést, hanem folytatta monológját.

- Elmondom, mit terveztem. – Hangja egy másodperc töredéke alatt elkomorult. – Te elmondasz nekünk mindent, amit tudsz. Krisről, a munkásságáról, az általa forgalmazott kábítószerekről, és megosztod velünk főhadiszállásának pontos helyét. Mi oda megyünk – mutatott rám, majd saját magára –, te pedig itt maradsz, biztonságban, amíg ezt el nem intézzük. S amint Krist rácsok mögött tudhatjuk, téged szabadon engedünk. Mit szólsz? – Egy levegővel képes volt eldarálni az egyébként teljesen érthetően megfogalmazott tervét. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy ezt a kis majmot minden büntetés nélkül elengedjük, de figyelembe véve a tényt, miszerint ő csak Kris alkalmazottja – azaz csicskája – és nem ő a fő bűnelkövető, ez megfelelő alkunak tűnt ahhoz, hogy Tao a segítségünkre legyen. Láttam arcán, hogy ő is alaposan fontolóra veszi az elé tárt lehetőségeket, de nem tudta, miként döntsön. Karba tett kezekkel vártuk, hogy végre tudtunkra adja, melyik alternatíva mellett állapodott meg. Lopva hyung felé pillantottam, akinek arcán azóta is a korábban odatelepedett komolyság ült, s türelmesen várta, hogy a fiú választ adjon.

- Ha azt mondod, hogy nem – törtem meg a csendet -, akkor az összes szót erőszakkal fogom kihúzni belőled. Abban viszont nem lesz köszöneted, arra mérget vehetsz.

- Ez a drog béta, nem tudni, milyen hatással van a használóira – folytatta Luhan. – Gondolom, te sem szeretnéd az egész várost a temetőben látni egy ilyen hülye ármánykodás miatt.

- Rendben – sóhajtott fel végül Tao. – Elmondom, amit tudok.